Ezt a hétvégét különösebben nem terveztük. "Muszájból" választottuk ki az olaszteleki Dániel kastélyt úti célul. Volt vakációs kártyám, amit a munkaadómtól kaptam a tavaly, és mivel ilyen bónuszokban korábban még nem volt részem, teljesen megfeledkeztem róla. Január elején került valahogy szóba, ekkor derült ki, hogy, ha nem élek a lehetőséggel március végéig, vissza kell adnom valahogy valakinek az 1450 lejt.
Kezdtem keresgélni hétvégi kiruccanáshoz szállásokat, nem túl messze, de olyan helyet, ahol még nem voltunk és a szállás mellett legyen még valami "csinálnivaló".
Jókat hallottunk a Maros megyei Kundon levő Valea Verde Retreat helyről, megnézegettem, azt is, hogy mit ajánlnak mennyiért és mit lehet látni/csinálni a környéken. Aztán nem erre esett a választásunk, mert az időjárás nem tűnt túlságosan séta-barátnak... Talán ez volt az okat, hogy nem oda mentünk. Eszembe jutott a Körtövés üdülőfalu Vargyason, de azt is hasonó okok miatt elvetettük. De ha már Vargyas, a közelben van a Dániel kastély Olaszteleken, jutott eszembe, ahol wellness is van. Gondoltam, hogy ebben a szomorú időben pont jó a nem túl fiatal testünket kicsit kényeztetni. Itt is egy kicsit utánanéztem, hogy a vízben való ráncosodáson kívül még mit lehet csinálni. Így bukkantam rá a Erdővidék Múzeumára Baróton és a Kálnoky Kastély Múzeumra. Eldöntöttük.
Pénteken, hogy teljes legyen a délután, Barótra mentünk előbb, hogy megnézzük a picike, de érdekesnek igérkező múzeumot, ahol egy 4 millió éves masztodon csontvázát állították ki, ami világviszonylatban szenzáció, főleg a hozzáértőknek, ugyanis a legépebben maradt csontvázról van szó. A múzeum másik érdekessége a történelmünk csatáinak aprócska ólomkatonákkal való bemutatása, amit az ember így "szárazon" el sem tud képzelni. Legalábbis én nem tudtam. Merthogy kézzel festett, pici katonák és csatajelenetektől még nem készültem elájulni. Aztán sikerült. Elájulni.
Szóval megérkeztük Barótra. Most olvastam, hogy idén 800 éves Barót. Tévesen azt hittem, hogy van vagy tízezer lakosa, aztán kiderült, hogy csupán valamivel több, mint 5000, de a környező falvak lakosságával együtt... Az egyetlen emlékem kb. 10-15 évvel ezelőtti, amikor átutazóban egyetlen éttermet találtunk a város központjában, ahol egy nagyon komcsi, szürke, sötét, kantinszagú pizzázóban sajtos szalmapityókát lehetett csak enni. Na mindegy. Szóval, most így néz ki Barót központja. Szép lesz, ha meg lesz az út és kisüt a nap.

És így a múzeum tornáca és udvara. Két épületről van szó. A tornácosban van az iroda és két terem. Az egyiket az őselefánt csontjai foglalják el, a másikban időszakos kiállításokat szerveznek, pont pénteken szedték le, hogy jövő héttől valami másnak adjanak helyet. A másik epület a szomszéd udvarban található, a polgármesteri hivataltól kapták kölcsön. Itt laknak a katonák. Több ezer. És itt tartják a múzeumi foglalkozásokat.

Hát mit mondjak? Az első benyomások olyanok voltak, amilyenek. Bekopogtunk az irodába. Képzeljetek el egy kisebb szobát, melyenek mind a négy falán mennyezetig könyvektől és különböző tárgyaktól roskadoznak a polcok. Nem túl világos a helyiség és épp csak annyi hely van középen, hogy egy asztal elférjen, amin minden van. Minden. Az irodában van az igazgató úr és a fiatal muzeológus lány. Kérdem, nyitva vannak? Igen, mondja készségesen, 25 lej/fő a belépő. Nem olcsó, gondolom, de meglepetések még vannak. Ha  már itt vagyunk ... És, igen! Az ember, az ember minden hely meghatározója! Ez a fiatal muzeológus olyan tavaszt varázsolt, olyan életet lehelt a mínusz fokos termekbe, hogy elmondani nehéz. Úgyhogy ajánlom, menjetek el a baróti múzeumba, főleg vigyétek el a gyerekeiteket! Az, hogy minden három nyelven volt kiírva, volt román és angol nyelvű nyomtatott információ mindenről, ami nem semmi, csak szólok, a lelkesedés, amivel a masztondon nyelvcsontjáról beszélt, ami egyedi a világon és csodájára jártak a tudósok, elkápráztató volt. Ja és elfelejtettem mondani, hogy amikor hallotta, hogy Andyhez angolul szóltam, bocsánatot kért, hogy nem volt elég figyelmes és a tudását és lelkesedését angolul tolmácsolta a továbbaiakban. Huhh, szóval ekkor már rég megérte a 25 lejt a belépő.

Aztán átmentünk a másik épületbe, ahol a múzeum másik büszkesége van kiállítva. Ha nem tévedek, Romániában egyedülálló terepasztalok, melyek a magyar történelem híres csatáit ábrázolják. A tahitótfalusi Homoki Gyula miniatűr ólomkatonái, nemcsak hogy kézzel festettek, hanem a történelmi személyiségek arcvonásait is hordozzák, így fel is lehet ismerni őket. Ezt a kiállítást felnőttként is lehet élvezni, és akkor is, ha a történelmi ismereteink hiányosak. Sőt! Tárlatvezetőnk itt is remekelt, úgyhogy abszolút élménygazdagon búcsúztunk el és azzal a feltett szándékkal, hogy még visszajövünk. Remélem, hogy belátható időn belül sikerül a múzeumnak szánt új épületet felépíteni. Sikereket kívánok ennek az aprócsak múzeumnak és ha lehetne tanítani, azt amit ott megtapasztaltunk, akkor azt kívánnám, hogy oda járjanak magánórára a muzeológusok.

