Arra kértem a férjemet, amikor szállás lehetőségeket keresgélt, hogy legyen falusi szállás is a listán, hogy tanuljak én is valamit és hasonlítgassak egy picit. Az első falusi szálláshelyünk a Douro folyó völgyében, a hatalmas szőlősök hazájában volt és úgy hívják, hogy Quinta da Azenha de Folgosa. Az út csodálatos volt, bárhova néztünk hegytetőig futó szőlősorokat láttunk. A nagyobb szőlősökben pedig az illető portói bor márkaneve is ott díszelgett.

Ahogy leereszkedünk a völgybe, a falusi szálláshelyek mind ki vannak táblázva: kék alapon fehér írás jelzi: turismo rural. Megkerestük a mienket is a Google térkép segítségével. Meredek, macskaköves utcákon kanyarogtunk, aztán egyszercsak elfogyott az út és ott álltunk a 600 éves présház előtt. Ismét elámultam. A gazda fogadott. Portói borral. Saját készítésűvel. Közös nyelvünk nem nagyon volt (ő franciául tudott, mi meg azt nem) de a vendégszeretet és a mosoly meg a gesztusok éppen elég volt, hogy elolvadjak. Mondjuk nem volt nehéz, mert negyven fok körül volt. :)

Szeretném a falusi vendéglátóknak jelezni, hogy minden portugál szálláshelyünk a booking.com és a tripadvisor.com -on is rajta van és ha büszkék arra, hogy mit mondtak róluk a vendégek, akkor az is ki van mindenhova biggyesztve. Ez a vendéglátónk is büszke a "rating"-jeire, ami 9,1 vagy valami hasonló, sok száz visszajelzésből. Nem semmi. 
Amúgy a házigazda maratonfutóból lett falusi vendéglátó és nem is olyan rég vágott bele a bizniszbe és tanulta meg a borkészítés folrtélyait. Feleségével ketten teremtik meg azt a hangulatot, ami miatt szeretik őket. Tinédzser fiuk a közeli városba ingázik iskolába. 
A portán medence is van, amit ki is próbáltunk. Főleg a lányok. Mi inkább az árnyékban vino verde-t ittunk hűsítő gyanánt. 

Azon a teljes napon, amit ott töltöttünk mégsem a hajókirándulást választottuk, hanem a vonatozást fel a völgyön és vissza. Van egy nosztalgia gőzős is, ami végigpöfékel a portói bor hazáján miközben az utasok kóstolgatnak, de az most valami okból nem üzemelt. Érdemes az állomásokra is egy pillantást vetni, ilyen 10-15 ezer lakosú kis települések vonatállomásai, amelyek lehetnének olyanok is mint a mieink, mondjuk Karcfalván, vagy Tusnádfürdőn, hogy üdülővárost is belemagyarázzunk a képbe. De nem olyanok! Különbek. És az én fixem is, a WC. Tiszta, stb. Sajnos annyira meleg volt, az első hőhullám Európában, ami azóta is tart, negyven fok körül volt a hőmérséklet, hogy nem másztunk semmiféle hegyet meg, hanem a bő egyórás vonatút után, végig a Douro folyó völgyében, alagútakon át, abszolút festői környezetben, ittunk egy üditőt és egy következő vonattal visszatértünk utunk eredeti állomásába. Az útvonal Pinhão - Pocinho - Pinhão.

És a csodálatos út. Sajnos a fényképek nem túl jók, de azért látni, hogy milyen pazar a vídék.

Ki szedi le azt a sok szőlőt? :)

Este Andyvel jól beboroztunk. A házigazda hozott fehéret is, vöröset is. :) A ház előtt a kőasztalok mellett nem tudtunk betelni a tájjal, a gyerekek meg biliárdoztak. Másnap délelőtt ismét úton voltunk, Portugália nemzeti parkjának csücskét érintve, lassan dél felé kanyarodva. 

Ez a búcsúképünk Folgosából. Pityóka a fejen. 

Útban következő szálláshelyünk fele két kisvárosban álltunk meg. Az első Guimarães, kb. 50000 lakossal. Vímara Peres gróf alapította, akit Portugália atyjának tartanak. A mórok kiűzése után, Guimarães volt Portugália első fővárosa, a portugál nép bölcsője. Nagyon szép kicsi város. Ottjártunkkor a város ünnepére készülődtek. 

Portugáliában nem lehet akármikor ebédelni, hanem csak ebédidőben, ami délután 2-ig tart kb. Amarante városában, a vendéglő tulajdonos család már saját ebédjét költötte, amikor a pofátlan kelet-európai turista benyitott. Kiszolgáltak. Megköszöntük szépen. És isteni volt!  Amarante picike városka a Támega folyó két partján. Épületei és templomai, zömében román stílusban épültek.

