Több mint egy órája ezzel a román szóval harangoznak a fejemben: "fraieră", ami annyit tesz ki, mint om prost. Röviden. Balfék, átverhető, naiv, jóhiszemű, szóval minden ami kell, ahhoz hogy...  Harangoznak a fejemben fraierăăă, fraierăăă, fraierăăă. Nem tudom hányadikat üti, de kegyetlen. És most már fáj. De mégis miért vagyok az? Engem arra tanítottak, hogy legyek becsületes, hogy ne ítélkezzek mások fölött látatlanban, hogy ha valamit megígérek, akkor az csináljam is meg, Csupa emberséges dologra. A francba! Mit érek vele? És a gyerekeim? Vajon nekik ez mire lesz jó? .
Teljesen kiakadtam. Elestem. Nem először, de most nagyon megütöttem magam. Persze, mindig felállok, mindig tovább megyek, de kevesebb lendülettel, kevesebb hittel, kevesebb meggyőződéssel. 
Dühös vagyok, elkeseredett. Fáj ez a világ!

Szeretem a Voltajt. Zeneszámainak szövegéből csak annyit tudok, amennyit a '89 előtti román énekesek számaiból tudtam: egy fél sort vagy még annyit sem. "Eu, tu și o umbrelă, eu, tu ne plimbăm", vagy az "un actor grăbit..." és tovább már csak a dallama cseng a fülemben. Szóval a Voltaj számait reggelente, iskolába menet a rádióból ismerem és még én is meglepődtem a városnapi koncerten, hogy szinte mindegyikből tudok énekelni egy fél sort. :) A közönség viszont szinte elejétől végig fújta az összes számot! Azok a székelyek, fiatalok, akik nem tudnak vagy nem mernek románul megszólalni egy mindennapi helyzetben. Egy emberként énekelték "îmi cere inima s-o mai spun o dată, asta e țara mea, jur că-i minunată. Cei care simt la fel, să-nceapă nebunia, din toată inima pentru România". Nem kell kommentálni. Nagyon jó hangulat volt.
Többek között arra gondoltam, hogy mennyivel szívesebben, könnyebben, hatákonyabban lehetne megtanítani a román nyelvet, ha a fiatalok számára érdekes témákkal közelítenének a nyelvhez, mint például a zene. A Voltaj, miért ne? Nem újdonság az egyéb idegenynyelvek oktatásában a fenti ötlet, nem kellene feltalálni a spanyol viaszt, csak hát.... Mindenesetre nem fogom elfelejteni egyhamar azt az élményt! :) 
A koncert pedig szuper volt! 
u.i. Nagy Feró ... szegény...kápálózott, mindhiába.

Szombaton ebéd után ellustultam. Tudjátok, úgy ahogy csak nyáron lehet ellustulni ebéd után. Kint meleg van, sok a tennivaló, de adsz magad egy órácskát emésztés címmel, hogy aztán belevesd magad a kerti munká(cská)kba és estig meg se állj. 
Én gondoltam, hogy egyet kiülök az udvarra a szilvafák alá a székbe, kicsit hallgatózom aztán jöhet a délután. 
Tudjátok milyen volt? Tudjátok milyen amikor süti a nap az arcodat, lehunyod a szemed. naracssárga, tűzes fényeket látsz a behunyt szemhéjad mögött és elszenderedsz? Lehet pihekönnyű alvásnak is nevezni, amikor hallod a körülötted levő hangokat és ezek valahogy beleszövődnek (fel)színes álmodba. 
Ezek a hangok amúgy nem akármilyenek. Ezek a falu hangjai. Az én választott falumé, ahol eltelik egy óra is anélkül, hogy autó zaját hallanád.
​Egy távoli kutyaugatás után, a szomszéd kakasai, a rityi erőlködő hangon  és a rendes férfias kakashangon, megszólalnak a tyúkudvarban, majd az ezt követő csendet egy vágtató szekeres töri meg, lovának patkói nyomán felszálló por pedig átlibben a patakon és hozzám is elér. Csak egy kicsit nyitom ki a szemem, épp csak annyira, hogy látom a bearanyozott porszemcséket és az első dongódarázst, amint döngicsélve  odébbszáll.
Hallom a szomszédokat a bolt előtt beszélgetni és egy pöfögő traktort is valamelyik udvarból.
Két órát aludtam. Isteni volt!

