Amikor minden rendes ember húsvétra készülődik, akkor a mi családunk randit beszél meg Isztambulban nagypéntekre. Hihetetlennek tűnt, hogy szinte egy időben ültünk repülőre a világ 3 különböző pontján és másfél óra - kettő eltéréssel meg is érkeztünk Isztambul Sabiha-Göcken repülőterére, ami az ázsiai részen van és csúcsidőben 2 és fél órára a Sultanahmed városrésztől. Nekünk sikerült a török közúti vezetés minden csínját-bínját egy kisbusz-luxustaxi-reptéri transzfer szolgáltatás igénybevételével megtapasztalni. Szabály nuku, idegesség nincs, dudálás van, de nem agresszív, mindenki igyekszik, ahogy tud. Lehetett bámészkodni.

Ez volt a kellemes meglepetés. A kényelmes autó, a pontos kiszolgálás. Aztán jött egy másik meglepetés. A kocsi a legszűkebb utcákba is betért és letett egy nagyon cuki szálloda előtt, ahova magabiztosan be is vonultunk. Ott volt az édi török basa, akarom mondani bácsi és a fia, akik nagyon kedvesen fogadtak és fel is kísértek volna a nagyon guszta szállásra, ha ki nem derül, hogy még van egy ugyanolyan nevű szálló két utcával arrébb és oda szól a "jegyünk". A macskás és macsakaköves utcákon végig gurultak a bőrőndjeink, és egy sikátornak kinéző utcában egy üvegajtó mögül kiszólt egy pasas, hogy "welcome". Maradjunk annyiban, hogy nagyon csendesek lettünk hirtelen, aztán a rongyos, piros szőnyeggel burkolt lépcsőkön felkísért a szobáinkba és nagyon őszinte kedvességgel mondta, hogy ha bármire szükségünk van, szóljunk. Egy perc sem telt el, szóltunk. Kellene wc papír és törülköző. "No problem, one minute" mondta és leszaladt a saját magazin mixt-jébe, hogy hozzon nekünk wc papírt, majd egy nagy szekrényt kinyitott a folyóson és azt mondta, hogy bármit kivehetünk onnan, amire szükségünk van. Amúgy teljesen rendben volt a szállás, ágy volt, meleg víz volt, más nem nagyon kellett, elvégre nem azért mentünk, hogy a szobában üldögéljünk és nézzük, hogy fordítva van felszerelve a kilincs, vagy ferdén van felrakva a csempe... Egy nagyon jó dolog volt a szálláson, említésre méltó: a hajszárító. Na, az profi volt. Ez volt a Hotel Buhara és a másik, amiről lemaradtunk valami csel folytán, amit majd a Férj kibogoz és megreklamál, mert ezt így szokta, a Hotel Buhara Family INN.
Na, de ez is hozzátartozik Isztambul és Törökország sármjához, szerintem.
A gyerekeink még nem jártak Törökországban így ott kezdtük a városnézést, ahol minden turista. Kék mecset, Aya Sofia, Topkapi palota, Galata városrész, Taksim tér, Gülhane park, Balik ekmek evés az Aranyszarv híd alatt és egy csepp bazár. Ennyi fért bele a péntek estébe és két teljes napba.
Első este, miután kihevertük csalódottságunkat és kalandosra fogtuk a dolgokat kimentünk a Kék mecset környékére szétnézni. Ramadan volt, aminek a szigorú böjtjét, ha betartják, napfelkeltétől, napnyugtáig nem szabad enni. Az esti müezzin aztán jelzi, hogy vége a böjtnek és kezdődhet a nagy családi vacsora. Ezt persze otthon is el lehet költeni, de Isztambulban tömegesen kivonulnak a emberek a parkokba, pokrócokkal, székekkel és kihozzák az ételt, amit együtt fogyasztanak el. A cipőiket szépen lehúzzák és jól érzik magukat. A Ramadan az iszlám holdnaptárhoz igazódik, szerencsére már elég meleg van ahhoz, hogy kint lehessen üldögélni. Sült gesztenyét, főtt kukoricát, perecet lehet venni utcai árusoktól mindenfelé.

