Tudjuk vagy tapasztalatból, vagy hallottuk másoktól, hogy Anglia drága ország és a talpalattnyi föld, ha van, aranyat ér. Ez valóban így van. A faluban egy 3 hálószobás újabb építésű ház ('70-es évek) ára 500 ezer font körúl van, a pici ablakú, nádfedeleseké 800 ezertől a csillagos ég. Ha tartozik is nagyobb kert a házhoz, nem jellemző a veteményes, inkább a gyep és virágoskert, ha meg nincs kert, de van kedv a kertészkedéshez, lehet bérelni egy-két ágyásnyi föld darabkát (allotment) a célnak megfelelően, Ez az elkerített terület rendszerint a falu határában van és szemmel láthatóan gondoskodás és szeretet jeleit mutatja. nem kereskedelmi célból, saját fogyasztásra lehet termeszteni bennük bármit. A faluban lehet venni házitojást, különböző zöldségeket, sőt kacsatojást is, csak kell tudni, hogy ki foglalkozik ilyesmivel. Nem ritka az sem, hogy a kapu elé ki van téve a termés, a kerítésre felragasztott papírlapra ki van írva az ára, amit a vásárló egy odakészítétett doboza "befizet", vagy bedobja a postaládába. Ganyét is lehet kapni, zsákokba "csomagolva". Foxtonban nincs ugyan termelők piaca (Farmers' Market), de a szomszédos falvakban van, hetente vagy kéthetente. Hasonló a mi helyi termékek vásárunkhoz. Rendszerint 9 és 14 óra között zajlik egy-egy ilyen vásár, de mivel bevándorló családok is árulnak, így nemcsak black puddingot (vérest) lehet kapni, hanem olíva olajat, indiai fűszereket stb., de kovács is volt az utóbbin, gyönyörű kovácsoltvas darabokkal. És kézzel írják a nyugtát, nem kötelező a kasszagép. :) Ha nincs is vásár Foxtonban, van Nyílt Kertek Napja (Open Gardens), amikor is gazdasszonyok megnyitják az érdeklődők előtt gondosan ápolt kertjeiket, büszkén mutogatják falustársaiknak vagy idegen faluból jött látogatóknak. A belépő egy napra 5 font, az összegyűlt pénzt pedig valami jótékonysági célra költik. Az idén több, mint 100 látogató volt kíváncsi a kertekre, a pénzt pedig az óvoda összetőrt játékainak pótlására fordították. Szép nem?
0 Comments
Angliában minden településnek van egy civil szerveződésű, de választott (4 évre), helyi önkormányzata, amit Parish Councilnak neveznek. Teljesen önkéntes alapon működik (nincs fizetett alklmazott egy sem) és alárendeltje a regionális, Foxton esetében, a dél-cambridgei tanácsnak.
Angliában 9000 ilyen helyi tanács van, melyek körülbelül a lakosság 25%-át szolgálják. Három fő feladata van egy ilyen tanácsnak: 1. a helyi közösség képviselete, 2. olyan szolgáltatások biztosítása, amelyek a helyi szükségletekre válaszolnak, 3. a helyi közösség életminőségének folyamatos javítása. A tanács finanszírozása a lakók által befizetett adóból történik. Ebből valósítják meg a különböző programokat és projektekteket is. A foxtoni tanácsnak naprakész weboldala van, naprakész információval. Érdemes megnézni, még akkor is, ha nem érti az ember a tartalmát. :) Nem dob ki mindegyre error 404-es üzenetet. Az infrastruktúra, a szabadidőpark, a különböző klubok, a játszótér, a sportpályák, a különböző események, a tisztaság, új lakások építésének terve, a vasútállomás karbantartása stb. mind-mind a Parish Council hatáskörébe tartoznak. Mondanom sem kell, hogy nem papíroznak és gatyáznak sokat. Komolyan és hatékonyan vesznek mindent. Nem a politikum dönti el, hogy ki mennyit, mikor és hol... Mindenki magáénak érzi a falut és tesz is érte. Persze, lehet, hogy nem sötétrózsaszín minden. De állítom, hogy halványrózsaszín. Itt is vannak kevésbé aktív fiatalok, akiket noszogatni kell, hogy vegyen már egy seprűt a kezébe, vagy süssön már egy tepsi tésztát a Férfiak reggelije c. programra, de valahogy a nevelés és az ember fejelágyának beérése meghozza az eredményt és van utánpótlás. Egy aktuális példát hozok az összefogásra, a közösségi tervre. Az előző bejegyzésben írtam, hogy Foxtonnak van egy görkorcsolya-, gördeszkaparkja. Néhány éve készült el és nagy népszerűségnek