Teljesen fel voltunk dobódva az élményektől. Boldogan merültünk alá a habokba és élveztük, hogy csak összesen 4-en voltunk a Dániel kastély boltíves pince-kényeztetőjében. Aki kifogástalan szolgáltatást szeretne a pénzéért kapni, annak ajánlom szeretettel ezt a helyet. Nem olcsó, de megéri az utolsó baniig. Jaj, és olyan, de olyan finom a mézes-ropogós kemencés csülök, hogy az utolsó falás után 5 percig nem ittam vizet, hogy érezzem a mennyei ízt a számban.
Szombaton délelőtt 11-kor nyitott a Kálnoky Kastély Múzeum. Tudtam nagyjából, hogy mire számíthatunk, főleg azért vártam, mert vezetett látogatásra van lehetőség óránként. Az első csalódás, hogy az a bizonyos Stone Pub zárva volt. Azt olvastam, hogy kastély látogatás előtt vagy után meg lehet inni ott valamit, vagy friss körtőskalácsot lehet venni/enni. Egyébként ott kell a belépőt is vásárolni. A kapura tűzött infomáció szerint a Kálonoky főszálláshelyre kellett menni jegyet váltani. Épp elkaptuk a hölgyet, aki indult két vendéggel a kastélyba, úgyhogy csatlakoztunk mi is a 12 órakor induló látogatáshoz.

Nagyon szép az Erdélyi nemesi élet múzeuma. Itt is minden három nyelvű, de az idegenvezetés nem személyes. Az történetek, a "story" hiányzik. Pontos és tényszerű a tájékoztatás, látszik az irdatlan nagy munka és érződik a hatalmas tisztelet. Szűk egy óra alatt meg lehet nézni minden zugát a kastélynak. Így valóban "csak" egy múzeum. Nyáron gondolom, hogy megtelik élettel. Valószínű, hogy másképp érinti meg olyankor az embert a múlt.
Délután még elmentünk Erdőfüle felső végéig, ahol Gábor Áron vashámora található, elég siralmas állapotban.

Délután kihevertük a kulturális sétáink fáradalmait, átengedtük magunkat az egyéb élvezeteknek. A vakációs jegyem a költségeink háromnegyedét fedezte.
A Dániel kastély kifogástalan szolgáltatásai nem lennének kifogástalanok, pedig nagyon oda van figyelve minden apró részlete, a személyzet hozzáállása nélkül. Ilyen figyelmes kiszolgálásban itthon még nem volt részem. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy jó példáért nem kell feltétlenül külföldre utazni tanulmányútra. Itt van másfél órára tőlünk. Saját bőrödön tapasztalhatod a leckét.

Mindig szerettem vonattal utazni. Autónk nem volt, így hétvégi kirándulásainkra mindig vonattal mentünk. És sokat kirándultunk. Az orromban érzem az áprodott vonatszagot a Vásárhely Déda hajnali, félötös személyvonaton. A 45 perc gyaloglás az állomásra kiverte az álmot a szememből, a vonaton a jól ismert rituálé a szüleink hátizsákjából előkerülő kávéval kezdődött, majd a "korty" visinátával folytatódott. Nagyon szerettem ezt a koszos, büdös szabadságot, amit a hétvégék jelentettek.
Most leghosszabb vonatos utazásunkra készülünk. Nagy az izgalom nemcsak az út miatt, hanem, mert meg kell tanulnom "modernnek" lenni. Aplikációkkal, online foglalásokkal fűszerezett az augusztusi hónapunk és az sem segít, hogy időközben eltelt vagy 35-40 év. Bevallom, hogy néha egy picit szorongok és azt is, hogy vonatokkal álmodom elég gyakran.
Szóval, augusztus 1-én egy hónapos európai Interrail jegyet váltottunk családostól és nyakunkba vesszük a hátizsákot és a világot. A legnagyobb öröm, hogy a lányaink is szívesen velünk tartanak, a legnagyobb félelmem, hogy már az első hét után bedobom a törülközőt, olyan fáradt leszek. Többnyire olyan fővárosokat céloztunk meg, ahol még nem jártunk. A négyhetes útvonal valahogy így néz ki: Prága, Berlin, Koppenhága, Stockholm, Rotterdam (Amszterdam), Cambridge (London), Bruges, Párizs, Dijon (kell vegyek Cremvurstilát), Sori, valahol Bécs közelében, Budapest, Csíkszereda.
Drukkoljatok, hogy minden sínen legyen. :)