A szombat kemény volt. Főleg vasárnap éreztük meg a több, mint 20 km gyaloglást, amikor a rongyos lépcsőkön alig tudtunk lejönni. De megérte. Az egyetlen nagy csalódás a Kék mecset volt, amit renoválnak, így ingyenes a látogatása, de nem is lehet látni belőle semmit. És nagyon, de nagyon sokan voltak és nagy volt az izzadságszag, pedig csak 23 fok volt kint. :)

A bazárba is bekukkintottunk. Nem volt tömeg, még pakolásztak a kereskedők, meg tudtuk csodálni a mennyezetet, a színes mindenféléket és teát vásároltunk ajándékba egy olyan török embertől, akinek japán felesége van. Jó kombó, mi? Ott élt néhány évet Japánban, talán hajózott, nem vagyok biztos benne, elvette a nőt és miután két lánygyermeket szült neki az asszony, a pasi nem volt megelégedve, és azt mondta, hogy muszáj haza költözzenek Törökországba, hogy szüljön neki egy fiút is. Mert ott jobb a levegő, az ételek, a teák stb. És hipp-hopp, mint a mesékben úgy is lett. Boldog ember, aki azt mondta, hogy nagyon édesek a lányai és nagyon szereti őket, de a fiú, az mégiscsak fiú, nem igaz? A teákról is nagyon pontos infókat adott. Például: sok gránátalma teát várandós nők ne igyanak, mert koraszülés lesz a vége!

Az Aya Sofia volt következő célpontunk. Itt is egy kicsit úgy éreztem, mint sok évvel ezelőtt a Louvreban, amikor nagy várakozással és izgalommal léptem be abba a terembe, ahol Mona Lisat szerettem volna megcsodálni, de nem láttam semmit, sokáig kerestem, hogy mit kell nézni, hol kell nézni, mert olyan sokan voltak, hogy csak az emberek feje búbját láttam és a felemelt kezekben a fényképezőgépeket. Itt szerencsésebb volt a helyzet, mert felfele is lehetett nézni. Örültem, amikor a lányom megszólalt és azt mondta "anyuka, erről most tanultunk művészettöri órán" (a bizánci művészetről) majd később, " ez a mozaik benne volt a bemutatómban". Szóval, megérte elmenni. :) Élő lecke volt.

A Gülhane park a Topkapi palota tőszomszédságában van, valamikor a palota kertjéhez tartozott. Kis butik- szállodák utcáján ereszkedtünk a bejárthoz. Felüdülés volt benne a séta, gyönyörű tulipán ágyások mindenfelé. Megéheztünk, úgyhogy a balik ekmekre fentük fogunkat (török gyorsszendvics, hal és kenyér, csak egymilliószor jobb, mint a burger és egészségesebb is). Az Aranyszarv öböl hídjánál egymást érik az éttermek, mindenikbe hívogatnak: "Hello, my friend, how are you? Yes, please! Where are you from? The best balim ekemek in Istambul". Nem tudjuk, hogy best volt-e vagy sem, de finom volt!

A szombati napba még a Karaköy vagy régi nevén Galata városrész fért bele. Ide is gyalog mentünk, habár kipróbálhattuk volna a kis fogaskerekűt, a Tünelt, de nem tudtunk jegyet venni, mert az automaták nem működtek, vagy mi nem értettük, hogy mit kell csinálni és feladtuk. Így elég meredek, szűk utcákon értünk fel a főutcára, a Galata-torony mellett elhaladva. Lógott is a nyelvünk. Karaköy a legkozmopolitább városrésze Isztambulnak, pezseg az élet, szinte elfelejti az ember, hogy Törökországban van, amint a hasésfenékkint fiatal lányok vonulnak le és fel az İstiklâl Caddesin. Ja, és mielőtt elfelejteném. Feltűnt, hogy kopaszra borotvált fejű férfiak koponyája furcsán piros pöttyös és mintha vonalzóval vagy körzővel lenne a nyomvonal megszerkesztve. Nagyon soknak, feltűnően soknak. És aztán az is feltűnt, hogy sok hölgynek le van ragasztva az orra. A titok meg van fejtve: férfiak hajbeültetésre költenek sok ezer eurót, a nők az orruk megegyengetésére. Itt van a hajbeültető menyország!
Szóval ott tartottam, hogy nagyon kozmopolita. Érdemes ellátogatni ide, Török Zsidó Múzeum, sokféle felekezet temploma, a Galata-torony található itt és hangulatos kávézók, utcák amelyeken jól lehet bódorogni, amit én nagyon szeretek. A főutca színfoltja az egy kocsiból álló piros villamos, melyik után gyerekek szaladnak és felkapaszkodnak rá, vagy a lépcsőjén utaznak. Jól megfér minden egymás  mellett: a vicces tötök gumi-fagyis, a sok macska, a bácsi, aki hatalmas porszívóval végzi a dolgát.