örvend. Olyannyira, hogy a közeli városkából (Roystonból) is idejárnak a fiatalok. Nos ezek a fiatalok nem esnek messze a fiatalok fájától. Az utóbbi időben több panasz is érkezett a tanácshoz, hogy isznak, szemetelnek, egyszóval vagánykodnak. Ez még nem volt olyan súlyos, de nemrég történt, hogy a szomszédos óvodának az udvarára bemásztak és összetörték az összes műanyag traktort, biciklit és játékot, amit csak az udvaron találtak (gondolom, csak viccből) és ezeket behajigálták a kertekbe. Mivel nincs térfigyelő kamera és ilyen vandalizmusra még nem volt példa, a történteket már csak konstatálni tudták. A helyzet orvoslására nem kell éveket várni. A tanács és a közösség kezdeményezésére a roystoni Tesco bevásárlóközponttal közösen adománygyűjtó akciót szerveznek (még folyamatban van), hogy minden mihamarabb rendbe jöjjön. Gondolom kamera is lesz, új traktorkák is és a fiatalok is magukba szállnak egy kicsit. Egy angol faluról fogok írni, ahol a férjem felnőtt és ahol szülei ma is élnek. Foxton a neve és a XII. századig nyúlik vissza a település története. A falu lakossága 1200 fő körüli, 480 házzal, amiből évente körülbelül 20 cserél gazdát. Fekvése szerencsés: 7-8 mérföldre (11-12 km) van Cambridge várostól és mivel vasútállomása is van, gyorsvonattal egy óra a londoni Kings Cross állomás. Ez csak a két nagyváros, ahova ingázni lehet a megélhetésért. Ezeken kívül van még néhány kisebb város a közelben... Amikor először jártam Foxtonban, 13 évvel ezelőtt, akkor csak a szemmel azonnal látható dolgokat jegyeztem meg. Hogy milyen zöld a fű januárban, hogy itt nincsenek igazából kerítések, vagy ha vannak, akkor alacsonyak vagy gondosan nyírt sövények. Hogy a ház előtti kert, front garden, mindenkinél más és ritkán elhanyagolt és van a back garden, ami idegen szem elől többnyire diszkréten megbújik a ház mögött. És ami számomra igencsak ámulatbaejtő volt, az a sok műemlék ház, amelynek többségéről lehet tudni, hogy kik voltak az első tulajdonosai, hogy kik voltak, mik voltak ezek az emberek, hogy milyen változásokon ment keresztül a ház, mi történt a benne lakókkal stb. Azt hallottam, lehet, hogy nem igaz, de attól még elájultam tőle, hogy Foxtonban több 400 évesnél öregebb ház van, mint Amerikában összesen. :) A falu történetét Rowland Parker (1912-1989), a közösség kulcsfigurája írja meg a The Common Stream c. könyvében, aminek köszönhetően Foxton kiemelkedik a környékbeli angol falvak sokaságából és szélesebb körben ismertebbé válik. Hogy róla könyvet írtak annak köszönhető, hogy rengeteg írott dokumentum maradt a faluról és ez az ember fáradtságot nem ismerve felkutatta azokat és könyvbe fűzte, tiszta passzióból. Kőhajításnyira persze ugyanolyan szép falvak vannak a környéken. Szebbnél szebbek. A faluközösségnek van egy óvodája, egy elemi iskolája, egy boltja, egy pubja, egy nyomdája, több focicsapata (elég jók), egy krikettcsapata (nagyon jó), több sport klubja (tenisz, tollaslabda, bowls), egy szabadidőparkja játszótérrel és héhány éve egy skate-parkot is felavattak. A templomot elfelejtettem. Templomba nem járnak ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nincs erős közösségi élet. Figyelnek egymásra, segítenek egymáson. Mindenki több klubnak a tagja, legalább egy jótékonysági szervezetet támogat, önkénteskedik különböző események megszervezésében.
Önkéntes munka a The Laurentian havonta megjelenő kis, füzetnyi újság is, ami mindenről beszámol: eseményekről, szolgáltatásokról, új lakókról, elhalálozásokról.... A falu él és fejlődik. Minden négyzetcentiméter aranyat ér! Annak, akinek van. Vagy négyzetcentimétere vagy aranya. Nem könnyű képet alkotni az emberekről rövid idő alatt, főleg nem mélyrehatóan, de abból ahogy embertársaikhoz és környezetükhöz viszonyulnak csak le tudunk vonni néhány következtetést. Én néha megpróbálom beleképzelni magam egyik másik történetbe, hogy leteszteljem az első reakciómat.