Izmir nem egy turistacsalogató hely, de egy nagyon jó hangulatú, kozmopolita város. Az embereket figyelve eszedbe nem jut, hogy ez egy 3 milliós város, csak akkor amikor azt hiszed, hogy megérkeztél, de kiderül, hogy még mindig van 40 km a lakásodig.
Utazás előtt megnéztem, hogy milyen látnivalók vannak Izmirben. Ha jól belegondolok, a múzeumokon kívül kb. 2 nap alatt mindent meg lehet nézni.
Mi elsőként az Agorát néztük meg, úgy, hogy Bostanlı kikötőből a személyszállító komppal átmentünk a Konak-térre. Nagyon kellemes az utazás, sokan ingáznak a munkahelyükre keresztül szelve az öblöt. A tömegközlekedés teljesen jó Izmirben. Kártyás rendszer, nagyon cucc!
Szóval átmentük a Konak-térre és gyorsan lefényképeztük az óratornyot és a kis mecsetet, majd a Kameraltı bazáron keresztül sétálva értünk el a Smyrna Agora szabadtéri múzeumhoz. Smyrna (én onnan ismertem, hogy egyik kedvenc társasjátékomban a Ticket to rideban az ez egyik uticél)  ókori görög város i.e. 4. századból, virágkorát Marcus Aurelius római császár idejében élte. Nem nagy a múzeumkert, elég hamar végig lehet látogatni (25 török líra a jegy, ami olyan 8 lej). Egyik sarkában az 1800-as évekből fenmaradt sírkövek vannak elhelyezve.

Az izmiri öböl ezen a részén  van az Alsancak városnegyed mely, ha lehet ezt mondani, a városközpontnak számít. Főutcájából hangulatos kisebb utcácskák nyílnak, éttermekkel, kávézókkal egymás hegyén-hátán. Ha már itt van az ember, és még bírják a lábai, akkor azt a bizonyos történelmi felvonót is meg lehet nézni, igaz, nem nagyon reklámozzák, de van annyira látványos, mint az óratorony. :)
A partról még nem is szóltam semmit. Esténként és hétvégén tele van sétálókkal, naplementét nézőkkel, fűben heverészőkkel, vagy az otthonról kihozott kicsi széken ülőkkel. Nagyon élettel teli!

Izmirben a legjobban a piac tetszett, az utcák  és a tengerpart nyüzsgése este 6 után. Nagyon emberközelinek tűnt minden, annak ellenére, hogy egy 3 milliós város. Nagyon élveztem például azt a jelenetet, amikor a szomszédban az idős néni az első emeletről egy madzaggal egy kosarat engedett le, benne a pénz, lent meg a félkarú bácsi a triciklijének az utánfutójából beletett egy kenyeret és egy perecet, a néni meg felhúzta. Egyszerű, nem? Azt is bírtam, hogy 3 hónap után a férjemnek van kedvenc péksége, kedvenc halasa és Mustafa borbélya, és az is jó, hogy a boltosok is megismerik őt, teával kínálják, amíg várakozik stb. Mondjuk nem nehéz, ha az egyetlen külföldi a környéken. :) Apró, de lényeges dolgok, amitől az ember jól érzi magát.
Turisták nincsenek, mégis az éttermek minden este tele vannak. És ramadan kellős közepén. Az is érdekes volt számomra, hogy minden éjjel, 3 óra körül minden utcában hangos dobszóval ébresztik azokat, akik betartják a szigorú böjtöt (és azokat is, akik nem :)), hogy virradat előtt legyen idejük, főzni, enni... El nem tudtam képzelni, hogy ezeket az embereket valaki fizeti, vagy önkéntesen csinálják? Aztán egy nap láttam, hogy napközben is végigjárták az utcákat dobpergéssel, az emberek pedig adománnyal köszönték meg a szolgálatot.
És végül a piac. A Bostanlı piac minden szerdán. Színes, hangos, nagy, igazi. Minden van. Zöldség-gyümölcs, hal, sajt, a csarnok hátsó felében pedig minden egyéb és az elmaradhatatlan fake-genuine, amiről azt hittem eddig, hogy csak vicc. Minden márka képviselteti magát a fake-genuine kategóriában.

Egyelőre ennyi Izmirből az igazi, kozmopolita török városból.

Amikor minden rendes ember húsvétra készülődik, akkor a mi családunk randit beszél meg Isztambulban nagypéntekre. Hihetetlennek tűnt, hogy szinte egy időben ültünk repülőre a világ 3 különböző pontján és másfél óra - kettő eltéréssel meg is érkeztünk Isztambul Sabiha-Göcken repülőterére, ami az ázsiai részen van és csúcsidőben 2 és fél órára a Sultanahmed városrésztől. Nekünk sikerült a török közúti vezetés minden csínját-bínját egy kisbusz-luxustaxi-reptéri transzfer szolgáltatás igénybevételével megtapasztalni. Szabály nuku, idegesség nincs, dudálás van, de nem agresszív, mindenki igyekszik, ahogy tud. Lehetett bámészkodni.

