A Hampton Court Palota története az 1200-as évekig vezethető vissza. Olvastam valahol valami ilyesmit, hogy: "ha 1 órád van a palota meglátogatására, mit nézzél meg", hát erre én azt mondom, hogy semmit. Be se menj. Egy nap nem elég arra, hogy mindent végignézz. Mi nyitás után már ott voltunk és záráskor jöttünk el, de még sok minden kimaradt a láztogatásból. A kertben nem tudtunk sokat gyönyörködni, mert nem volt túl jó idő, és a különböző szervezett programokon sem vettünk részt, úgyhogy vissza fogunk menni. De nem most. :) Amúgy 60 font volt a belépő, két felnőtt, egy gyerek és egy diák részére. Gyereknek számít a 15 éves, de a 16 már nem. A családi jegy (2 gyerek, két felnőtt) valami 45 font lett volna. Ezt csak a tájékoztatás kedvéért. Azt szeretem ezekben az angol, történelmi palotákban, hogy a gyerekeknek sem unalmas. Eddig minden hasonló helyen, és itt is, volt kvíz, kifestős, kincskereső és egyéb elfoglaltság, ami a kicsiket és a nagyobbacskákat is érdeklődővé, kíváncsivá teszik. És mi tagadás, a felnőttet is. Ami itt újdonság volt az előbb felsoroltakon kívül, az a Szag térkép a Györgyök korából (Georgian era 1714-1837), The Smell Map of the Georgian Court, ami pont úgy működik, mint egy parfümkatalógus. Megdörzsölöd a képet és megszagolhatod azt, amit a kép ábrázol vagy leír. A szagokról csak annyit, hogy a forró csoki tényleg csoki illatú és a hatalmas kandallók szaga is stimmel. A 18-ik századi budinak pedig nemzetiségtől függetlenül ugyanolyan szaga van. :) Ez semmit nem változott az évszázadok alatt... Paula kérte, hogy "anyuka, légyszi megszagolod nekem? :)" és anyuka megszagolta. Bár ne tette volna! A többi szoba illata pedig bájos, mondhatnám úri egyvelege a levendula, kamilla, kakkukkfű és egyéb fűszernövényeknek, néhol egy kis áporodott izzadságszag beütéssel. Nem tudom mikor megy ki garanciából a térkép, de nálam megszagolható. :) A fenti képekkel kapcsolatosan csak annyit, hogy a királyi konyhában, nem műanyag sonkákat lehet megcsodálni, hanem a beöltözött konyhatündérek, ott bügyürgetik a mézespogácsát és királyi címer formájú sütimintákkal dolgoznak, a nyárson igazi csirkét lehet forgatni, a gyerekek mindent kipróbálhatnak. A múzeumi szakácsok pedig lelkesen válaszolnak minden kérdésre, vagy mesélnek, hogy hogy is volt, mint is volt. A csirkéket, gondolom, hogy a I. Erzsébet királyi konyhájának egy szegletében, ahol egy büfé is működik, meg lehet enni. Meg van szervezve, na. A Drawing Room, ami eredetileg withdrawing szóból alakult (visszavonulás, elvonulás), négy asztalánál, korabeli társasjátékokat lehet játszani, ami szintén nem egy rossz ötlet, mikor gyerekekkel látogatsz egy ilyen helyet. Hatalmas a Hampton Court és lenyűgöző. Az sem mellékes, hogy jó a tálalás, hogy nem számadatokkal tömték tele az egyes korok-és uralkodókról szóló tájékoztató füzetkéket, táblákat hanem az illető személyhez fűződő történetekkel, érzékeltetve a korabeli szokásokat, hangulatokat. A hangkalauz is kimondottan követhető volt. Amúgy én nem szeretem. Gyerekeknek külön audiókalauz áll rendelkezésükre.
Ajánlom! Ha Londonban jártok és van egy napotok legalább, akkor feltétlenül nézzétek meg.