Most néhány impressziómat írom le, de nem muszály egyetérteni velem. Szóval 2008-ban jártam először Finnországban, akkor február volt és Jyväskyläban az egyetem látott vendégül. Az maradt meg bennem, hogy drága volt, hideg volt, kicsi volt a szállodaszoba (nem nekem, hanem úgy általában), hogy pontosak és komolyak a finnek, hogy mínusz 5 fokban is bicikliznek és az is teljesen normális, hogy korcsolyával vagy futóléccel mennek munkába a befagyott tavon keresztül. Ez nagyon tetszett. Ja, és még az is, hogy valami ünnepség volt, koktélparti az egyetemen, ahova illett szépen felöltözni. Néztem, hogy mindenki tűsarkú cipőben, koktélruhában tündököl. Aztán a ruhatárban láttam, hogy ahogy érkeznek sorra a meghívottak, le a bakkancsot és a nadrágot, fel a selyemruhát és hamupipőkecipőt és kész is. Indulhat a parti! Most inkább azon akadt meg a fülem, amit mondtak, meséltek, meg a szemem is persze sok apróságon, ami másképp van, másképp csattan egy-egy közösségen, vagy egyénen. Először is a kényelem valahogy mást jelent, mint amire egyből gondolnánk. Kényelem az, ha egy erdei házikóban, a természettől körülölelve eltölthet az ember egy hetet és teste, lelke megpihenésére összpontosít úgy, hogy közben nem hagyja ott ökológiai lábnyomát. Gombászik, erdeigyümölcsöt szed, szaunázik, úszik. Szemét nincs. Sem az erdőben, sem a tóparton. Tényleg nincs. Az állomásokon sem, És nincs reklámpanó sincs. Szinte sehol. A város szélén, a bevásárló központok mellett sem "díszelegnek". A táj "monoton" módon a természetről szól csupán, a nyírfaerdőkről, a kitermelt területekről vagy éppen a beültetettekről vagy egy-egy bekerítetlen farmról a láthatáron. 5 órát buszoztunk Savonlinnából Helsinki repülőterére. Erről a tájról beszélek. 330 km-ről. Minden egyszerűnek tűnik és szerénynek. De talán a legfontosabb dolog, ami számunkra szembetűnő lehet, de ott teljesen természetes, hogy nem hierarchikusak az emberi, szakmai kötelékek. Nem fontos, hogy kinek milyen rangja van, mennyire magas polcon van vagy érzi magát, hány egyetemet végzett, egyszerűen csak az ember a fontos és ez viszi előre a társadalmat. A kölcsönös tiszetelet. Nincs személyes érdek. Megbeszétük. Mindez a szaunázástól van. Attól, hogy miután összetalálkozol mondjuk a főnököddel, vagy a polgármesterrel a szaunában és ő is meytelen, meg te is, és esetleg együtt osszátok a világ sorsát, nehéz és fölösleges társadalmi rangokat fitogtatni, úgysem hiszi el senki, hogy több vagy, mint egy egyszerű ember. A semmi és ugyanakkor a minden közepén állnak ezek a szállodák. Van olyan ember, akinek néhány tó és az erdő semmit nem jelentenek. És különben is elég nehezen megközelíthető minden, mondhatnák. De nem úgy vélekednek a finnek és, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat, sok mindent megértünk. Megértjük azt, hogy nekik ez MINDEN. Az életető víz, a fák, az állatok, a madarak, az erdei gyümölcsök, a gombák, a friss levegő és a csend tulajdonképpen a tökéletességet nyújtják az arra járónak. Vigyáznak is rá és csak olyanokat várnak szívesen, akik tisztelik mindezt. Ellátogattunk néhány jó vállalkozói példát megnézni. Célközönségük esetenként nagyon különböző, mégis ugyanazzal a lelkesedéssel végzik a dolgukat és a tisztelet ember és természet iránt maximális. Sok egyéb közös vonást is megfigyeltem a vállalkozók bemutatkozásakor: legtöbbjük egyetemet végzett, majd 8-10-12 év külföldi munka után, de nem feltétlenül vendéglátásban, hazajött és belevágott álmai megvalósításába. Zömében családi vállalkozások ezek a szállodák, panziók, vendégházak, amelyek nem egyedül szeretnének boldogulni az erdő közepén, hanem együttműködve helyi termelőkkel, szolgáltatókkal, így létrehozva egy háló(zato)t, mely megfogja a turistát és ott tarja, mondjuk egy hétig. Na de nézzük meg az első szállodát - Hotelli Punkaharju: Finnország legrégebbi szállodája. I. Miklós orosz cár építtette, három szobával, 1845-ben. Aztán bővült maga a szálloda is, de az erdőben néhány kempingházat is felhúztak, azt hiszem most 12 van, amelyek a szállodához tartoznak. A tavaly az új tulajdonos, aki maga a megtestesült lelkesedés és jóízlés, teljesen felújította és júniusban megnyitotta a vendégek számára. Ritka jó ízléssel berendezett és minden apró részletre kitérő szálláshely, ahol mindenben a helyi foglalja el az első helyet. Itt hallottam először életemben konkrétan megfogalmazva, hogy az áfonyaszedés vagy a gombászás turisztikai vendégcsalogató (mondjuk gombászni én is vittem külföldi vendégeket és nagyon élvezték, pedig csak a mezei csiperkét és a rókagombát merem leszedni). Hatalmas a természet védelme és tisztelete. Ennyire nem éreztem még egy országban sem. A turisták 80%-a finn, a fennmaradó 20% német nyelvterületről érkezik, észt vagy orosz. Az oroszok második otthonként sok farmházat vettek meg a környéken