Szinte 3 és fél éve, hogy eldöntöttem a falusi turizmusban szeretnék tevékenykedni, miután otthagytam korábbi állásomat, Sokat gondolkodtam, hogy ezen belül konkrétabban mit is, és végül egyfajta tanácsadás, együttgondolkodás mellett döntöttem, illetve arra gondoltam, hogy nagyon gyakorlatias képzéseket is tudnék tartani, ami menedzsmenttel, időbeosztással, marketinggel kapcsolatos. Gondoltam, hogy ha a falusi panzióvezetőkkel saját nyelvükön és nem divatos kifejezéseket használva közelítem meg kinek-kinek a baját, előbb-utóbb sikerem lesz. Például elmondhatnám azt is, hogy egy szép, hagyományörző faluban jobban mutat a faasztal, fapadokkal, mint a műanyagszék, hogy a bugyirózsaszín falakat fessék át fehérre, hogy reggelire ne a Kauflandból vásároljanak, hanem a szomszétól vegyék a tojást (ha nekik nincs tyúkjuk), a sajtot, a zöldségeket és hogy higgyék el végre, hogy a turistát, főleg az idegent igenis érdekli a pásztorélet, például, hogy igenis felhúzza a gumicsizmát és kimegy a hegyre sajtot kóstolni, hogy gyógynövényt, gombát is szívesen gyűjt, ha valaki megmutatja neki, hogy melyik a jó és még sorolhatnám. Azt is el tudtam volna mondani, hogy kicsit okosabban megszervezve, gazdálkodás mellett is lehet panziót vezetni. Egy ízben el is akartam, sőt a számat is szólásra nyitottam, sőt az ötleteimet is elmondtam, mire a válasz családilag az volt: "ja, ez itt nálunk nem megy, ezt itt nálunk nem lehet csinálni" Miért? - kérdeztem én. "Azért mert itt nem lehet.... itt mindenki a komájánál alszik". 

Aztán a 3 év alatt lelkesedésem alábbhagyott, a megváltomavilágot késztetésem elmúlt. Mostanra teljesen. Ez a valami majd csak lesz hozzáállás nem az én világom. Mint ahogy az sem, hogy valamit rátukmáljak valakire, ha az neki nem kell.

Nem, nem vagyok elkeseredve. A tegnap a TV-ben láttam egy összehasonlítást a tiroli sípályákról, az ottani szervezésről, pénzről, befektetésekről, arról, hogy óránként 3000-4000 sízőt tudnak a kabinokkal felvinni a hegytetőre, majd bemutatták a brassó-pojánai síparadicsomot, ahol 10-20 perceket állanak sorba a felvonónál, hogy Besztercén több millió lejt költöttek el sípályákra, csak azt felejtették el, hogy nem nagyon van hó, de ami a legjobban "tetszett" az az, hogy egy vállalkozó, aki sípályába fektetett valahol Romániában (már nem emlékszem, hogy hol), nem kap embereket dolgozni, mert télen túl hideg van (a potenciális munkavállalók mondták). Én erre azt mondom: basszus! és hogy bocsánat a kifejezésért.

Summa summárum, a csűrikénket renováljuk, egy studiószerű falusi, de emberelévaló szállást csinálunk belőle és fogadom a vendégeket pálinkával, zakuszkával, odafigyeléssel. Nem lesznek rózsaszínűek a falak és a kertből szedem le a paradicsomot a reggelihez. A tojást pedig Kati nénitől veszem. Beadtam a derekam. 