0 Comments
Öszesen 20 vendéget tudnak egyszerre elszállásolni, de pótágyazásra is van lehetőség. Az elmúlt hétvégén teltház volt, pedig, se nyár, se tél. Mit is lehet Miklósváron csinálni? Semmit és mindent. Mi semmit mentünk csinálni. Egy olyan helyre vágytunk, ahol nincs wifi, nincs TV, ahol az ember újra felfedezheti az egymással töltött idő örömét, beszélgethet, hallgathat, nézelődhet. (Aki pedig nem erre vágyik, az válogathat a vendégház program lehetőségei közül.) A fő házban van két közös tér, egy nappali és egy étkező, valamint a borpince ahol a vendégek egy asztalnál vacsoráznak. A tetőtérben van két vendégszoba. Az udvaron van egy kicsiház-konyha-reggeliző, hátul pedig ez a szép kék ház vendégszobákkal. Mi az alsó házban voltunk, ami két utcányira van a fő háztól. Minden egyszerű és nagyszerű. És nagyon szép. A személyzet és a kiszolgálás úgyszintén. És isteni a meggylekvárjuk. :)
Befejezésül néhány kép a benti "világról" 2001 óta azt hiszem tízedszer vagyok Barcelónában. Minden évszakban megcsodálhattam a várost, sétáltam szűk utcáin, meglátogattam múzeumait és a környék néhány nevezetességét is sikerült megnéznem. Szerencsés vagyok. Nagyon is.
Nem lehet megúnni ezt a várost. Ha semmit nem csinál az ember, csak naponta egy-egy sétára indul, újabb és újabb dolgokat, helyeket, sarkokat, lámpaoszlopokat, kapulajakat fedezhet fel. A világhírű látványosságokat, épületeket, múzeumokat szándékosan nem írom, de azok látogatását is meg lehet nyugodtan ismételni, úgysem lehet betelni velük. Persze nyáron, a döglesztő, magas páratartalmú melegben hamarabb elfárad az ember, de valahogy mindig fellvillanyozódik egy újabb meghitt terecske, egy gyönyörű ablak vagy az utcai performanszok láttán. Néhány ablakfotóval zárok. Remélem tetszenek. Miért pont az Ágnes Panzióról? Véletlenül, de az is lehet, hogy mégsem. Néhány dolgot, amit manapság annyit hangoztatnak a marketing kapcsán, és amiről én is folyton papolok, egészen jól meg lehetett figyelni. Ezen kivűl folyamatosan hasonlítgattam a nem túl régi, hazai háromcsillagos tapasztalataimmal. Szóval összességében az Ágnes panzió, lehet szállodának kellene becézzem, mert a honlapjuk címe erre utal, egy nagyon kellemes hely. Ez már egy nagyon jó pont. Nyilván, hogy egy messzeföldön híres fürdőváros központjában van, de nem ettől kellemes, hanem attól, hogy ízléses, hogy nem rózsaszínűek a falak, hogy nem műanyagba botlik az ember lépten nyomon és nem utolsó sorban a vendégre odafigyelnek. Ja, és kitömött állatok sincsenek a falakon. :) De van helyettük igényes falidekoráció. Néhányat lefotóztam. A panzió recepcióján állandó, 24 órás, szolgálat van és a vendéghez, ha kell németül és oroszul is tudnak szólni néhány szót. Az magától értetődő, hogy a panzió szolgáltatásai háromnyelven vannak feltüntetve, azon a három nyelven, amit a legtöbb vendégük beszél. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de a vendégnek biztos nagyon jól esik, hogy gondoltak rá. A wellness szolgáltatásokról is nyugodtan beszélhetünk, akár összehasonlítva. Lássuk csak észreveszitek-e a különbséget. A csillagok száma megegyezik. És én vagyok olyan szőrszálhasogató, hogy a berendezést is fontosnak tartom. A szobák hangulatát, a fürdőszobák igényességét. Itt azok is rendben voltak. Főleg a fördőszobák és a fali dekorációk, meg a lámpák. És végül, talán a legfontosabb, a hús-vér emberi kapcsolatok. Ha kedvesen fogadnak, ha érzed, hogy vendég vagy, visszatérsz, ha nem, akkor nem.