és halászni járnak főként. A másik szálláshely, a Mannila Rantakatti, egy nagy farm helyén működik és a fennebb említett téli és nyári tevékenységek mellett lovagolni is lehet a szomszédnál. A szauna pedig benne van a bérelt házikó árában, mint ahogy a csónak is. Mindenkinek érdeke, hogy működjön a vendéglátás, egymás nélkül kevesek lennének, de együtt mindent meg tudnak valósítani. A Rantakatti is egy családi vállalkozás és olyan jól csinálják, hogy a még be nem fejezett vendégház is le van már foglalva egész nyárra! Na? Irigylésre méltó. És mindenki mosolyog, végzi a dolgát, nem stresszes, nem ideges, nem kiabál és nem türelmetlen. A hatóságok nem hátráltatják a munkájukat, hanem segítik. Megkérdeztem, hogy mennyire nehéz beszerezni az engedélyeket étkeztetésre? Nem nehéz. Minél kisebb vagy, annál könnyebb. Az alkohol árusításra viszont nagyon nehéz. :) Nálunk ha főznél is a vendégnek, mindegy, hogy 4 vendégnyi a kapacitásod vagy 100, ugyanazokat az engedélyeket kell beszerezni. Záróakkordként egy óriási apróság. Nem véletlenül írtam így. Egy, a nemzeti parkokat bemutató előadás után a kollégám megkérdezte az előadó hölgyet, hogy egy x területű (de nagy) nemzeti parkban hány parkőr (ranger) dolgozik? Mondta a hölgy, hogy 2. Nálunk a Szent-Anna tónál, 10, ha jól tudom. Kikerekedett a szemünk, de a második kérdés után ki is esett. A kérdés így szólt: "Önök hogyan oldják meg a szemét elszállítását a nemzeti parkokból?" ??? "Milyen szemét elszállítását?" "Hát, a turisták után..." Ööö, nálunk nincs szemét..." Erről ennyit.
Nem kimondottan kirándulni voltam, de turizmusssal kapcsolatos nemzetközi projekttalálkozó kapcsán utaztam Finnország tóvidékére, Kruunupuisto, Punkaharju, Savonlinna környékére. A last-last minute szervezésből kifolyólag Helsinkiből nem sikerült elérni azt a repülőjáratot, amely Savonlinnaba közlekedik, így 3 átszállással a vonatot választottuk és csekély 23 óra alatt már ott is voltunk Kruunupuistoban az erdő kellős közepén. Hullaszerű állapotomból kifolyólag elfelejtettem, hogy a világ egyik legjobban működő országába érkeztem, így meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a vonatok percnyi pontossággal közlekednek és a 7 perces átszállási idő nem okoz gondot egy állomáson még akkor sem, ha vágányt kell váltani. Így pontban 10 óra 55-kor érkeztünk a Lusto nevű állomásra, ahova a szervezők taxit küldtek elénk, hogy ne kelljen az erdőben másfél kilométert gyalogolni a szállodáig :) Egy percig gondolkodtam, hogy honnan fogja tudni a taxis, hogy épp minket vár, de amikor csak hárman szálltunk le a vonatról és ő csak egyedül népesítette be az állomás előtti teret, mindjárt megértettem, hogy vadészakon vagyunk. :) Ez esetben a közös nyelv sem hiányzott, jó estét, jó estét és máris ott voltunk a szállodánál, ahol zárt ajtók fogadtak. És ekkor jött a második, immár normálisnak mondható meglepetés, hogy a taxis addig nem ment el, amíg meg nem győződött, hogy be tudtunk menni. A felelőssége nem csak addig tartott, hogy kitegyen az ajtó előtt, hanem, hogy biztonságban legyünk. Persze, hogy be tudtunk menni. Ekkor már csak egy ágyra vágytunk, amibe hamarosan bele is zuhantam. A képeket nem én készítettem, az internetről kölcsönöztem, nem volt sajnos idő fényképezkedni. Az uszodát kipróbáltam, de éppen csak egyik este vacsora előtt. Az első munkanap reggelén tudtuk, meg, hogy a szálloda miért emlékeztet kórházra és miért olyan nagy, hogy el lehet tévedni benne és azt is, hogy a wellness részleg miért csak délután 5-től este 9-ig van nyitva. Tüdőszanatórium volt első ízben, majd a háború idején katonai kórház, most pedig wellness, gyógyturizmus és rehabilitációs központ mozgáskorlátozott személyeknek. A főépület, ahol mi voltunk mind ennek a szerepnek van alárendelve és nem is akárhogyan. Reggel 9-kor már az uszodában és a tornateremben is foglalkozások voltak, az étkező is, a folyosók, a mosdók, az udvar, a dohányzó, az előadóterem stb. mind-mind kerekesszékes, járókeretes vendégek kényelmét és biztonságát is szolgálja. Megható, elgondolkodtató a törődés, de be kell vallanom, hogy mikor ilyen helyeken járok dühöngök is, hogy nálunk miért nem lehet bár a töredékét megvalósítani mindennek. Két nap alatt, amíg ebben a szállodában voltunk a következő szabadidős tevékenységekből lehetett válogatni. Az egészséges vendégek korcsolyát, futósít kölcsönözhettek vagy egy szántalp-szerű, lábbal hajtós járgányt, amivel a befagyott tavon lehetett sportolni, gyalogolni, korcsolyázni. A mozgáskorlátozott vendégek a társasjátékokon kívül, karaoke esten (most tudtam meg, hogy mennyire népszerű a karaoke Finnországban) és egy kézműves bemutatón vehettek részt. Két nap alatt. Kedden és szerdán! A következő részben két, itt a zegzugos tavak környékén levő, szálláshelyet/szállodát mutatok be, tehát folyt. köv.