Vasárnapra esőt mondtak, úgyhogy igyekeztünk nyitásra a Topkapi palotánál lenni, hogy elkerüljük a tömeget. Izomlázunk volt. De nagyon! Itt órakat lehet eltölteni, ha nem a teljes napot. Gyönyörű! Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy életek falai között többszáz éven keresztül.

És végül a világhíres, nem az én világomban, Pudding Shop. Véletlenül tértünk be oda ebédelni és így tudtuk meg, hogy mitől híres. A 60-as években lett népszerű az utazók, főleg a hippik körében, akik Indiába vagy Nepálba igyekeztek. Szóval egy hippi-hub volt, ahol a VW kisbuszok is gyakran gazdát cseréltek. Jót lehet enni, amolyan török kifőzde. Akkor güle güle, Izmir a következő állomás.

Az interneten a kappadókiai látnivalókat böngészve rábukkantam erre a falura, pontosabban egy képre, ami lenyűgözött. Lementem a recepcióra és reménykedve intéztem az kérdést a conciergehez (aki a lábam elé kellett volna vesse magát örömében, hogy segíthet), hogy hogyan juthatnék el Cavusinba? Mire ő visszakérdezett, hogy minek akarok én oda menni, ott nincs semmi? Kezdtem neki magyarázni, hogy van ott régi sziklába vájt görög falu, meg az első keresztény templom Kappadókiában, mire ő egészen hülyének nézett, de azért elárulta, hogy taxival, 15 líráért el lehet oda menni, ha már ragaszkodom a semmihez.
Mivel Avanostól csak néhány kilométer távolságra van ez a falu, vasárnap délelőtt taxival elvitettük magunkat Cavusinba. Fél 10-kor már ott voltunk, így volt két és fél óránk felfedezni ezt a szédületes helyet. Az ember azt gondolná, hogy annyi romos barlanglakás, templom meg tündérkémény után már kezd unalmassá válni a dolog, de nem. Higgyétek el, hogy minden helyenek valahogy más a varázsa, másképp áll a "kalap" a sziklákon, teljesen más a hangulat, Ez a hely nem más, mint egy nyugis, élő falu, 500 lakossal, ahol most ébredezik a turizmus és kezd megpendülni az élet, ahol a földeken még ugyanúgy dolgoznak a falubeliek, mint nálunk, sőt ha lehet még rudimentárisabb eszközökkel, érezni, hogy nem könnyű az élet, de azt is, hogy igyekeznek és hogy jól csinálják, amit csinálnak. És amit végig éreztem bárhol is voltunk, az a könnyed, szívből jövő vendéglátás és kedvesség, amivel feléd fordulnak. És úgy tudják a pénztárcádból kicsalni a lírát, hogy még te köszönöd meg a végén, hogy náluk vásárolhattál. :)

A fenti utcakép fogadott. Ez majdnem a központ. A második képen baloldalt látható egy Blue and White Cafe, amelyiknek az ajtajára ki van írva, hogy: free information. Ez a magán iniciatívából született turista információs központ, egyébként több helyen láttam kiírva. És mi bementünk. És ott ült egy dizájner kávézó fiatal, jóképű tulajdonosa, aki régiségkereskedő, de mivel a kávézó jobb üzletnek bizonyult, így dekorációnak haszál néhány XVI. századi szőnyeget és egyéb tárgyakat és kiváló angol tudásssal útbaigazítást ad és finom kávét meg teát főz, de azt már nem ingyen. :) Okos nem?