Hiányzik a többnyelvű weboldal és talán a Facebook oldal is... ja, és a szobákban elhelyezett információs füzet, remek, hogy többnyelvű és nagyon hasznos, de megérett egy kis felfrissítésre. :) Én tömbházban nőttem fel Marosvásárhelyen, előbb a csütörtöki piac környékén, majd az a Tudor III negyed első tömbházai egyikében, ötödikes koromtól.
Serdülőkoromban kezdtem érezni, érteni, hogy mi a különbség a kertes magánház és a tömbösített lakófelületek között és egyre kevésbé láttam azokat a bizonyos előnyöket, melyeket a tömbházlakás mellett sorakoztattak fel akkoriban. Melegvíz, központifűtés, benti WC stb. Nyitott szemmel kezdtem járni, apró hangulatokat vettem észre, melyek nem voltak jellemzőek a skatulyaházakra, sokkal inkább egy-egy barátnőm szülőiházában törtek rám. Nem volt ez másként egy brassói házzal sem, amely egykor egy családé volt, de amikor én először ott jártam, már 3 család tulajdonát képezte, "felszabdalva". De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy 1983-87 között, legalább egyszer évente, ott töltöttem pár napot, vagy a téli vagy a nyári vakációból, a barátnőm nagymamájánál, aki a Cenk lábánál lakott a Kapu utcával párhuzamos utcában. Régi brassói család. Nem ismerem (jól) a családfájukat, de az, hogy a nagymama a barátnőmmel mindig németül beszélt otthon, és később, Vásárhelyre költözése után is mindig, nagyon megmaradt. Irigyeltem, felnéztem rá, füleltem, tanulni próbáltam és megértettem, hogy idegennyelvet beszélni kincs. És ezt most is így látom 30, szép, kerek, kövér év után. Olyan mintha egy egyirányú utcából, többsávos, minden irányba futó úton találnánk magunkat. Ez a nyelvi variáció máris adott a háznak egy hangulatot. A konyhában a főző-melegítő csempekálya okkersárga csempéi és a kopott padlócsempe vacsora utáni hangulatban a meghittség netovábbja volt akkoriban számomra. A téli vakációk havas kirándulásai után, miután a fenekünkön, toronyirányt lecsúsztunk a Cenkről a fák között, a jégcsapos kesztyűink- és sapkáinkról lecsöpögő víz a kályhalap feketére pucolt lapján táncoltak szerteszét. A könyvek, a festmények a falon, melyeket a dédnagymama festett, a nagyházakba illő bútorok, számomra egy, csak könyvekből ismert, úri (így gondoltam, akkor), művelt világot sugalltak, amelyből néha a nagymama történeteket mesélt. A régi Brassóról, a régi emberekről, a szokásokról, aminek akkor is már csak a maradványait lehetett itt-ott fellelni. Ez volt a ház, ahol az ágyunk egy függönnyel volt éjszakára leválasztva a folyosóról, ahol a piros csergét, magyarországi barátainknak úgy mutattuk "be", mint egy nagy piros állat szőrét, és ők el is hitték :)), ahonnan kirándulásaink kiindultak és ahova visszavezettek. Imádtam. Valahányszor Brassóban járok, nosztalgiázom és örülök, hogy kicsit másképp ismerhettem meg a várost. Dugi utakat, helyeket mutattak meg nekem, a kulisszatitkokat feltárták egy idegen előtt, aki mindent magába szívott, hogy annyi idő után is táplálkozhasson belőle. Gyalog lejönni a Pojánáról a régi úton nem volt nagy dolog. A titkos hely a szikla mögött, a Hétlétrák (XI-ikes koromig nem is hallottam erről a helyről), a Malomdombok, a Csigadomb, az Alpin Szálló az