Immár fellélegezve, izgalommal néztünk a csupán 100 km-es út elébe. Tudtuk, hogy rossz az út, hogy gidres-gödrös, de számunkra ez nem volt sokkoló. Elég élénk emlékeink vannak a hazai utak állapotáról. Nem is tűnt olyan rettenetesnek, fel tudtam nézni a gödrök számolgatásából és megállapítani, hogy a falvak rendezettebbek talán, mint nálunk, hogy a határhoz közelebbieken látszik a "tradicija", tehetősebb porták, udvarok sorakoznak. Aztán, ahogy távolodtunk szerényebbek lettek a házak, de nem izléstelenek és a téglát, betont felváltotta a fa. A Tisza mellett halad az út, szinte végig. Egy jó darabon pedig, kiskatonák őrködnek a határ biztonsága felett. Nagyon szép lehet nyáron is! Áthaladtunk Európa földrajzi középpontján, amiből, mint kiderült több is van, és annak függvénye a holléte, hogy milyen számításokat végeztek. Ezt az osztrák-magyar időkben határozták meg, ne kérdezzétek, hogy hogy, mert nem tudom. :) Az úton sok volt a Lada és az aranykupolájú templom. Lassan de biztosan haladtunk. Az út valóban rossz, de fűtött a hazaszeretet és az aligvárjukhogyodaérjünk, így nem káromkodtunk. Két óra alatt tettük meg a 104 km-t. Megérkeztünk. A Hotel Silveroks volt a szállásunk. Még indulás előtt elhatároztam, hogy megtanulok néhány szót ukránul, de ha nem is sikerül, készítek egy szótárat magamnak, hátha hasznát vesszük. Végül se tudás, se szószedet, de szerencsére, hogy a szállodában dolgozó egyik recepciós hölgy és a síkölcsönző fiú chișinăui románok voltak, így megoldódott minden problémánk és a nyelvünk. Este kimentünk a síközpontba, ami 5 km-re volt a szállásunktól, terepszemlét tartani. Felfedeztük a kürtőskalácsot és egy csokisat el is majszoltunk. Bukovelben még vannak ilyen-olyan nem hivatalos lehetőségek, amelyekről valószínű lemaradtunk volna, ha nem tudtunk volna románul értekezni. Például a síbérletet a szálloda mellett működő síkölcsönzőnél meg lehetett venni olcsóbban, mint a pályán. Azt nem tudom, hogy felszerelést kölcsönözni olcsóbb volt-e (két napra kölcsönöztünk hódeszkát), de mivel általában minden olcsóbb volt ahogy távolodtál a központtól, gondolom ezzel sem jártunk rosszabbul. Három napig kitűnő pályákon síztünk szikrázó napsütésben! Döbbenetes, hogy milyen olajozottan működik minden, hogy milyen kényelmes a lift, hogy megpihen a lábad, amíg felvonózol és nem kell attól tartanod, hogy kiesel és feltartod a nagyközönséget, ha pedig leszálláskor mégis elcsúsznál, akkor midenki türelmes, segítenek és valahogy nem érzed, hogy nagyon béna lennél. Nekem nagyon nagy élmény volt minden, azért is mert még soha nem voltam ilyen helyen és azért is, mert várakozáson felüli volt minden. Két nagy parkoló van a síközpontban, az egyiknek az emeleti része ingyenes (!), a másik egész napra 50 hrivnya (kb. 8 lej). A kettes parkolónál van egy önkiszolgáló étterem, ahol finomakat lehet enni, olcsón és nem utolsó sorban látod, hogy mit kérsz. :) Nem mindenhol van angol étlap és nem sokan beszélnek angolul, de ha mégis, akkor sem biztos, hogy azt eszel, amit lelki szemeiddel elképzeltél, merthogy más a konyha, mások a szokások. Kenyeret szeletszámra hozzák (how many? one, two?) és nem túl finom, a körítést is külön kell kérni, sőt érdemes megemlíteni, hogy egyszerre szeretnéd mondjuk elfogyasztani a krumplit a hallal, különben szerre hozzák ki. :) Rengeteg síiskola van, amelyek külön elkerített részeken vannak és az oktatóigénylés is roppant civilizált. Kipróbáltuk, tapasztalatból mondom. A pályák tetején a melegedők is szuperek és az internetfüggőknek jó hír: mindenhol ingyenes, nyílt wifi hálózatok működnek. Hab a tortán: a felvonóknál maximum 3 percet kellett várni, amikor sokan voltak. Negyedik napra kissé felmelegedett az idő és délutánra szemerkélni kezdett az eső. Ebéd után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Voda Clubnak nevezett viziparadicsomba, egyet lazítunk. 