Ez volt a kellemes meglepetés. A kényelmes autó, a pontos kiszolgálás. Aztán jött egy másik meglepetés. A kocsi a legszűkebb utcákba is betért és letett egy nagyon cuki szálloda előtt, ahova magabiztosan be is vonultunk. Ott volt az édi török basa, akarom mondani bácsi és a fia, akik nagyon kedvesen fogadtak és fel is kísértek volna a nagyon guszta szállásra, ha ki nem derül, hogy még van egy ugyanolyan nevű szálló két utcával arrébb és oda szól a "jegyünk". A macskás és macsakaköves utcákon végig gurultak a bőrőndjeink, és egy sikátornak kinéző utcában egy üvegajtó mögül kiszólt egy pasas, hogy "welcome". Maradjunk annyiban, hogy nagyon csendesek lettünk hirtelen, aztán a rongyos, piros szőnyeggel burkolt lépcsőkön felkísért a szobáinkba és nagyon őszinte kedvességgel mondta, hogy ha bármire szükségünk van, szóljunk. Egy perc sem telt el, szóltunk. Kellene wc papír és törülköző. "No problem, one minute" mondta és leszaladt a saját magazin mixt-jébe, hogy hozzon nekünk wc papírt, majd egy nagy szekrényt kinyitott a folyóson és azt mondta, hogy bármit kivehetünk onnan, amire szükségünk van. Amúgy teljesen rendben volt a szállás, ágy volt, meleg víz volt, más nem nagyon kellett, elvégre nem azért mentünk, hogy a szobában üldögéljünk és nézzük, hogy fordítva van felszerelve a kilincs, vagy ferdén van felrakva a csempe... Egy nagyon jó dolog volt a szálláson, említésre méltó: a hajszárító. Na, az profi volt. Ez volt a Hotel Buhara és a másik, amiről lemaradtunk valami csel folytán, amit majd a Férj kibogoz és megreklamál, mert ezt így szokta, a Hotel Buhara Family INN.
Na, de ez is hozzátartozik Isztambul és Törökország sármjához, szerintem.
A gyerekeink még nem jártak Törökországban így ott kezdtük a városnézést, ahol minden turista. Kék mecset, Aya Sofia, Topkapi palota, Galata városrész, Taksim tér, Gülhane park, Balik ekmek evés az Aranyszarv híd alatt és egy csepp bazár. Ennyi fért bele a péntek estébe és két teljes napba.
Első este, miután kihevertük csalódottságunkat és kalandosra fogtuk a dolgokat kimentünk a Kék mecset környékére szétnézni. Ramadan volt, aminek a szigorú böjtjét, ha betartják, napfelkeltétől, napnyugtáig nem szabad enni. Az esti müezzin aztán jelzi, hogy vége a böjtnek és kezdődhet a nagy családi vacsora. Ezt persze otthon is el lehet költeni, de Isztambulban tömegesen kivonulnak a emberek a parkokba, pokrócokkal, székekkel és kihozzák az ételt, amit együtt fogyasztanak el. A cipőiket szépen lehúzzák és jól érzik magukat. A Ramadan az iszlám holdnaptárhoz igazódik, szerencsére már elég meleg van ahhoz, hogy kint lehessen üldögélni. Sült gesztenyét, főtt kukoricát, perecet lehet venni utcai árusoktól mindenfelé.

A szombat kemény volt. Főleg vasárnap éreztük meg a több, mint 20 km gyaloglást, amikor a rongyos lépcsőkön alig tudtunk lejönni. De megérte. Az egyetlen nagy csalódás a Kék mecset volt, amit renoválnak, így ingyenes a látogatása, de nem is lehet látni belőle semmit. És nagyon, de nagyon sokan voltak és nagy volt az izzadságszag, pedig csak 23 fok volt kint. :)

A bazárba is bekukkintottunk. Nem volt tömeg, még pakolásztak a kereskedők, meg tudtuk csodálni a mennyezetet, a színes mindenféléket és teát vásároltunk ajándékba egy olyan török embertől, akinek japán felesége van. Jó kombó, mi? Ott élt néhány évet Japánban, talán hajózott, nem vagyok biztos benne, elvette a nőt és miután két lánygyermeket szült neki az asszony, a pasi nem volt megelégedve, és azt mondta, hogy muszáj haza költözzenek Törökországba, hogy szüljön neki egy fiút is. Mert ott jobb a levegő, az ételek, a teák stb. És hipp-hopp, mint a mesékben úgy is lett. Boldog ember, aki azt mondta, hogy nagyon édesek a lányai és nagyon szereti őket, de a fiú, az mégiscsak fiú, nem igaz? A teákról is nagyon pontos infókat adott. Például: sok gránátalma teát várandós nők ne igyanak, mert koraszülés lesz a vége!

Az Aya Sofia volt következő célpontunk. Itt is egy kicsit úgy éreztem, mint sok évvel ezelőtt a Louvreban, amikor nagy várakozással és izgalommal léptem be abba a terembe, ahol Mona Lisat szerettem volna megcsodálni, de nem láttam semmit, sokáig kerestem, hogy mit kell nézni, hol kell nézni, mert olyan sokan voltak, hogy csak az emberek feje búbját láttam és a felemelt kezekben a fényképezőgépeket. Itt szerencsésebb volt a helyzet, mert felfele is lehetett nézni. Örültem, amikor a lányom megszólalt és azt mondta "anyuka, erről most tanultunk művészettöri órán" (a bizánci művészetről) majd később, " ez a mozaik benne volt a bemutatómban". Szóval, megérte elmenni. :) Élő lecke volt.

A Gülhane park a Topkapi palota tőszomszédságában van, valamikor a palota kertjéhez tartozott. Kis butik- szállodák utcáján ereszkedtünk a bejárthoz. Felüdülés volt benne a séta, gyönyörű tulipán ágyások mindenfelé. Megéheztünk, úgyhogy a balik ekmekre fentük fogunkat (török gyorsszendvics, hal és kenyér, csak egymilliószor jobb, mint a burger és egészségesebb is). Az Aranyszarv öböl hídjánál egymást érik az éttermek, mindenikbe hívogatnak: "Hello, my friend, how are you? Yes, please! Where are you from? The best balim ekemek in Istambul". Nem tudjuk, hogy best volt-e vagy sem, de finom volt!