Ha van kedvetek kövessétek az átalakulást, aztán ha tetszik az eredmény, küldjétek a vendégeket. 
Ilyen volt a csűr eddig...

Szerencsés vagyok. Másodszor voltam Norvégiában, Európa egyik legdrágább országában, a norvég Vöröskereszt vendégeként. Egyfajta szakmai tapasztalatcsere volt.
Más világ. Tényleg más. De nem irigyelni kell őket, hanem tanulni kellene tőlük. Én úgy érzem gazdagodtam, egy újabb ablakot nyitottam a nagyvilágra. Leckéket láttam és próbáltam megtanulni bár a bevezetőt toleranciából, segítségnyújtásból, hitből, szakmai profizmusból és komolyságból, önkéntességből és lehetne még sorolni. Áradoztam róluk először is és most is. Vannak, akik azt gondolják, hogy könnyű nekik, megtehetik, hogy kedvesek, hogy odaadók, hogy önkéntes munkát vállalnak, hiszen gazdagok. Igen. Nagyon gazdagok. Lelkiekben, gondolkodásban, de ők is CSAK emberek. És emberek lehetünk mi is, még akkor is, ha nem norvég koronában kapjuk fizetéseinket, vagy az állami támogatás szinte semmire nem elég, ha elesettekké válunk.
Most értettem meg, hogy mekkora dolog a Vöröskereszt Norvégiában, hogy a szervezet 150 éves múltja ebben az északi országban, nemcsak papíron nagy szám, hanem az emberek gondolkodásmódjában is. Hogy nincs olyan norvég, aki ne hallott volna a Vöröskeresztről (ezt Romániáról, de Csíkszeredáról sem lehet elmondani) és lehet, hogy olyan sincs, aki ne támogatta volna legalább egyszer életében anyagiakkal, vagy önkéntes munkával. Na jó na, lehet hogy vannak. Mindenesetre engem sokkolt amit láttam, egészen pontosan az éves TV-s adománygyűjtési kampányt, ami az idén a Vöröskereszt javára történt. Angolul értők itt olvashatnak az akcióról. Október 23-ika volt a nap. 221 418 033 norvég korona gyűlt (ez román lejben 110,709,016), magánszemélyek, intézmények, cégek stb. jóvoltából! Az egy főre eső adomány: 42,45 korona.

Az ország negyedik legnagyobb városában, Stavangerben, (130000 lakos) a koncertteremben körülbelül 100 közéleti személyiség, színész, politikus, sportoló, üzletember az életéből 3-4 órát/év telefonálgatással tölt. Mindenki előtt van egy saját lista, amelyről feltárcsázza az összes befolyásos barátját, üzleti partnerét és adományozni "invitálja" a vonal tulsó végén levőt. Komolyan mondom, nem tudom leírni, mit éreztem, amikor megláttam ezt a fenti képet magam előtt és akkor, amikor a kis sztorikat is meghallottam. Volt olyan cég, aki a tavalyi 40000 helyett az idén 100.000-et adományozott és még egy 100.000-rel megtoldotta, mondván, hogy az alkalmazottak lemondtak önszántukból, az idei karácsonyi bónuszukról. Én csak tátogtam. Pislogtam, mint béka a csihányban vagy hol és próbáltam én is megmagyarázni, hogy miért könnyű nekik és hogy ez nálunk miért nem működik. Aztán előbb megszégyelltem magam, majd elöntött a buzgóság, de a szomorúság is. Azt mondtam, hogy hazajövök és írok az összes Hargita megyei cégnek és konkrétan 100 lejt kérek tőlük a Hargita megyei Vöröskeresztnek. Gondoltam van vagy 5000 cég. Most számoltam meg. Egy adatbázis szerint Hargita megyében több mint 58000 bejegyzett vállalkozás van. Ha ebből fele adna évente 10 lejt.... számoljátok ki és nézzétek meg, hogy mennyi pénz jutna egy főre. Egy  rászoruló főre.
Még nem írtam...
Hogy hány rászoruló, beteg, idős, egyedülálló személy él Hargita megyében nem tudom, de láttam jó néháy olyan esetet, hogy elszorult a torkom...
De hát, persze, könnyű nekik. Nekünk meg nagyon nehéz. És változni sem fog egyhamar.