500 vendéget is tudnak egyszerre fogadni! Most is sokan voltak, este 6 után kezdett csak szellősebb lenni. Nyáron hatalmas ez a hely. Nagyon okosan ki van találva. Utolsó nap fent havazott, lennebb esett és rájöttünk, hogy nincs vízhatlan sínadrágunk. Csuromvíz lett a fenekünk, mert ugye a felvonók vizesek voltak, hiába lehetett az ülések támláját lehajtani. Hősiesen síztünk fél 10-től délután kettőig, Még egyszer lecsúsztunk mindenki kedvenc pályáin aztán úgy döntöttünk, hogy megállhatunk. Jó volt, szép volt, még jövünk jövőre is! Néhány száraz információ azoknak, akik gondolkodnak, hogy menjenek vagy ne menjenek, akik Ausztriába nem, de azért Romániából el mennének egy kicsit és sízni szeretnének olyan körülmények között, amilyenek nálunk sosem lesznek. De vigyázat! Az út, azon a bizonyos 100 km-en NAGYON, DE NAGYON ROSSZ! Visszafele 2 és fél óra volt. Csak az menjen, aki ezt kibírja. :) vagy terepjárója van. Szóval: négyünknek szőröstől-bőrőstől 5600 lejbe került ez a vakáció. Ebből 6 éjszaka volt Bukovelben és egy Besztrecén, a többi síbérlet, hódeszkabérlés, 2x2 óra oktatás, parkolás, kaja, vendéglő, Voda Club, szauna a szálláson stb. Szuper volt! Nem szeretünk egyszerre sokat autót vezetni és főleg sötétben tapogatózni idegen helyen, így első Bukovelbe tartó utunkat két részre osztottuk. Úgy határoztunk, hogy Besztercén alszunk és megnézzük a várost, majd másnap Máramarosszigeten találkozunk barátainkkal és onnan megyünk együtt tovább. Beszterce 3 órára van Bánkfalvától, úgyhogy dél körül indultunk, és még napvilág körbesétáltuk központját, majd estebédeltünk a Crama Veche étteremben, ami a Tripadvisoron number one. :) Az is volt. Ízléses román, rusztikus berendezésű, főleg hagyományos román ételeket felszolgáló vendéglő. Nagyon fincsi volt minden. Nézzétek meg a weboldalukon a menüt. Pont olyan finom minden, mint amilyennek látszik. :) Vegánoknak picit nehézebb választani, de az sem lehetetlen. A város főtere tényleg szép. Szűk, római számokkal számozott átjáró utcácskákon lehet a régi térről egy körgyűrűvel kinnebb sétálni, ami még nem blokkrengeteg, de már nem olyan történelmi. A Beszterce Hotelben aludtunk, a 112-es és 222-es cellákban. :) Mivel nagyon szürkék és kopárak voltak a falak, nekem az első gondolatom az volt, hogy olyan, mint egy luxusbörtön, de tiszta volt és a célnak megfelelt. Olcsónak, viszont nem volt olcsó. 175 lej volt egy kétágyas szoba reggelivel. Másnap reggel 9-kor indultunk, hogy időben odaérjünk a találkánkra. Vasánap volt. Az Iza folyó völgyén haladtunk, ami arrafele menet gyönyörű volt. A friss, ropogós vasárnapi reggelen, minden faluban, viseletbe öltözött fiatalok és idősebbek igyekeztek a templomba. A Bârsana kolostornál meg is álltunk, hogy szívjuk magunkba a hangulatot, ha templomba nem is megyünk. Ahogy ott körbejártuk a kolostor udvarát, miközben a kórus hangja mindenhova elhallatszott és finom, aranyporként szállt a levegőben, az emberek meg csak jöttek és jöttek, olyan tisztának és őszintének éreztem a világot! :) Máramarosszigeten nem időztünk ezúttal sokat, egy kávé után, izgalommal vártuk a határátkelést az ukrán oldalra. Nekem olyan 89 előtti érzéseim voltak, amit még évekig a gyomromban hordoztam, valahányszor Magyarországra utaztam. A hová megy, kihez megy, mennyi pénze van, mennyit ül kérdésektől mindig szorongtam.