A szombati napba még a Karaköy vagy régi nevén Galata városrész fért bele. Ide is gyalog mentünk, habár kipróbálhattuk volna a kis fogaskerekűt, a Tünelt, de nem tudtunk jegyet venni, mert az automaták nem működtek, vagy mi nem értettük, hogy mit kell csinálni és feladtuk. Így elég meredek, szűk utcákon értünk fel a főutcára, a Galata-torony mellett elhaladva. Lógott is a nyelvünk. Karaköy a legkozmopolitább városrésze Isztambulnak, pezseg az élet, szinte elfelejti az ember, hogy Törökországban van, amint a hasésfenékkint fiatal lányok vonulnak le és fel az İstiklâl Caddesin. Ja, és mielőtt elfelejteném. Feltűnt, hogy kopaszra borotvált fejű férfiak koponyája furcsán piros pöttyös és mintha vonalzóval vagy körzővel lenne a nyomvonal megszerkesztve. Nagyon soknak, feltűnően soknak. És aztán az is feltűnt, hogy sok hölgynek le van ragasztva az orra. A titok meg van fejtve: férfiak hajbeültetésre költenek sok ezer eurót, a nők az orruk megegyengetésére. Itt van a hajbeültető menyország!
Szóval ott tartottam, hogy nagyon kozmopolita. Érdemes ellátogatni ide, Török Zsidó Múzeum, sokféle felekezet temploma, a Galata-torony található itt és hangulatos kávézók, utcák amelyeken jól lehet bódorogni, amit én nagyon szeretek. A főutca színfoltja az egy kocsiból álló piros villamos, melyik után gyerekek szaladnak és felkapaszkodnak rá, vagy a lépcsőjén utaznak. Jól megfér minden egymás  mellett: a vicces tötök gumi-fagyis, a sok macska, a bácsi, aki hatalmas porszívóval végzi a dolgát.

Vasárnapra esőt mondtak, úgyhogy igyekeztünk nyitásra a Topkapi palotánál lenni, hogy elkerüljük a tömeget. Izomlázunk volt. De nagyon! Itt órakat lehet eltölteni, ha nem a teljes napot. Gyönyörű! Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy életek falai között többszáz éven keresztül.

És végül a világhíres, nem az én világomban, Pudding Shop. Véletlenül tértünk be oda ebédelni és így tudtuk meg, hogy mitől híres. A 60-as években lett népszerű az utazók, főleg a hippik körében, akik Indiába vagy Nepálba igyekeztek. Szóval egy hippi-hub volt, ahol a VW kisbuszok is gyakran gazdát cseréltek. Jót lehet enni, amolyan török kifőzde. Akkor güle güle, Izmir a következő állomás.

Második rész: háborús idők
8 napja abbahagytam az írást és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy lehet nincs is értelme már semminek. Érzés szintjén egy kicsit olyan, mint 1989-ben, amikor ültünk a barátnőmmel Vásárhelyen a  rádió mellett, hallgattuk a híreket, hallottuk a puskaropogást a háttérben, miközben az utcán tankok vonultak a főtér felé. A bizonytalanság, a félelem, a féltés, az aggodalom, a remény hullámai egyszerre csaptak össze a fejünk felett. Akkor volt REMÉNY. Most?
Hogy jutott ide az emberiség? Szegény emberek, szegény világ, aki ki van téve egy-egy őrült kénye-kedvének, a politikai játszmáknak, amelyeknek se vége, se hossza. Mire megy ki ez az egész? Egyik percben mosogatsz, a másikban felkapod a gyermekedet és menekülsz. Úristen! Mi lesz ebből?

A dicshimnusz előtt kell egy kis bevezetőt írjak. Számomra a Madarasi Hargita ezidáig olyan volt, hogy nem "mertem" oda menni, mert oda csak a madarasihargitások járhatnak. Egy kicsit olyan volt, mint bolyaisnak, apáczaisnak, kölcseysnek stb. lenni. Hogy aki oda jár(t), az minden zegét-zugát ismeri, minden hátsóbejáratot, büfés nénit, kapus bácsit, síliftes fiút, parkolóőrt, hegyimentőt stb. és az, aki felnőttként, mondhatnám úgy is, hogy középkorúként, ha 100 év a felső határ :), látogat oda egy kicsit érzi ezt és egy kicsit nem érzi jól magát. Persze ez az ő privát baja, mint ahogy az én privát bajom a Madarasi Hargitával. 
Ennyi a bevezető.
Az idén, mint sokan mások, oda mentünk szabadidőnkben, ahova lehetett, így ünnepeltük októberben a szülinapomat a Madarasi Hargitán, ami annyira jól sikerült, hogy egy hét múlva ismét ott kötöttünk ki és később, bizonytalanság ide, bizonytalanság oda, szilveszterre lefoglaltunk 4 éjszakát félpanzióval a Sugó Panzióban. Persze hó nem volt sehol a környéken, naponta lestem a webkamerát, mert igazán szeretem a férjem társaságát, de 363 nap sülve-főve után vágytam egy kis sízésre és ragyogó téli sétára. Az indulás napján feszült voltam, mert habár sokszor elmondtam magamban és hangosan is, hogy az élet rendje az, hogy a gyerekeid egy idő után leválnak rólad, ez volt az első alkalom, hogy lányaink külön-külön, más-más társasággal buliztak 2-2 éjszakát, mi pedig egy olyan helyen voltunk, ahonnan csak úgy pikk-pakk nem lehetett lesiklóernyőzni, ha valami gond adódik. Na de aztán, ahogy Szentegyházából kiértünk és az út kezdett havas lenni, én meg úgy kellett kapaszkodjak a terepjáró hátsó ülésén, hogy a fejem nehogy likat verjen az autó tetejébe, egyből visszatért belém az élet, és felbugyogott a szabadságvágyam, meg a kirándulhatnékom, meg a sízhetnékem, meg minden. És felértünk. És volt hó, nemcsak a sípályán, hanem mindenhol. Úristen, de gyönyörű! Tra-la-la-la-la-laaaa.
Az első forralt bor után, gyorsan 2 órát síztem egy barátunkkal záróráig, ami félénkségemnek igen jót tett, mert így le mertem menni többször is a Súgó alsó szakaszán is, ami nagyon buckás volt és az én sízőtudományomnak egy kicsit meredek. Két óra után a térdeim ki voltak borulva, de megdícsértem őket és másnapra kutya bajuk volt. 
Mi nem vagyunk nagy sízők. Én felnőttként tanultam meg sízni amikor Csíkszeredába költöztem, úgy, hogy gyerekkoromban édesapám által készített falécekkel csúszkáltam egyszer-kétszer a Bucsinon vagy a Somostető oldalában Vásárhelyen. Mostanra már van néhány piros pálya is, amit élvezni is tudok, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a kék és piros közötti árnyalat az én komfortzónám. A férjem most tanul, eddig néhányszor volt síléc a lábán, őt a Bébisúgón hagytam, hogy fedezze fel a sízés örömeit. Mindezt nem azért írom le, hogy fitogtassam azt, ami nincs, hanem azért, hogy az élményeinket ezek ismeretében olvassátok és döntsétek el, hogy a Madarasi Hargita neketek való vagy sem. 
2020 utolsó napjaiban és 2021 első napjaiban csupán a délelőtti sízés volt élvezetes, mert 12-1 után már olyan sokan voltak, hogy nemcsak a sorbanállás rontott az élményen, hanem a pályák minősége is. Nekünk a napi 2-3 óra bőven elég volt. A hétvégi tömegnyomorról nem írok, mert az mindenki számára ismeretes. Mi ebből a tömeget érzékeltük, de az úton arrafele és hazafele nem volt problémánk.  