Megtudtuk a hátsó utat a templomfelé, ami sokkal szebb, mint a "rendes". 

Felértünk a tetőre, ahonnan páratlan kilátás nyílt Uchisar felé, illetve a Rose Valley irányába. Innen ereszkedtünk be az V. századi Keresztelő Szent János templomba, ami valamikor egy helyiségből állt, ma három részre tagolódik, mert az omlásveszély miatt az oszlopok közötti részeket befalazták. Egyébként a szikla oldalába épített lakásokat itt is 1923-ig lakták, görögök és törökök. Még most is laknak néhány ilyen házban, az elhagyott, de használhatókat pedig megpróbálják eladni. 
A templom igazán fennséges. Hihetelen! Akármilyen puha legyen is vulkanikus kőzet, mekkor munka van benne! 

A templomból kijövet egy teljesen lehetetlen helyen frissen facsart narancslevet árult valaki, motobicilkije ott parkolt a hegyen. Egy másik lehetetlen helyen egy kávézó volt, de lehet, hogy végleg használaton kívül, majd ahogy lennebb ereszkedtünk megjelentek az első barlanghotelek is, valamint a bazársor. 

Még volt egy annyi időnk, hogy kisétálva a faluból elérjük a Rose Valley bejáratát és a természet alkotásaiban gyönyörködjünk egy kicsit. Itt láttuk azt az idősebb házaspárt, akik a kicsi földjüket művelték, a turista úton pedig hol lovasok, hol quadosok poroztak le és fel. Nem tudtam betelni a tájjal.

Avanos egy kicsi városka, körülbelül 12-13 ezer lakossal. Nagyon sok látnivaló nincs benne, de híres kerámiakészítő város, rengeteg látványműhellyel és barlangüzlettel. Törökország leghosszabb folyója, a Kızılırmak (Vörös-folyó) folyik keresztül rajta. ​
A turizmusnak köszönhetően ma már az itt készített kerámia és készítése is bekapcsolódott a turisztikai programokba, megélhetést biztosítva sok család számára​Az utcán lépten-nyomon fazekasok hívogatnak, hogy nézzél be hozzájuk. 

Avanos az ország közepén van. Kis, vidéki város, de a hagyományok itt is szemlátomást teret veszítenek a modern, nyugatabbi világból jövő áramlatokkal szemben. A kora délutáni imára hívó müezzin szavára csak az öregek mozdultek meg a padokról és mentek be a mecsetbe. A fiatalok inkább sefieztek a függőhídon ...

A VII. században az első arab invázió idején a keresztény lakosság Kayseriből a Göreme-völgybe költözött. Itt a jól megmunkálható tufakőzetbe alakították ki templomaikat, lakó-barlangjaikat. Göreme környékén több, mint 400 templom található a kora kereszténység idejéből, amelyeket több korszakbéli freskók díszitenek: a kora kereszténység, a képrombolás és a képrombolás utáni időszakokból. Ezek közül sok freskó ma is szépen látszik. 
Második nap reggel, a göremei szabadtéri múzeum első látogatói voltunk. Jó volt az időzítés, mert viszonylag kevesen voltak abban az órában. Mire mi végig látogattuk a tizenenegynéhány templomot, addigra rengeteg csoport érkezett, de hál'istennek nem volt időnk elfáradni az emberektől. Nyáron, 40 fokos hőségben lehet nem élveztem volna ennyire.
A templomokban nem szabad fényképezni, csak titokban és vaku nélkül. 

Göreme falu-város kevesebb, mint 3000 lakossal. Főutcája hangulatos, sok-sok szuvenír bolttal és egy nagy kínai vendéglővel. Mit csináljon az ember, ha a legtöbb turista Kínából jön? És lehet, nem szereti a török kaját, de valamit csak ennie kell? ...gondoltam. És még azt is, hogy talán Angliában, ahol valahogy nem lehet finom helyit enni, indokolt a különböző nemzetközi konyhák felsorakoztatása a helyiek és a turisták örömére, de Törökországban, ahol finom és változatos a helyi? Csak elmorfondíroztam a turizmus kapcsán.