Az elméletet tudtam. Ismerőseim mondták, akik már jártak Bukovelben, és olvastam valakinek a blogján is, hogy miután a román határőr drumbunt kíván, útlevelenként egy lejt (!) kell beletenni az útiokmányba a vámosnak pedig 5 lejt kell adni, tradicija gyanánt, ha pedig megállítana még valaki, mondjuk egy katona, akkor annak 1 lejt kell adni, szintén a tradicija nevében. El nem tudtam képzelni, hogy ez hogy fog működni, de barátaink nyugira intettek. Két ablak, 4 + 5 lej és máris boldogan száguldozhatunk 100 km-t, ha nem törik ki a kerekünk a nagyon rossz úton... Szóval odaértünk, a határ pont olyan. Román oldalon ki van plakátolva, hogy "Pe aici corupția nu trece!" és valóban, nagyon úriemberek voltak. Aztán átmentünk a Tisza fölött a hídon, egy egysávos úton (egyszerre csak 8-10 kocsit engednek át, ezért ha sokan vannak, biztos kell várni vagy 2 órát) és reszkető kezekkel, küldtem az angol férjemet, hogy fizessen tradiciját. Szegény először tiltakozott, de aztán meggyőztem, hogy ez nem korrupció, hanem tradicija, csak nem adnak nyugtát. :) Az első ablak simán ment. A második ablaknál, asszem a vámos ablak, én is kiszálltam a kocsiból és odamentem, beadtuk az útleveleket és a kocsi papírokat, na meg az 5 lejt. Jött a kérdés: - "Unde mergeți?" "Bukovel" - mondom. Mire a vámos vagy kiaszösz: "10 lei". Szóval más nemzetnek, más tradicija járja. :) Családi nyaralást terveztünk Bulgária tengerpartjára, minél közelebb Romániához, hogy ne kelljen sokat autózni és ha lehet, ne a legzsúfoltabb, csupaszálloda részére. A Tripadvisoron foglaltam még februárban ezt a házat 10 főre: Villa Vivienta. Mivel 10 évvel ezelőtt Călărași-nál léptük át a határt, 5 évvel ezelőtt pedig Giurgiu-nál, úgy döntöttünk, hogy most kipróbáljuk Románia autópályáinak szinte felét, ami a darabszámot illeti. :) Mindkét szakasz, a Ploiești - Bukarest és a Bukarest - Konstanca, csendes volt, sőt az első üres, mire a férjem megjegyezte, hogy minek nekünk autópálya, ha nem használja senki? Amúgy Ploiești Bukarest között nincs WC, nincs benzinkút és letérő sincs. A bukaresti ringy-rony út, azaz a Centura, tényleg nagyon rongyos, de ez nem volt számunkra meglepetés és szerencsére, hogy nem tartott a végtelenségig. Aztán az A2-es autópálya első betonlapokbúl összerakott néhány kilométere után, teljesen kivirultunk, mert az út is jó lett, WC is dögivel van és benzinkút is. A WC-k használhatók, viszonylag tiszták, amelyikben volt papír, abban nem volt friss virág a tükrök előtt műanyag flakonokban és fordítva. :) Az 563 km hosszú utat mi 10 óra alatt tettük meg, ötszöri megállással (kávé, tankolás, WC, vásárlás). Ahhoz képest a gyerekeim sem ették meg egymást a hátsó ülésen, pedig sokszor egy 3 órás út alatt is kiborul a bili. A határt Negru Vodánál léptük át, miután nagyon komótos határőrök ellenőrizték az útleveleinket. Vagy 20-30 percbe tellett, pedig két autó volt csak előttünk. Aztán vettünk útadót. Eddig soha! :) Elkerülte a figyelmünket. Most viszont észrevettük és egy hétre váltottunk matricát, ami 8 euróba került. A matricát fel kell ragasztani az ablakra, különben nem érvényes és megtörténhet, hogy egy nagyot kell veszekedni hazafele a vámossal, aki meg akar büntetni, ha észreveszi, hogy nincs felragasztva (velünk megtörtént). Az is gond lehetett, hogy nem 7x24 órára szól, hanem hét napra és mivel mi benne voltunk ugyan a 7x24 órában, de a 8. napon jöttünk hazafele, belekötöttek. Az utak Bulgáriában kemények és jók. :) Forgalom szinte alig. Mindig az az érzésem, hogy Bulgáriában nem lakik senki. A felvak kihaltak, embereket csak elvétve látni, gyerekeket meg egyáltalán nem. Pont annyi útlejzőtábla van, amennyi egy tájékozódni tudónak elég, de ha a tájékozódád nem az erősségünk, akkor nem árt a GPS. Fél 5-re értünk a szálláshelyünkre és az első csalódás is kiült mindenkinek az arcára, amikor a főútról egy meredek és keskeny és kátyús utcán fel kellett térjünk, majd egy még