arab diákokkal és az úszómedencéjével, meg a nagymama narancssárga szalvétáiba csomagolt szendvicseink úszás utánra, az Árpád szobor helye a Cenken, a Fekete templom, a Minoriták temploma, a gyönyörű épületek, a Katalin-kapu és még sorolhatnám, mind egyszerre jutnak eszembe. Úúúgy tudok nosztalgiázni! És ez olyan jó nosztalgia. Nem visszavágyom az akkorba, hanem megosztani szeretném mindenkivel, mintha ez érdekelne is valakit, minden percét ezeknek a vakációknak. Szeretem Brassót. Cairns környékén rengeteg a látnivaló, a kirándulási lehetőség. A Nagy korallzátonyokhoz kihajózni, ahogy mondják az angolok, "it is a must", vagyis kötelező. Nekünk is kötelező volt. Aztán mivel engem sokkal jobban érdekelnek a "kulissza titkai" egy-egy országnak, mint a kifényesített turistaösvények, utazásunk végefelé is, valami, az ausztrál őslakosokkal kapcsolatos programra vágytam nagyon. Folyton érdeklődtem az ott élő sápadtarcú terstvéreinktől, hogy mi a helyzet velük, hogyan viszonyulnak egymáshoz a népek arrafelé, és az volt az érzésem, hogy hasonlóképpen, mint mi a cigányokhoz. Van, aki pozitívan, befogadóan, van aki, elutasító-lenézően, van aki inkább tartózkodik és lehetne folytani megannyi emberi hozzáállással. Sokrétű, komplikált dolog az egész. Ami biztos, hogy sok őslakost nem látni az utcán a nagyvárosokban, de ahogy haladunk a kontinensen észak felé, mégiscsak, még a gyakorlatlan szem is, mint az enyém, észreveszi, hogy azért ők is ott vannak. Számomra ez már egy kicsit megnyugtató, hogy még nem haltak ki teljesen :), de azért szembetűnik az is, hogy nem a felső tízezret szaporítják... A szállásunk recepcióján, millió turistaprogram kínálat. Itt fedeztem fel egy egynapos ajánlatot a Tjapukai Kulturális Parkba, ahol betekintést nyerhetünk az őslakosok kultúrájába, kézműveskedni lehet, lándzsával kengurura (szalmabálára felerősített kartonkenguru) vadászni és bumeránggal madarat hajítani. Tánc, kőfestés, arcfestés, bozót bogyók (bush food) és harci- meg vadászeszközök ismertetése, kipróbálása mind-mind szerepeltek a programban. Jól hangzott, de attól féltem, hogy valamiféle emberkertszerű hely és kicsit viszolyogtam is. Elmentünk. Rajtunk kivül senki sem volt. Így nem igazán volt szükség egy teljes napra, ugyanis nem kellett sorbaállni semmiért. Csak mi dobtuk a lándzsát, a bumerángot (én voltam a legjobb bumerángos vadász:)), egyedül nekem magyarázták el a különböző bogyókat és füveket, Paula sem kellett várjon az arcfestésre és követ is festettünk, csendesen egymagunkban. :) Aztán délután kettőkor, hirtelen megjelent vagy 50 japán turista, akik a táncelőadásra jöttek, ami egy fél órát tartott és ahogy vége lett, azon nyomban távoztak. Ismét magunk maradtunk, és mivel nem volt sok dolog velünk, volt idő beszélgetni. Két fiatal fekete férfi készségesen válaszolt mindenféle okos és kevésbé okos kérdésünkre. Ez nagyon jó volt! Ki voltam elégítve. :)