Ami viszont kétségkívűl hozzájárult a vakációnk tökéletességéhez, az a Súgó Panzió felkészültsége és hozzáállása ahhoz a fonák helyzethez, amit a járvány okozott, hogy ugye talpon maradni is jó volna, mint vendéglátó egység, vállalkozás, de a törvényeket is be kellene tartani és mindezt úgy, hogy a vendég ne legyen feszült, elégedetlen stb. Örvendtünk ugyan, hogy Hargita megye kizöldült az év végére, de azért kíváncsi voltam, hogy a maszkos apróságok, hogy állank össze egy nagy képbe? 
És összeállt a sok apróság. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy be lehet tartani a jogszabályokat maradéktalanul úgy, hogy senki nem háborog, nem ingerült, nem panaszkodik, nem szabadkozik, hanem végzi a dolgát, mosolyog, szívből és minden kívánságodat megpróbálja teljesíteni. Nem, nem tündérmese. Valóság. És mindennek a kommunikáció az alapja. Minden vendég tudta, hogy mikor és mire számíthat. Tudomásul vette és alá is írta. Nem erőszakkal, hanem jóérzéssel és természetesen. Például azt, hogy december 31-én 23 órakor az étteremet bezárják, a szilveszteri pezsgőt éjfélkor a teraszon szolgálják fel, utána pedig mindenki maga gondoskodik a rövidebb vagy hosszabb éjszakai folytatásról. Volt tehát pezsgő, volt tüzijáték, volt himnusz és utána ... nekünk fél háromig volt pálinkázás, unikomozás, prossecózás, borozás ismeretlen ismerősökkel a teraszon, ami után alig találtuk meg a bejáratot a panzióba, és amikor megtaláltuk nem tudtunk bemenni. A fagyhaláltól egyik új barátunk mentett meg, aki elárulta a belépőkódot a panzióba. 
Na, de visszatérek a kiszolgáláshoz. Foglaláskor megemlítettem, hogy a férjem vegetáriánus és hogy ne legyen nagyon hajmeresztő, nem azt mondtam, hogy nem szereti a tejtermékeket, nevezetesen a sajtot és a túrót, hanem, hogy tejallergiás, arra gondolva, túl sok lenne megemészteni a székely falatokat kedvelőknek, hogy ha már valaki lemond a finom füstölt szalonnáról és kolbászról, fakszniból (nem szereti) sajtot és túrót sem eszik. Az allergia viszont szent. És úgy is volt! Soha, sehol sem hotelben, sem panzióban, ilyen figyemelsségben nem volt része a 16 év alatt, mióta Romániában él. Azért ez nem semmi! 
És nem arról van szó, hogy megoldották minden alkalommal a három fogásos étkezést úgy, hogy tejnek nyoma sem volt benne, hanem az a természetesség és odafigyelés, ami az első perctől körülvett nemcsak minket, hanem minden vendéget.
És mint fennebb írtam, hétvégén tömegnyomor volt és mindenféle fajta ember megfordult a hegyen - műszempillás hófehérbe öltözött, szoliban barnul anyuka, túlbuzgó sízni nem tudó, de nagyon jól oktató gavallér stb. - és a nap végén meg sem lepődtünk volna, ha a pincérek férecsúszott maszkkal, izzadtan, kelletlenül szaladgáltak volna a forraltboros fazakakkal, de valahogy nem ez volt. Mosolyogtak, kedvesek voltak. És nem szakmából, szívből. Csak úgy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire számít, legalábbis nekem, de mint kiderült nemcsak nekem. Szóval, az emberi hozzáállás minőségében verhetetlenek! Elképzelhető persze az is, hogy még csak a szezon elején vagyunk, azért nem lóg a kötény utánuk, de az az érzésem, hogy ez egy ritka jó csapat és bírni fogja végig, ugyanilyen hangulatban. 
És amúgy, azoknak, akik még sosem voltak szállóvendégei a panziónak, a szobák ízlésesek, kényelmesek, tiszták, de ez magától értetődő, vagy nem? Az egyetlen hiánycikk a sampon volt, de nem kértem, mert a végén tényleg tökéletes lett volna minden. :)
Boldog új évet! ​

A Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!-t mi egy picit így próbáljuk meg. Globálisan gondolkodunk, itthon cselekszünk, vagyis főzünk és vendéget fogadunk. Amit főzünk globális, amiből főzünk, nagyjából lokális.
Célunk elsősorban a saját, önző módra, és a mások társasági életének a karbantartása, olyan körülmények között, amikor nem lehet jóízűen étterembe menni, nem merünk barátokhoz menni, mert nem biztos, hogy mindenki úgy gondolja a pandémiát, mint mi és lassan hónapok telnek el úgy, hogy egy jót nem beszélgettünk, nem nevettünk, hanem csak szorongtunk, magányosabbak lettünk, szociális készségeink beporosodtak.
Ezt találtuk ki.
A férjem nagyon szeret főzni, én pedig nagyon szeretek társaságot, vendégeket fogadni. Ketten 3 nyelvet beszélünk, ebből én hármat, ő egyet, DE úgy, mint ő én nem tudok főzni, tehát kvittek vagyunk. Ő vegetáriánus, én nem. Ő angol, én nem.
Olyan embereket várunk, akik nyitottak az új ízekre és bizonytalan időre félretett utazásaikat, gasztro-utazásokkal szeretnék pótolni. Merthogy a menü, nem a magyar és nem a román konyhaművészetből ihletődik, hanem a thai-, indiai-, észak-afrikai-, dél-amerikai-, kubai-, törökből.
Tehát, valahogy így lehet rendelni: Thai izét, azaz ízeket szeretnénk vacsorára. A többi meglepetés és vegetáriánus!
Mivel ez nem egy biznisz, egy héten csak egy este állunk haptákba, és az a péntek. Aki kipróbálná Andy főztjét és az én lelkes hozzáállásomat, annak szerdáig jeleznie kell, telefonon, ha lehet: 0745396080.
Azért, hogy a járványügyi előírásoknak megfeleljünk és ne kockáztassunk semmit, a barátkozást az udvaron egy pálinka kíséretében ejtjük meg, majd kandalló mellett lehet folytatni az estét. 

Az udvarunkon van egy különálló ház, amit kinevezünk otthon-vendéglőnek. Picike, ezért maximum 4 fős baráti társaságot tudunk egyszerre megvendégelni. A rendesnek számító otthon-étteremhez képest, nem a vendég szeme láttára készülnek a fogások, hanem érkezésük előtt, előre leegyeztetett menü és program szerint.
A menü kb. így néz ki: 
1. Welcome pálinka
2. Előétel
3. Főfogás
4. Házi fagylalt
5. Víz, natúr gyümölcslé
Egyéb alkoholt nem szolgálunk fel, viszont lehet hozni. Ki, amit szeretne: sört, bort, egyebet.
Továbbá jelezni kell, ha valaki allergiás, vagy érzékeny valamire, vagy nem szeret valamit, mert nem szeretnénk, ha a 112-t kellene hívni taxi helyett.
Egy ilyen vacsora ára személyenként 50 lej, amit akár le is tudok számlázni, de tanácsadásként. :)
Izgalommal várjuk az elsőként jelentkező új barátainkat!
​Hox és Erix

A legoroszabb balti nagyváros most, de tulajdonképpen, 1931-ben, Lengyelország hatodik legnagyobb városa és nem hivatalos zsidó főváros. Érdekes, nem? A két világháború között csupán 1%-a a lakosságnak litván. Szóval, a történelem viharai itt is dúltak rendesen. 
Rengeteg templom, széles utcák, nagy terek, mi meg már nagyon el voltunk fáradva. Meg is szidtuk szegény gyermekeket, hogy mit mind ülenek le a padokra, miért nem lelkesebbek egy picit? Az igazság az, hogy mi is el voltunk fáradva. Képekben mutatom, hogy merre jártunk. 

Egy napra kiszabadítottuk magunkat a városból és meglátogattuk Litvánia legkedveltebb turista célpontját, a Vilniustól 28 km-re, öt tó által körülölelt Trakai várkastélyt, az egykori litván főhercegség székhelyét. Nagyon szép! Utolsó percben mentették meg az enyészettől a XIV. szazadban épült várkastélyt és igazán alapos és szép munkát végeztek a felújításkor, újraépítéskor.
Trakainak egy másik különlegessége, hogy itt él egy kihalófélben levő népcsoport, a karaimok. Ők krími eredetű, türk népcsoport, saját nyelvvel (kipcsák-török) és vallással. A karaita judaizmus követői, templomaikat kanesanak hívják. A lenti képsorozatból a 6. fotó.   

Litvániából ennyit sikerült ezúttal látni. Minden percét élveztük balti utunknak. Könnyen eljutottunk egyik városból a másikba. Végig nagyon jó volt a tömegközlekedés és olcsó. Szállásainkat Finnország kivételével, ahol finn viszonylatban olcsó szállodákban aludtunk, az airbnb-n foglaltunk. Szuper volt! Ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen típusú nyaralásokat is! Itt a vége, fuss el véle!