meredekebb és még szűkebb oldalutcába megálltunk a ház előtt. Szerencsére, hogy amit ott találtunk az mindent felülmúlt, így pillanatok alatt a fantasztikus, csodálatos és lenyűgöző jelzőket haszáltuk leginkább. A villa besejéről nem készítettem fényképeket, mert pont olyanok, mint, amelyek a tripadvisoron láthatóak, lásd a fenti linket. Néhány pillanat kép a medencéről, ami kicsi ugyan de nagyon jó bombákat lehet szökni bele, a jacuzziról, amiben el lehet lazulni a csillagos ég alatt, ha nem sikerült egész nap a parton :), és a kilátásról, ami az ágyból, fekve is páratlan volt! A villa tulajdonosai (angolok) és a villa adminisztárora (angol) előtt le a kalappal. Mindenre gondoltak és nagyon segítőkészek voltak, bármi bajunk akadt. A part valóban 20 percre van gyalog és Albena végét olyan 30 perc alatt lehet elérni, elég meredek utcán le, majd fel és 194 lépcsőn. :) Aki nem riad vissza ennyi mozgástól, annak ajánlom, akink ez sok, annak van autós lehetősége. 6 léváért lehet egész nap parkolni Albenában, a homok mellett, úgy, hogy gyalog 2 métert kell megtenni, vagy 10-et a vízig. :) Igazán kényelmes megoldás. A gyalogos út így néz ki: Albena olyan 8 kilométerre volt a háztól kocsival és mint mondtam, jóízűen lehetett parkolni a nem túl zsúfolt part mellett. Főleg ha egészen a plázsa végéig elmerészkedik az ember, a helyi bulgárokat követve. A kaja finom (a sopska salata messze a kedvencem!), a sör is jó, de a mojito se kutya! És nincs manele, a szállodák előtti homokos strandokat naponta takarítják, a víz meleg és gyerekbarát :), de azért úszni is lehet. Ha valaki esetleg megúnná a sok homokot és a sós vizet, vagy a gyereknek más élményeket szeretne, van egy kisebb aquapark Albenán, az Aquamania, ahol egy napot jól el lehet tölteni, vagy van egy muskátlis minigolf pálya, amit mi nem hagyhattunk ki, mert a gyerekeink élvezik. És mi tagadás, mi is! A viziparkba a belépő elég drága (35 léva/ fő és 15, 90-120 cm magas gyerekeknek, kicsiknek ingyenes), de ha egész napos programot csinálunk belőle, akkor megéri. És bilív mí, közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenzhez, de a végére nekem kellett mondani, hogy akkor, anyuka, elég volt, ugye? :) Ha valaki esetleg érdeklődik a bulgár kultúra, épített örökség, természeti szépségek stb. iránt és egy-egy fél napra ott hagyná a partot, annak ajánlom Balchikban a botanikus kertet és Mária román királyné nyári palotáját valamint Kaliakra romjait. Kaliakráról néhány szót csupán. Nagyon ellentmondásos a környezet, úgy értem, hogy történelmi jelentősége eltörpül a gondozatlanság és burjánok mellett, no meg a "military zone" sem a legfelelmelőbb látvány, viszont, ha az ember el tud tekinteni ettől, akkor megcsodálhatja a Fekete-tenger talán legszebb partszakaszát, ha meg szerencsés is, akkor delfineket is láthat. Itt a vége, fuss el véle! Nagyon jó volt!
Az egyik dolog, amit szerettem az EU-s finanszírozású nemzetközi oktatási projektekben az, hogy a találkozók alkalmával, a vendéglátó intézmény szervezésében majdnem mindig eljutottunk egy olyan helyre, ahol a madár sem jár, de ha jár is, nagy valószínűséggel, mint turista nem keveredünk oda sosem. Így történt most is Szlovéniában. Muraszombatra még eljut az ember, főleg, ha termálfürdőzni akar, de Markišavciba már nem valószínű. Itt található egy családi vállalkozás, mely nagyapától öröklődött és amely vállalkozás a sonkát helyezi piedesztálra. Olyan, de olyan finom sonkát! :) Van egy régi épület, amely mellé felúztak egy modern csarnokot (nem üt el rondán), ahol füstölik, szárítják, feldolgozzák a sonkát csakis helyi, minősített és személyesen ismert termelőktől. És szenvedélyesen szeretik és büszkék arra, amit csinálnak. A Kodila család vendégei voltunk. A tepertőről nem is mesélek. Összefut a nyál a számban, ha csak rágondolok. Egyszerű, ízléses, minőségi és finom! De nem vegetáriánusoknak való!
|
Régebbi bejegyzések
February 2024
Címkék
All
|