Egy saját példával szeretném elmesélni, hogy mit nem  kell, illetve tiszta fölösleges csinálni, ha reklámozni szeretnétek valamit.
Azt mondják a marketing trénerek, hogy nem elég meghatározni a célközönséget, hanem meg is kell találni őket és ott a „lelőhelyükön” kell a szolgáltatásainkat, termékeinket reklámozni. És, egy ember legalább kilencszer kell találkozzon ugyanazzal a reklámmal, hogy megmaradjon emlékezetében és a potenciális vásárlók csupán 2%-a vásárol is majd tőlünk.
Az elméletet megtanultam. A célközönségem meg van. Falusi panzióvezetők, tulajdonosok a Csíki-medencében, ahol, mint ahogy a turisztikai SWOT elemzések mutatják, sok minden hiánycikk. Nincs szakképzés, nincs nyelvképzés (román, idengennyelv), nincs tanácsadás. Ha meg van, akkor nem kell... Ezt modnom én. :)
Mielőtt elmesélem, hogy mit tettem és hogy nem értem célba, el kell mondanom, hogy a székelyföldi panziók, vendégházak nagy százaléka nincs jelen a virtuális világban, magyarán még email címe sincs, nem hogy weboldala, esetleg Facebook oldala lenne. Ehelyett egy-egy mobil telefonszámmal esetleg fax (!) számmal áll a vendég rendelkezésére egy-két szállásadó portálon. Tehát, az én célközönségem nincs a világhálón oly módon, hogy direkt elérjem, mégis a nekik szánt angol nyelvtanfolyamot a Facebookon és emailben próbáltam reklámozni. 
Nyolcszor hírdettem magam három hét leforgása alatt és hála barátaimnak, egy-egy bejegyzésemet többen is megosztották, így több ezer emberhez eljut(hat)ott a reklám. Mindhiába, mert mint mondtam, az én célközönségem nincs a világhálón.
Újságban is fölösleges a hírdetés (próbáltam), egyéb csatornákon pedig nem próbálkoztam. Mindezt nem azért írtam le, mert fel vagyok háborodva vagy csodálkozom, vagy hasonlók.  Hanem inkább azért, hogy illusztráljam, hogy nem vicc, hogy hol, mikor, kinek reklámozok?
Mondhatjátok jogosan, hogy jó hülye vagyok. Ha ilyen okosakat tudok, miért nem úgy csinálom, ahogy a nagykönyvben írják? Azért...
Eldöntöttem valamit és ahhoz tartom magam.  A turisták pedig, főleg a külföldiek foglaljank szállást faxon, vagy „taxa inversă”-val, telefonon magyarul. 

Most van egy munkám. A csíksomlyói Salvator szállodának próbálok külső szemmel segíteni, kitalálni, hogy mit lehetne, hogy lehetne stb. Nem könnyű, de egy kis kreativitással sokmindent meg lehet oldani. Persze, az lenne ez esetben a legjobb, ha a szállodát cakkum-pakk felújítanák és legalább három csillagos lenne és egy jó marketinggel visszahoznák a körforgalomba. Az utazási irodák nem szívesen szerveznek két csillagosba, azt meg elég nehéz elmagyarázni, hogy a csillag száma ugyan kettő, de a kiszolgálás csillagainak a száma három. :)

Ti, akik ezt a bejegyzést olvassátok, írjátok meg nekem, hogy ti milyennek szeretnétek látni ezt a helyet? Mitől lenne számotokra vonzó? Mit hiányoltatok (ha voltatok ott rendezvényen stb), mi volt ami tetszett? Milyen típusú programokra lenne igényetek? Nagyon remélem, hogy néhányan válaszoltok a kérdésre. De úgy is neki lehet indulni, hogy egy konferencia központként is működő helynek milyennek kellene lennie?