Még mindig hiányos ismereteimet bővítettem még két könyv elolvasásával és az internet böngészésével. Az egyik könyv a Tracks Robyn Davidsontól, a másik, ami kimondottan a Cape York-i őslakosokról szól egy tanárnő (Paula Shaw) tollából, aki két évig közöttük élt és dolgozott: Seven Seasons in Aurukun. Ha valakit érdekel a mai Ausztrália őskalosainak a sorsa, akkor ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. 2003-2004 eseményei pörögnek a történetben. Nem volt emberkert. Olyan volt mint itthon egy-egy nemzetiségi ünnepen vagy, mint egy falumúzeumban. Egyik sarokban táncolnak, a másikban énekelnek, mi nemezelni tanítjuk a gyerekeket és bútort festeni, töltöttkáposzta felsztiválunk van és pityókafesztiválunk. Szóval, nyugodtan egymás mellé lehet tenni ezeket a dolgokat. Hogy miért voltak ilyen kevesen? Mert a kulturális park látogatása, része egy teljesebb turista programnak, ami esőerdő és egyéb kiránulásokat is magába foglal, a nagy atrakció pedig, a valamilyen vonat, ami egy vízesés alatt vagy fölött száguldozik, épp revizió alatt volt. A mi szerencsénk, ezúttal. Brisbaneből Cairnsbe repültünk. Ez volt a háromhetes nagykalandnak az utolsó állomása. Tulajdonképpen nem Cairns városában laktunk, hanem picit északabbra a parton a Palm Cove nevű üdülőfaluban. Este későn érkeztünk. Egy kisbusz várt a reptéren és csak annyit vettünk észre, hogy az angol mellett kínai és japán feliratok voltak mindenütt. Ők teszik ki a legnagyobb turistalétszámot. :) Azt nem tudom, hogy valaki beszéli-e ezeket a nyelveket, vagy csak a reptéri útbaigazítás a cél. Rövid autózás után megérkezünk valahová, a sofőr leugrott a kocsiról és a bezárt recepció ablakából elhozott egy borítékot, amiben a apartmanunk kulcsa volt. Másnap láttuk csak, hogy hol vagyunk. :) A recepciós egy Crocodile Dundee volt, tele tetoválással és jó elnyűtt pólóban, de nem a ruha teszi az embert, ugye? A dolgát kitűnően végezte, nagyon készséges és kedves volt. Az ő ajánlására választottunk ki a többtucat ajánlat közül egy búvárkodós, pipázós kirándulást (svédasztalos merülés) a Nagy-korallzátonyhoz.
Itt is úgy történt, hogy az ajtóban vettek fel és ugyanoda hoztak vissza délután. Minden precre pontosan meg volt szervezve. Körülbelül 80-an voltunk összesen a hajón, ahol, csak visszafele vettem észre, mert akkor bent ültem, hogy végig, ilyen replay all stílusban környezetvédő, kis animációs filmek mentek a képernyőkön. Hogy a korallok miért nem olyan pirosak, mint amilyenek kellene legyenek, hogy az üvegházhatás milyen kárt tesz bennük és hogy mi mit tehetnénk, hogy megmentsük őket. Én az élő halat, mindegy hogy arany, vagy ezüst vagy csíkos, nem nagyon szeretem. Másodéves egyetemista koromban elmentem a konstancai akváriumba. Borzalmas volt. Olyan hányingerem volt, valósággal végigfutottam az akváriumok között, csakhogy mihamarabb kikerüljek a levegőre. Aztán gyerekeimmel voltunk néhány igazán izgalmas akváriumban, külföldön, amit én is élveztem, de azért nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz ez az együtt úszkálunk a halakkal élmény? Hát nagy volt. Nagyon! Főleg a korallok. Annyira gyönyörű volt a tengerfenék, hogy azt elmondani nem lehet. A halak is édeskék voltak. :) Volt egy nagy hal, Wallie, aki nem tudom, hogy ott lakik-e vagy oda emigráltatták fényképezés céljából, de a gyerekek nagyon élvezték. A képen meglátjátok. Az első egy óra elég vicces volt. Kikötött a hajó 60 km-re a parttól egy ilyen platform