Rigától nem vártam semmit. Valószínű azért, mert senkit nem hallottam áradozni róla és valahogy sosem voltam elég kíváncsi, hogy egy kicsit utánanézzek a dolgoknak. Szégyenszemre. Éppen ezért hatalmas meglepetés volt és nagyon, de nagyon pozitív. Itt egy pici zárójelet kell tennem, hogy igazából Riga óvárosáról beszélek és azokról az impressziókról, melyeket 3 nap alatt szereztünk. Szóval, szebb, mint gondoltam. Vetekedik Tallinnal. Más a hangulata, de gyönyörű. Kezdhetném azzal, hogy a világ legtöbb szeccessziós épülete egy városban, egy helyen itt található. De inkább kezdem azzal, hogy ahogy a busszal megérkeztünk a város határába, a táj elég lehangoló volt. Lakatlan, poros faházak, ütött-kopott utcák, régi villamosok és a szocialista évek vívmányainak maradványai. Aztán feltűnt a folyó, meg egy modern híd és valami hangárszerű épületek. Máris bent voltunk a városközpontban, a buszállomáson, a hangárok pedig, valóban léghajó hangárok tetőszerkezetét felhasználó, 5 épület, a mai központi piac épületei. 

A szállásunk is nagyon jó volt. Airbnb az óváros szélén. Egy műemléképületben egy olyan lakás, melynek a gerendái olyan vastagok voltak, hogy én még ilyet nem láttam. :)
Rövid ámuldozás után délutáni sétánkat elég borús időben tettük meg, de ez csak a fényképezkedésemnek ártott, egyébként az élmény csorbítatlan maradt. Estére meg a nap is kibújt a felhők mögül.

Szóval, Riga német város volt Livónia területén, a Hanza-szövetség tagja, mely tagság meghatározta gazdaságát, politikáját és kultúráját egyaránt. Aztán, kb. 500 év elteltével, 1721-ig, szinte 100  évig, svéd nagyváros volt, majd az első világháborúig az orosz birodalom egyik kikötővárosa. A XIX. sz. végén a lakosság több, mint 40%-a német volt, majd fokozatosan az eloroszosítás korszaka következett. Ma német lakosság nincs a városban, a 47% lett után, 36%-a orosz. Amúgy látszik, érződik, az orosz vonal. A koldusok, szegényemberek főleg az idősebb oroszok soraiból kerülnek ki. Lett barátunktól kérdeztük, hogy vannak-e olyanok, akik egyáltalán nem beszélnek lettül? Hát vannak, ők azok, az idősebb orosz generációk, akiknek már nem sikerült alkalmazkodniuk az új szelekhez és szó szerint tengetik életüket. A boltos nénik és maguk a "butikok" nagyon hasonlítanak a felénk is fellelhetőkhez. Egészen otthonosan kezdtem érezni magam, ami Vilniuszban csúcsosodott. :)

A fenti 3 kép a Zeppelin piac, így neveztük el, kivül-belül, meg egy bácsi, aki gyógyító füveket árul, 1 euróért csokrát. 
Rigában a holokauszt múzeumra, egy multimédiás képzőművészeti kiállításra, az art nouveau negyedere és két jazz koncertre volt időnk. :) Az időn másik részét elsétáltuk. Képeken mutatom. 

Már csak Vilniusz maradt hátra...

Tallinba hajóval, bocsánat komppal keltünk át. Óránként van járat Helsinki kikötőjéből és 25 euró körül van egy jegy ára.  A kikötő olyan, mint a legmodernebb reptér.

Alig valamivel több, mint 2 óra alatt futottunk be a tallini kikötőbe, ami sétányi távolságra van az óvárostól. Tényleg gyöngyszem. Két nap valóban elég bejárni a macskaköves utcáit, de ha valaki nem tud betelni az apró szépségekkel, úgy, mint kilincsek, kopogtatók, ablakok, kanyarok, lámpák, árnyékok, kapuk, akkor több napot is el lehet tölteni anélkül, hogy megúnná az ember. Nekünk jó másfél napunk volt (2 éjszakánk) szétnézni, amit becsületesen ki is használtunk. Észtország fővárosában már "látható" a Szovjetunió maszatos ujjlenyomata. Egyrészt a kis sarki boltokban, ahol a néni nem tud angolul, de oroszul annál inkább és nagyon passzol a berendezés a mi 80-as évekbeli üzleteinkhez, vagy akár a mostani bánkfalvi sarki boltéhoz. Mindez egyre élesebben körvonalazódik, ahogy délebbre haladunk Vilnius felé. Amúgy Tallin sem olcsó, de érezhetően alacsonyabbak az árak, mint Finnországban. Mondjuk, úgy egynegyedével.

Tallinban múzeumban kettőben jártunk. A patika múzeumban, ami 1422-es alapítása óta folyamatosan működik és mindenféle középkori írt lehetett látni formalinba téve, vagy szárítva és a falumúzeumban. Itt van néhány orvosság fejfájásra és megfázásra.

A falumúzeum a város szélén található  egy erdős részen, a tenger partjáig kinyúlik és Észtország minden sarkából, gerendánként oda szállított és ott újra össszerakott lakóháza megtekinthető. Vidékenként egy-egy néni is be van öltözve népviseletbe és a tornácon kötöget, vagy a kecskét legelteti vagy a boltban kimérős cukorkát árul. Így tudtuk meg, hogy a 80-as évek végén, az egyik hölgy aki nyomdában dolgozott a szovjet időkben, egy romániai utazást kapott bónuszba és mesélte, hogy sokkal, de sokkal szarabb volt a helyzet Romániában akkor, mint náluk és hogy ez őt teljesen lesokkolta. Addig azt hitte, gondolom, hogy Szovjetuniónál rosszabb nincs is. Néhány kép a falumúzeumból. Őseink nagyon hasonlóan építkeztek... ​és az iskolában is a büntetés hasonló volt. Lásd a térdeplő tálcát, amin nem kukorica, hanem borsószemek teszik kényelmetlenné a térdeplést.

Észtország pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Kicsi, de hm.
Innen távolsági busszal indultunk Rigába. 17 euró / fő a jegy, kávé, tea, WC, wifi, 4 óra, 309 km.