Egy rövid göremei bámészkodás után önkéntes idegenvezetőnk, egy angol férfi, aki 13 éve Törökországban él, úgy gondolta, hogy megmutatja nekünk az Ihlara-völgyet, ami egy fantasztikus kanyonszerű völgy, melynek alján végigvezet egy turistaösvény, jobbára a patak mentén. Ez a kiruccanás nem sikerült olyan jól, szerintem, mert rohanás volt az egész. Délután 5-re vissza kellett érnünk Avanosba. Mivel eltévesztettünk egy letérőt, egy félkész úton 120-al repesztette a pasi, úgyhogy mire megérkeztünk, a sötétkék autó hófehér lett, én meg rettenetesen fáradt, mert végig vezettem az anyósülésen. Mindegy. A völgy valóban megér egy egésznapos túrát. Valahogy úgy, hogy egyik végétől a másikig gyalogolsz és közben a kanyon két oldalán a barlanglakásokat és templomokat végignézed. Összesen 14 km. A völgy 105 sziklába vájt templomából 16 látogatható, amelyek egy viszonylag rövid szakaszon az Ihlara felőli völgybejárathoz közel találhatók. A bizánci időkben a kappadókiai görögök építették ezt a lenyűgöző helyet, jó búvóhelynek bizonyult a történelem viharai során. Az utolsó görög lakosokat 1923-ban telepítették ki Ihlarából, amikor a török-görög lakosság csere történt a két ország között. Ha Ihlara felől lépcsőkön ereszkedsz le a völgybe, mint ahogy mi is tettük, 360 lépcsőfokot számolhatsz, ha van kedved számolni (valaki már megelőzött). Nagyon buja zöld volt a természet a völgy mélyén, élénk madárcsicsergéssel. Elképzeltem, hogy nyáron különösen üditő lehet a zöldellő fák árnyéka és a patak vize, amiben fürödni is lehet egy-egy helyen. Nekem végig az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehetett, amikor lakták ezt a völgyet és hogy hogyan jutottak fel a barlanglakásaikba az emberek a függőleges sziklafalon? 
Az első fotón Ihlara látképe, háttérben a gyönyörű hófödte csúcsok, majd néhán kép a völgyről és végül Ihlara üres, görög házainak romjai. 

Nagyon nagySajnos nem időztünk sokat a völgyben, csak lemásztunk, meg felmásztunk a lépcsőkön és egy kilométernyit ha sétáltunk a völgyben, na de a következő alkalommal bepótoljuk. Visszafele az út már simább volt. Megtaláltuk az aszfalt utat és így a 70 km-t még gyorsabban, 140-el, tettük meg. Lefáradtam. Hogy lehet úgy veztetni, hogy 5 másodpercenként nézed a telefonodopn a GPS-t, a következő 5 másodpercből 3-at a táj csodálatával töltöd, egy pillantást vetsz az útra, majd kezded előlről? És mondasz is egyfolytában. Lehet, hogy ez a pasi nőnek kellett volna szülessen? ;)
Avanosban vacsorára voltunk hivatalosak, amit megelőzött egy 300 éves kerámia műhely meglátogatása, egy borkostoló, ami alatt megtanultam, hogy a bornak úgy mondják, hogy șarap és koccintáskor meg, serefe. Nem fogom elfelejteni egyiket sem. A șarapot azért nem, mert gyermekkorom hallás utáni angol tudománya románnal vegyítve cseng a fülemben még most is (sáráp, münkő csoráp, dákő nuc plácsé, trádzsé ün káp), a serefe pedig azért, mert egy másik technikával sajátítottam el, sokat ismételtem az est alatt.
Egy dolgot nagyon sajnálok az aznapi vacsorával kapcsolatosan, hogy nem dokumentálódtam előre, hogy mi is volt az étterem, mielőtt étteremmé alakították volna? Az feltűnt, hogy nagy és régi és hogy valamikor más funkciót látott el, de hogy az egyik utolsó, épen és használatban maradt karavánszerájban vacsoráztunk, azt nem gondoltam volna. Ezért és azért sem, mert a tűsarkú cípőm már nagyon szorított, én fel nem álltam az asztal mellől, amíg takarodót nem fújtak. Kár. Nagyon nagy kár! A Saruhan karavánszeráj egyik termében voltunk, de a képeket az internetről kölcsönöztem.​