mellé, majd mindenki beöltözött. Volt aki tényleg búvározott, mi csak kukucskáltunk. Szóval az első egy órában legalább két ember úszott egy négyzetméter vízfelületen, aztán az első lendület után a népsűrűség csökkent, olyannnyira, hogy ebéd után már csak alig voltak néhányan a vízben, indulás előtt meg Andyt és Paulát úgy kellett kisípolni a vízből. Azok akik befejezték az úszkálást üvegaljú hajóval köröztek egyet és/vagy féligmerülő, féltengeralattjáróval, aminek az abalakain lehetett kikukucskálni. Cápát, óriásteknőst láttak többek között. :)) A svédasztalos ebéd változatos és finom volt. És mivel ez is természetbarát kirándulás volt, a tányérokat és evőeszközöket összeszedték, becsomagolták és majd gondolom, hogy valaki elmosogatta. Kár lett volna kihagyni ezt a kirándulást. A gyerekeimnek egyértelműen ez volt a legek legje a három hét alatt. Míg Sydney, a távolságok miatt elsősorban, nem kapott meg annyira, Brisbanenek egész más hangulata van. Vidám, friss, lendületes és fiatal. :) Az Queensland egyetemen és az ehhez tartozó intézményekben, évente körülbelül 40000 diák tanul. Az egyetemi kampusz nagyon szép. Megpróbáltak méltóságot adni az épületegyüttesnek, ami sikerült is, mert nekem egyből a cambridgei egyetemek belső udvarai jutottak eszembe. Itt a távolságok is mintha emberibbek lennének. Persze, kisebb a város, de rengeteg a képzőművészeti galéria, egymást érik a kulturális események. A folyó nagyon széppé varázsolja és a "vizibusszal" utazni nagyon jó. Első este Andy egy kollegájánal vacsoráztunk. Szingapúri felesége szuper vacsorával várt a szép házunkban. A lányok nagy "riadalmára" kiderült, hogy a garázsukban lakik egy óriáskígyó, a Carpet Snake, amit mintegy házörzőként "tartanak", mert hasznos tevékenységei közé tartozik az oposszummal való táplálkozás. Ez azért jó, mert az oposszum mindent összerág és mivel védett állat, az ember nem foghatja be, vagy pusztíthatja el. De a kígyó igen! Ez egy békés, nem mérges kígyó, de azért nem árt óvatosnak lenni... :) Én biztos szívdobogást kapnék, ha egy kígyó szembejönne velem a garázsban. És még egy valami nagyon tetszett, a Streets Beach szabad strand, a folyó déli partján, a város közepén. Ingyenes, gyönyörű és egész évben nyitva. Zuhanyozókkal, mosdókkal stb. El tudjátok képzelni? Én nem tudtam volna, ha nem látom. Na, ettől nagyon, de nagyon távol állunk. Egy napot a Lone Pine Koala Szentélynek szenteltünk. :) Ez egy jó karban levő állatkert. Annyira jó, hogy Roger Federer, Jackie Chan és még más híres ember és asszony is megfordult itt és fényképezkedett, mint mi. :) Állítólag a Steve Irwin állatkertje fantasztikusabb, de mi megelégedtünk most ezzel. Ha Federernek jó, nekünk is. :)