Portugália második legnagyobb városa, a finom portói bor hazája. Nyüzsög, pezseg. Szerintem olyan egy kicsit mint Velence. Vagy nagyon szereted, vagy nem. Ilyet is, olyat is hallani. A Douro folyó torkolatának északi partján fekszik.

A Klerikusok tornyához közel, a Rue de Galerias Paris-ban laktunk egy hostelben, ami Nasoni, híres olasz építész nevét viseli (ő tervezte a képen látható barokk templomot). Hostel, hostel. Gyanús volt mondjuk, az ízléses, modern, művészi berendezése a recepciónak, de amikor megmutatták a szobánkat, szó szerint leesett az állam. Nézzétek. 

Azért volt egy apró kis hibája a helynek. Az a lépcső, korlát nélkül a galériára. :) Csak józan embernek való. Mi meg nem voltunk teljesen azok. Első este szülinapi iddogálás, második este São João ünnepe, harmadik este pedig 20 éve nem látott barátokkal sörözés. Átadtuk a gyerekeknek a franciaágyat, mi inkább táboroztunk a pótágyakon. Nem aludtam jól, de nyugodt voltam, hogy senki nem töri ki a nyakát.
Amúgy az aragázkályha lerjében tepsik is voltak...

A São João fesztivál Porto ünnepe. Máshol más ünnepek vannak. Lisszabonnak például Santo Antonio. Szóval ez az ünnep tényleg más, mint más ünnepek, fesztiválok. Napokkal, hetekkel azelőtt elkezdődnek az előkészületek, amelyek június 23-án tetőfokra hágnak. Én ilyet még nem láttam. Minden kicsi eldugott utcában, legalább egy grillsütő ki van téve a járdára, a konyhából, vagy a teraszról egy asztal és néhány szék szintén a járdára kipakolva, hogy estére minden rendben legyen a roston sült szardíniához, a borhoz meg a sörhöz. Ilyenkor nagyon természetes, hogy meghívod egy szardíniára a szomszédodat, akivel egyébként sosem érsz rá csevegni vagy a barátaiddal együtt eszel-iszol-mulatozol. Ja, és vadidegenek fejére koppintasz egy műanyag kalapáccsal, mindenféle jót kívánva. Úgy kb. 8 órán keresztül... A hosszú fokhagymaszárnak is ugyanaz a rendeltetése, mint a műanyag kalapácsnak, csak ma már sokkal kevesebben élnek ezzel a lehetőséggel.

Az tetszett az egészben, hogy az ünnep nemcsak a város központjában zajlott, hanem minden félreeső utcájában. Rögtönzött bárok, zene, füst, szardínia, tánc, forgatag. Estére mindenki letódul a folyópartra, hogy a tüzijátékot megnézze, és csak azután kezdődik az igazi ereszd-el-a-hajamat. És folyamatosan ütögetik a fejedet a kapapácsokkal.

Az utcánkban olyan buli volt, hogy a több mint 100 éves ház ablakai, ajtói, a vitrinekben a cuccos, dizájn darabok csak amúgy táncoltak. Az emberek meg énekeletek. Gondolom, hogy ilyen portugál LGT, Zorán meg stb. számokat. Mindenki. Fiatal, öreg torkaszakadtából énekelt. Aztán 4-kor a hangerő csendesült, de reggel 7-kor kapcsolták ki a rádiót. :) Tényleg fantasztikus volt!  

Még mit is csináltunk? Felültünk egy buszra és kimentünk Fozba, Porto tengerparti külvárosába, aminek van még egy kis régi hangulata is, annak köszönhetően, hogy valamikor külön települes volt. Népszerű, divatos bárok, kávézók, éttermek sorakoznak a parton. Jól karbantatott városrész, a 19. században itt kezdtek el házakat vásárolni az angolok. Most nagyon kellemes volt, csak néhány kocogó, meg kerékpáros pöttyözte a tájat.

A portugálok nagyon büszkék a hajós múltjukra, a felfedezőikre. Portoban van egy interaktív múzeum, ami nagyon ügyesen meg van csinálva: a Felfedezések Világa (World of Discoveries). Én is nagyon élveztem, a gyerekeknek pedig az élményen kivül egy jó kis történelem lecke volt.

A portói borkóstolást mi későbbre hagytuk, viszont elkaptuk azt a versenyt, amit egy évben egyszer rendeznek meg a folyón, a különböző borpincék hajói között. Nagyon szép látvány, ahogy az apró, színes pontok hajókká vedlenek és befutnak a kikötőbe. 

És akkor néhány kép és egy kérdés. Ti tudtátok, hogy Portugáliában 20-ig van az iskolákban az osztályozás? Mert én nem. 