Kappadókia valóban a világ egyik legkülönlegesebb tája. Azt mondják, hogy körülbelül 25 millió évvel ezelőtt keletkeztek azok a furcsa, holdbéli tájformák, amelyek ma a világörökség részét képezik. Ha valakinek ez nem lenne elég, akkor ehhez még hozzá lehet tenni a föld alatti városokat, ahol az első keresztények meghúzódtak és a sziklába vájt házakat és kora keresztény templomokat ezen a vidéken. 
Két és fél nap nagyon kevés volt minden likba belemászni, minden elhagyatott városrészt felkutatni, de arra elég volt, hogy a hely felkerüljön azok közé a helyek közé (saját listámon), amelyektől a szó szoros értelmében elállt a lélegzetem. 
Az út Bukaresttől Isztambulig egy óra, Isztambultól Nevşehirig még egy óra. A török légitársaság pedig ezen a rövid távon is, mindkét járaton, melegszendvicset szolgált fel és minden hangos bemondást így kezdett: Ladies and gentlemen and dear children! Nem tudom, hogy miért van így, de nekem nagyon tetszik. Nevşehir repülőtere kb. olyan és akkora, mint a vásárhelyi. Az ország közepén járunk. A táj az elején, Avanos városáig (17 km), úgy tűnt nem tartogat semmi rendkivülit, de aztán egy-egy kanyarban már sejteni lehetett, hogy nemsokára leesik az állam. 
A szállásunk egy cuccosnak ígérkező szállodában volt, szerencsére nem mi fizettük, de amiről kiderült, hogy mégsem olyan cuccos. A személyzet még csak a második csillagnál tartott a négyből, de azért igyekeztek. 
Sokat nem vesztegettük az időt, "kiszaladtunk" megnézni a Zelve szabadtéri múzeumnak nevezett helyet, majd a naplementét egy "naplemente pontból", majd vacsoráztunk Üçhisar szilkaerőd-városban.
Zelve szabadtéri múzeum 60 évvel ezelőtt élő falu volt, amelyet keresztények és muzulmánok egyaránt lakták. Ma egy három völgyből álló, ingyen látogatható múzeum, amelyben szabadon lehet barangolni, sziklát mászni, bámészkodni, ámuldozni, fényképezkedni. Sokkal nagyobb területen fekszik, mint a Göreme múzeum és csodaszép!

A valamivel kevesebb, mint egy óra alatt csak az egyik szegletét jártuk be ennek a csodának, de a látogatók folyamatosan jöttek, mindenki más célból. A sárgaruhás hölgy egy orosz lapnak pózolt, a pirosruhás egy helyinek, de voltak fehérruhás menyasszonyok is, akik mellett kendőbe burkolózott rokonok sürgölődtek. 
Zelvet elhagyva megkerestük a naplemente pontot. Útközben is készítettem néhány fotót az autóból, hogy ne feledjem a táj hangulatát és hogy ti is lássátok.

És megérkeztünk.
A szikla oldalába párnák, fotelek, matracok voltak elhelyezve és itt-ott egy-egy asztal. Gyorsan lehuppantunk, de még gyorsabban ott termett egy fiú és török çay-t kínált. Nem épp véletlenül voltak a matracok ott, ahol voltak. Egyfajta halmozzuk-az-élvezeteket pontban voltunk. És ha már leültünk legalább egy teát megittunk ketten. :) Ide is kijárnak fényképezkedni a népek és itt is nagyon színes és néhol ellentmondásos a kép. Mint például a VW Camper-es. A naplemente pedig szép. Itt is. 

Záróakkordként sikerült egy olyan étteremben vacsorázni, ahol szinte nem is vetted észre, hogy étteremben vagy. Uchisar városában ebben, a kivülről igazán semmitmondó utcában és étteremben ettünk ötcsillagosat. Csak nyugodtan, csak természetesen, csak szívből, de hozzáértéssel egy családi vállalkozás vendégei voltunk.

Törökországban az az izgalmas, hogy a jellegtelen bejárat nagyon sokszor kincset rejteget, a vendégszeretet pedig őszinte, főleg "vidéken".