Soha nem gondoltam volna, hogy a macska elléséről írni fogok. De muszáj. Izgalmas volt, az ajtónk előtt történt, és így tudtam meg többet a macskákról. :) Egy szuper állattan óra volt. 

Nyávogi egy közös macska. A szomszéddal. Ők Tigrának hívják, mi Nyávoginak, mert sokat nyávog. A tavaly is lettek kölykei, úgyhogy igazából 4 macskáról indultunk. Anya, apa (a miénk, Tigruc) és két gyerek. Most még lett három pindurka. Az apa bizonytalan. :)

Nagyon meglepett, hogy micsoda önuralommal viselkedett Nyávogi, ha lehet ilyet mondani. Nem hangoskodott, szinte némán hozta világra három kölykét. És könnyedén. Míg vajúdott, az első pici szopott, ellés közben is egyébként. Hihetetlen! :) 

És Nyávogi az elmúlt másfél évben soha nem evett, csak ha maradt valami a tányérban, a maradékot, most, a többiek (a nagyok) elhúzodtak és először láttam enni elsőként. Ösztön. 

- Paula, biztos akarsz menni?
- Igen.
- Nagyon-nagyon akarsz menni?
- Igen, igen, igen.
- Na jó, na. De az osztályotokból van még valaki, aki megy a koncertre?
- Nem.
- Kár. Mehettél volna velük és én addig végzem a dolgom.
Péntek este. Indulunk otthonról.
- Kiváncsi vagyok lesznek-e még gyerekek, mint te a koncerten. Ha nem lesznek, mi sem megyünk...
- Óóóó, anyuka!

Az X-faktoros Tóth Andi. 15 éves, mint a nagyobbik lányom. Végül is kiváncsi vagyok. Arra, hogy kik lesznek a közönségben, hogy mit tud nyújtani egy fiatal lány a színpadon, hogy hogy van megszervezve, hogy ... Szóval, eldüntöttem, hogy ígyis-úgyis érdekes lesz, én is megyek. 

Odaértünk a Művészetek Házához, ahol a WC-n nincs WC papír, szünetben mindenki papírzsebkendőért kutat, a csapok nem működnek, és különben is, mit akarok. Felújítás előtt van az épület, arra a kis időre nem érdemes.

Tóth Andi. Mennyire sztár? Annyira, hogy 30 lej egy belépő. Én drágállom. 10 évesnek is, 45 évesnek is, 60 évesnek is. Nincsenek sokan. Félház. Olyan mint egy régi bálterem, átrendezve XXI. századra. Elől ülnek a fiatalok, hátul az idősebbek. Kísérő szülők, esetenként egyszerűen csak rajongók. Az első sorokban csupa 10-14 év közötti rajongótábor. Számomra érdekes. Ha csupán a saját 10 éves lányomat figyelem is. Ún. rock koncertre jöttünk és autogrammal szeretnénk távozni. :)

A színpadon semmi. Se fények, se semmi. Két roll-up banner valami mobiltelefonos applikációval. Aztán 7 után valamivel, kijön egy fiatalember a színpadra és nagyon gyatrán felkonferálja a vendéget. Taps még semmi, de amikor Andi megjelenik a színpadon, felvisítanak a fiatalok. Andinak a színpadi jelenlétét, a közönséggel való kommunikációját, nem kommentálom, mert úgy érzem, hogy ezt a világot, amit ezek a gyerek-rajongók és a fiatal sztár képvisel, nem ismerem. De néhány dal közben lehúnytam a szemem, hogy csak a hangjára összpontosítsak, és igen, nekem nagyon tetszett! Amit hallottam.
 