Láttunk sok aranyos koalát, bébiket az anyjukkal, vagy jóképű fiú macikat. Persze volt itt más is. Kenguru, krokodil, kacsacsőrű emlős, kígyók, óriásgyíkok, ragadozó madarak, gyönyörő emu (sosem láttam ilyen szépet) és beszélő kakadu. Úgy maradtunk! Hellot, bye-byet és még valamit mondtak, de azt nagyon! Paula fél órát szórakozott velük. Milyen más turistaként benyomásokat gyűjteni egy országról és milyen, egészen más, ha ott élsz huzamosabb ideig és még másabb, ha érdekel is, hogy mi történik körülötted. Nekünk a napos oldal jutott ezúttal, de most, hogy láttam a Tracks című filmet (itt egy magyar kritika a filmről) és utána elolvastam a könyvet is, picit búvárkodtam a dolgok után, hogy miként éltek és élnek fehérek és feketék ezen a kontinensen. Mi nem ilyen helyeken jártunk, de a hatalmas távolságok, meg, hogy hol szubtrópusokon, hol a trópusokon jártunk, sejtetik, hogy nem mindenhol zöld a fű. :) Bicikli helyett autóval közlekednek és autó helyett repülővel, akinek meg nincs, az nem megy sehova. Sydneyben nem gyalogolnak, estleg a cityben (a város üzleti központja) a turisták, meg akik egyik boltból ki, a másikba be. Járda sincs igazán a külvárosokban. Az út, vagy a pázsit szélén lehet gyalogosan közlekedni. A ház hátától viszont, a Wahroonga városrészről, ahol mi laktunk, több gyalogösvény is bejárható, biciklizhető. Egy biztos: ilyen ugorjfelegykávéra programokat nem nagyon lehet csinálni, hacsak tényleg nem a tőszomszédjával barátkozik az ember. Vonattal Wahroongából mondjuk Lumeáig két - két és fél óra az út. Tartalmas programot hétvégére terveznek. Mi sem a cityben lötyögtünk. Inkább ilyen egynapos - félnapos kirándulásokat tettünk a környékbeli nemzeti parkokban. Így jutottunk el a Blue Mountains hegyekbe a Three Sisters sziklákig, Manly-be, Bobbin Headbe vagy a West Head Walking Tracks-ek közül választottunk egyet. A Blue Mountains közelében van egy városka, Leura a neve. Olyan amerikai kisvárosi hangulata volt a főutcájának, de a kocsma ahova betévedtünk egy sörre, nagyon is ausztrál volt. :) Nem is olyan régen, Ausztráliában csak úgy lehetett pub-ot működtetni, ha szálláshely is volt mellette. Így születtek a kisebb szállodák, amelyek földszintjén működött a kocsma. Ma már nem így van, de mi egy ilyen szállodás-pubban voltunk, az Alexandrában, ami olyan 100 éves. Nagyon jó hangulata volt. Kint esett az eső, bent a hatalmas kőkandallóban ropogott a tűz. Ausztrálkalapos ausztrálok :) üldögéltek a sörük mellett. Ki rögbimeccset nézett, ki játékgépezett, ki a bárpultnál iszogatott a barátjával. Olyan krokodájldándís volt, ha láttátok a filmet. :) Nagyon tetszett! A jellegzetesen ausztrál állatok közül Sydney környékén csak óriás gyíkokat meg madarakat, Manlyben pedig egy csapat delfint láttunk, amint a szörfözőket körülugrálták. Gyönyörű volt, de amíg észbekaptam, hogy a fényképezőgépet előhalásszam, már túl messze jártak. Na jó, na, azért három napot a cityben is voltunk. Egyszer a Darling Harbour és a The Rocks környékét jártuk be, majd átmentünk gyalogosan a hídon, egy másik alkalommal, amíg a gyerekek a Luna Parkban szórakoztak, addig én bámészkodtam és teáztam a The Rocks Marketban (ez egy hétvégi főleg kézműves, művészeti vásár) és végül, de nem utolsósorban a botanikus parkban sétáltunk majd megnéztük a Sydney Múzeumot. Nagyon büszkék az ausztrálok a több, mint 200 éves történelmükre. :) A városnegyedek, főleg a külvárosiak (suburbs) hatalmasak. Nagy kertek (a fehérek a földeket csak úgy elvették az őslakosoktól 100-200 évvel ezelőtt), széles utcák, nagy házak jellemzőek és ahány felnőtt családtag, annyi kocsi. Egy kicsit Amerikára emlékeztetett először...