A taxis szuperül beszél angolul és rövidesen kiderül, hogy Angolában született fehér és az ottani háborúk elől menekültek Portugáliába, ahonnan tulajdonképpen az ősei származnak. megérkezünk a város központjába. A szállásunk semmi különös. Fővárosi bérházban berendezett panzió. Nem is az eredetileg lefoglalt szálláson kötünk ki végül, hanem egy sarokházzal odább, a Pensao Nova Goaban. A recepción zajlik az élet, 60-70 év körüli hölgyek és urak, mintha egy film szereplői lennének, csevegnek, majd szétszóródnak. A recepciós, szintén nem fiatal, nagyon jó angollal, ideadja a kulcsot és a parányi lifttel felmegyünk az harmadikra. Hát mit mondjak? nem fényképeztem le, pedig nagyon nagy volt a késztetés. Ennél gyengébb szálláson csak Londonban voltam, a King's Cross állomással szemben, ahol ötödmagammal 5 négyzetméteren osztoztam, közös fürdőszobával a szomszédokkal. Itt volt saját fürdőszoba amelyben a fürdőkád olyan volt, mint egy nagy akvárium, a WC meg krákogva ontotta a vizet. Hely volt bőven, de így is sikerült megtalálni azt a helyet a TV-nek, hogy sehonnan se lehessen látni. Szerencsére nem is akartuk. A szálláshely nagy előnye viszont, hogy a régi Lisszabon szívében van. Mindenhova gyalogszerrel el lehet jutni. És ez viszont fontos volt. 

Mint elejtett gyöngysorok világítottak az utcák, éjjel fél 11 körül, amikor süllyedni kezdett a repülőnk és leszálláshoz készülődtünk. Rá voltam tapadva a repülő ablakára és kíváncsian vártam a hús-vér részét a találkozásnak. Kint 38 fok van. 

Lisszabon legrégebbi kávézójában (1829) reggelizni és az Alfama városrészben ebédelni a helyi lakosokkal, igazi élmény volt, mint ahogy az alsógatyák természetes lengése a szárítókötelen, a labirintusszerű alfamai, szűk, macskaköves utcák házainak ablakai előtt. Az Alfama Lisszabon mór öröksége, az a városrész, ahol az élet inkább az utcán, mint bent a házban zajlik. Santó Antonio ünnepe Lisszabon ünnepe. Épp az ámenre érkeztünk mi a városba, de az utcák még teljes díszben voltak és az alig kihűlt grillezők is még sejtették a szardínia vagy hús sistergését és illatát.

Barangolásunk közepette két konkrét turistahelyre mentünk el. A város fölé magasodó várba, a Castelo de Sao Jorgeba és a Fado Múzeumba. A vár bejáratánal lefényképeztem, hogy hány nyelven vehető igénybe a vár történetének leírása (csakis a jó példa kedvéért) és azt is megjegyzem, hogy a szinte negyven fokos hőség ellenére, korabeli ruhákba öltözve és izzadva, hölgyek és urak táncra invitálták a bámészkodó turistákat. Mi inkább kihagytuk a táncot, de dokumentáltam az eseményt. :) A vár nagyon jó karban van tartva, készségesen igazítanak útba, ha kérdésed van és gyönyörű kilátás nyílik egész Lisszabonra a falak mentén végig. A várat elhagyva, az Alfama szűk utcáin bolyongva, elfáradva, Paula inszisztálásara (azt hiszem nagyon melege volt) megnéztük a Fado Múzeumot. Jól tettük. Fado nélkül nincs Portugália és Potugália nincs fado nélkül. Gazdagodott a lekünk és az ismereteink. 

Igazi fado vendéglők, és a világ legfinomabb citromfagyija (Paula) is Lisszabonban vannak, na meg a híres, hangulatos sárga villamos (van piros is meg zöld is) is. És még nem beszéltünk a hatalmas folyóról, a Tejoról, ami ott torkollik az óceánba és olyan széles, hogy nem látod a túlsó partját és a grill csirkéről sem, ami olyan-de olyan finom :)) és frango assado névre hallgat. A tányérodban...

A lusta turistákat a szűk utcákban, bangkoki mintára tuk-tukok szállítják, vagy ilyen kétszemélyes sárga izéket lehet bérelni (a képen láthatjátok). Szeméy szerint nem dícsérem az ötletet, de ők tudják...

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban az emberekről... Kedvesek, segítőkészek, tudnak franciául, angolul vagy spanyolul, de ha nem tudnak, egy kis odafigyeléssel és romántudással részünkről, egészen jól el lehet boldogulni. Szerények, de büszkék arra amilyük van, nem próbálnak másak lenni vagy mást mutatni a turista kedvéért sem. :) és nem hangosak ... na de még majd írok. Az utolsó bekezdés legyen néhány képsor.