Aztán arra gondoltam, hogy remélem sikerül neki elérni céljait és majd 20 év múlva, amikor én 66 leszek és ő 35 ismét elmegyek egy koncertjére, hogy saját szerzeményeit is meghallgassam. :)

A szünet jól jött. Andi pihent egy kicsit, a műsorvezető pedig szintén gyatrán bemutatta a mobil applikációt. Hajrá mobil applikáció, húúú WC papír. Minek az nekünk? A skótviccből is tanulhatunk, ha elég leleményesek vagyunk. 

Második felvonás közben, a gyerekek (!!) már a színpad előtt éneklik, hogy "sáros lett az új cipőm, stb." vagy az AC/DC "highway to hell" sorait, majd izgalommal várják, hogy Andi kézjegyével lássa el kezükben szorongatott könyvecskéjük lapját, vagy egy fényképet. Mi történik ez után? Fejetlenség, hát mi más? Fel a színpadra, senki nem kap levegőt, sem Andi, sem a gyerekek, a szülők meg lent a nézőtéren türelmesen várnak. 

40 perc telt el a koncert vége és a mi távozásunk között és nem kaptunk autogramot. Paula nem sírt, de sok kislány csalódottan törölgette a könnyeit. Nem sikerült, nem úgy végződött....Tóth Andi elment. 

Csak remélni tudom, hogy a következő fellépéseken megszervezik az autogram osztást. Szófogadó gyerekeket kellett volna sorba állítani, nem részeg, drogos, elszállt rajongókat. Símán lehetett volna. És nagyon sajnáltam Tóth Andit! Úgy tűnt, hogy a szervezők nem vették emberszámba.

Hazafele:
- Jó volt a koncert, Paula?
- Nagyon, nagyon! Látod, a hajamat is úgy fésültem, mint Tóth Andi?! És többen is mondták, hogy hasonlítok hozzá... Holnap nem megyünk Udvarhelyre, hogy kapjak én is autogramot? 
- Nem, szívem. Majd ha nagy leszel, elmehetsz Tóth Andi koncertre, vagy ha meghívják valamilyen fesztiválra és mi pont ott leszünk, meghallgatjuk ...

A kedvem, a lendületem, a lelkesedésem. Gondolom mindenki úgy van ezzel, aki nem kocsmát, vagy élelmiszerüzletet, esetleg gyógyszertárat nyit. Vagy azok is így vannak, akik szinte semmi pénzből (mint én) tapogatózva elindulnak az ún. vállalkozás útján és a siker nem látható, de még csak nem is sejthető. Van aki hamarabb feladja, van aki később. Én később fogom, csak attól félek, hogy nem tart ki a lelkesedésem végig.

Olvasom, hogy Nyugat-Európában mobiltelefonok potyognak az égből, hogy mindenki azon csüng, hogy átlagban 2-3 telefonja van az utazónak. A 2014-es statisztikák szerint a mi térségünk sem marad el a nyugatitól, ami a mobiltelefonok egy főre eső számát illeti, mégis, mintha nem úgy használnánk őket, mint mások. Mondom én, aki csak telefonálni tudok, az ősréginek számító okostelefonommal. :) 

Csak azért gondolom, hogy a telefonkultúránk is más, mert úgy tűnik, hogy, habár telefonunk van dögivel, a kis és középválallkozások sehol sem találhatók a világhálón. Nincs weboldaluk (nem beszélve a többnyelvűről), nincs Facebook oldaluk, nem kommunikálnak twitteren és Instagramon és még mittudoménmilyen csatornákon. És mindezeket megfigyelve én mégis úgy döntöttem, hogy összefoglalok néhány (6), az EU által összerakott webinart, amelyek a turisztikai kisvállalkozásokat szeretnék segíteni, lefordítom angolról magyarra, hátha valakinek használ. Csak egy bökkenő van. Az összes előadás a turisztikai kis és középvállalkozások on-line megjelenésével, on-line hírnevével, és természetesen on-line marketinggel foglalkozik. 

És ez egy komoly bökkenő, mint az is, hogy nagyon kevesekhez "jutok" el. Na, de ez már kizárólag az én problémám. :)