Őslakosokat (Aboriginal), nem sokat láttam. Kettő zenélt a Rocks Marketnél és elvétve láttam egyet-kettőt. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek többen, csak az én szemem még nem látta meg őket az utcán. Mindenesetre azt olvastam, hogy 1788-ban, amikor az angolok partraszálltak, az őslakosok számát 300.000 és egymillió közöttre saccolták. Ez a szám az 30-as évekre 74.000-re csökkent, majd emelkedett, így 2010-ben több mint 500.000 volt. Sok minden történt a több, mint 200 év alatt, igyekeznek is a fehérek kiköszörülni a csorbát, de a DE az még mindig ott van. Paulának egy megjegyzésével zárom ezt a bejegyzést, amit a 10 - 40.000 éves rajzokra tett: "...ezek az aboriginalok nem tudtak valami jól rajzolni. Láttad azokat a kengurukat, anyuka?" :))) Nagyon rég nem töltöttem otthon 4 napot egyfolytában. Sok otthonom van. Az elsőszámú, Vásárhely. :) És most nyaralni mentünk haza. Mivel Palcsi imádja a Vikkendet (muszáj, így írjam, mert így hangzik egy vásárhelyi szájából), vagyis a vizet, ha akartunk, ha nem, menni kellett. És mentünk. A nap nem sütött, de kit érdekelt? Szinte senki nem volt, így nem az embereket bámultam, hanem az emékeimben rendezgettem, hasonlítgattam, értékeltem. Amit láttam tetszett. Nagyon is. Ez a mostani medence, a valamikori középső medence helyén van, csak valamivel nagyobb és szebb. 30 éve a medence beton dálékkal volt kirakva, és míg a vízbe értél, körkörösen, a medence vonalát követve, három széles betonlépcsőn kellett lemenni, ami napozás céljául is szogált. A víz minősége? Háááát.... Marosvíz volt. Barna, átlátszatlan és sokszor nem szagtalan. Bőrgombát lehetett összeszedni. Főleg a kényesebb bőrűek. Nekünk jó volt. Így habosan. Egyik fix pont volt az életünkben, mint ahogy, a lapok vagy a komp is. A mostani vízről, aminek a színét láthatjátok, egyesek azt mondják, hogy koszos. Hogy, akár idézhetnék is, a hidegvölgyi cigányok ruhástól fürödnek benne. És? A szabályzat azt mondja, hogy a nudizmus tilos. :) Akkor is fürödtek ruhástól, most is. Nekem a mostani jobban tetszik. Van nagy játszótér, van még három csúszda (fizetős), ami kliensben nem szűkölködik. A fű rövidre nyírva, szivarcsikk, vagy egyéb szemét a földön nincs, napozóágyak a medencék szélén, a padok két oldala napernyőtartókkal felszerelve. Esküszöm, nagyon civilizált! :) Van 1,20-as medence, van 1,80-as és van a fedett uszoda, meg a csónakázó. Na, talán a csónakázó veszített varázsából. Már nem olyan romantikus, nincs meg a Hajó és az emberek is rohanósabbak... De a víz az jó volt, a miccs is, a sör is, meg a fagyi is. Jót úsztunk és mivel a nap nem sütött szinte senki sem volt. Ja, és a könyves házikó. Olyan, mint az angol telefonfülke, csak barnában. :) De jó kezdeményezés... Gyermek és serdülőkorom másik fontos helyszíne a Somi. Akkoriban a vendéglő, az állatkert, a pionírvasút és az otthonról hozott pokróc meg a szendvicsek jelentették a vasárnapi kiruccanást. Ha nem a főtérről induló busszal mentünk, akkor a számológépgyártól, az erdőn keresztül sétáltunk fel, vagy a fül-orr-gége melletti utcából, a kukoricatáblák között, a szabadtéri színpad mellett.
Akkor így volt varázslatos. Most másképp. Hatalmas játszótér, piknikező, sütögető, ping-pongasztalok, erdei futópálya, szabadtéri fitnessgépek és egyéb sportpályák. Az a vendéglő bezárt, kukoricatáblák sincsenek. Lett helyettük sok, modern, újépítésű ház. És sok-sok gyerek és felnőtt, aki boldogan használja az új Somit. Íme! :) |
Régebbi bejegyzések
February 2024
Címkék
All
|