Az idén a ferbruár 25-én megtartott megyei farsangtemetés sokkal jobban volt reklámozva, mint eddig bármelyik. Sőt, egy háromnapos és hatnapos turistacsalogató csomagot is szerveztek a szombati nap köré, hátha több éjszakát töltenének nálunkfele az idelátogatók. Magyarul, románul és angolul is "szólt" a reklám. A megyei tanácson kivül én csak egy panzióról tudok, aki spéci erre az alkalomra készült volna, a borzsovai Néra Panzió. Persze, lehet, hogy mások is készültek farsangi ajánlattal...
Jó lenne tudni, hogy mérhető volt-e a hatása az erőfeszítésnek? 
Én nem voltam az idén, de családom fele elment Szentegyházára. Jó volt, a hideg idő ellenére is. A farsangtemetés valóban egy olyan hagyományunk, ami izgalmas, exotikus az idegen számára, Remélhetőleg néhány év múlva látványosan több idegenből jött turista látogat majd hozzánk farsang idején erre a jól megszervezett, színes, vídám és egyedi eseményre.
Addig pedig lehet készülni egy ugyancsak magyar, román és angol nyelvű térkép-tervvel, szórólappal, ami az eltévelyedett látogatót útbaigazítja a különböző hagyományörző csoportok útvonaláról és a főbb találkozási pontokról.

u.i. Találtam egy térképet a csoportok útvonaláról a facebookon, csak nem időben és nem tudom, hogy mennyire könnyű egy idegennek megtalálnia.... De bocsánat, hogy azt gondoltam, hogy nem gondoltak rá :)

Középiskolás lehettem, amikor együttest alapítottunk. Akkor volt ott az ideje. Triton volt a neve. Én voltam az énekes, nem is csodálkozom azóta sem, hogy soha nem léptünk fel, az öcsém volt a gitáros és az unokatestvérem a dobos, vagy fordítva. 35 év távlatából az egyetlen sajátszerzeményünk jutott eszembe, blues ritmusra írva, ami így szólt. Sajnos csak az első szakaszra emlékszem:
"Vásárhelyi állomáson, 
összegyűlt a társaságunk,
a reggeli vonatra várunk,
mert a ratosnyai kégli vár reánk" Ha az alap blues melódiát odaképzelitek, ti is el tudjátok énekelni. Istenem, milyen gyermekek voltunk, de milyen jó is volt!
A kégli pedig egy bérelt szoba volt, amely annyi alvó vendégnek adott helyet, amennyit csak akartunk, mert az alvásrend a faltól falig priccsen volt kigondolva, ahol szellősebben, vagy szorosabban feküdtünk egymás mellett, aki pedig végképp nem fért el, az felhúzta a sátrát a Maros parton. 
A fenti emlék az elmúlt hétvégén bukkant fel bennem megannyi szép kirándulással, nők kontra férfiak focimeccsel, sziklamászással, gombászással és számos egyéb szombat-vasárnapi ratosnyai programmal. Azt hiszem 25-28 éve voltam utoljára Ratosnyán...
A szombati kirándulás ezúttal a Funtineli-mezőre vezetett a Páfrányos-mezőn keresztül Szalárd végétől indulva, sárga pontjelzésen. A parkolóból, ahol az autót hagytuk, Kutya is velünk tartott.

Előbb néhány hétvégi és kevésbé hétvégi ház között haladtunk majd a szekérutat követve megtaláltuk a sárga pontjelzést is, de csak egyet - kettőt, mert amikor úgy tűnt, hogy visszafele halad, nem a mi irányunkban, utunkat a patakmederben folytattuk és egy picit toronyiránt haladtunk. Kutya tudta az utat, de mi fittyet hánytunk tudományára, így ő is inkább velünk tartott, amikor látta, hogy nincs kivel szót értenie. Ez így utólag, szerintem, jól is sikerült. A patakon addig mentünk, amíg egy nyilvánvaló elágazáshoz értünk, onnan pedig a jobb oldali ágon folytattuk tovább utunkat, tudva, hogy nemsokára a sárga pontjelzést ismét meg kell találjuk. Így is lett. Nemsokára utunk csatlakozott a jelzett úthoz, innen pedig végig ezt követtük. Nemsokára kiértünk a gerincre, ahonnan a Maros-völgye és a Görgényi havasok teljes vonulata tárult elénk,

Szerencsére a hó nem volt nagy és kellemes idő volt, úgyhogy le is izzadtunk renedesen a kapaszkodásban. A tetőről egy darabig az erdőben vezet az út, majd egy jelzett útelágazásnál Palotailvára lehet leereszkedni vagy balra fel a Páfrányos-mező felé lehet tovább menni. Mi természetesen balra mentünk. A Páfrányos-mező közepén áll a legrendezettebb csobánház, ami életemben láttam, és láttam eleget, de előbb felmentünk a tetőre, ahonnan pazar kilátás nyílt a teljes Kelemen-havasok gerincére. Előttünk volt a Funtineli-mező a boszorkány házával a távolban. 

Mi csak eddig kirándultunk, úgyhogy nemsokára a legtisztább csobánház teraszán falatoztunk, majd elindultunk visszafele, ezúttal végig a sárga pontjelzésen. ​

Nem bántuk meg, hogy "eltévedtünk" felfele menet, mert az utolsó jelzett szakasz az erdőben nagyon meredek is volt és nagyon csúszós. Szalárd végében kötöttünk ki a főúttal párhúzamos úton. A jelzést menetirányból nem lehet észrevenni, hacsak valakinek nincs hátul is szeme, vagy nem háttal közlekedik.
A főúton visszamentünk a parkolóba, ahol elrettentő példáját láttuk az útmenti vendégfogadóknak. Szemét-szeméthátán, 10 méterre a kukáktól és egy esznélkül, de sok pénzzel felépített, nem működő fogadó. Kutya is visszatért a fa alá, ahol békésen várja a következő túrázó csoportot.

A csűrike már rég vendégszobaként szolgál nálunk. A funkcióváltás akkor történt meg, amikor megvettük az telket az öregházzal. A házikó címke alatt mindent részletesen leírtam.
Az átalakulás óta eltelt 7 év, 8 tél és most már ráfér egy kis frissítés. plusz egy-két kérdéses dolgot most megoldottunk. Vagy meg fogjuk. Az egyik egy gerenda volt, ami alatt mindig le kellett bújni, hogy ne verd be a fejed, amásik, nagyobb gond a vízcsövek, amelyek a falban vannak és mindig elfagynak. Most is az történt, mert nagyon okos voltam a múlt hét végén és nem engedtük le a vizet (mert én kísérletezni akartam), hanem csak elzártuk a főcsapot... Hát nem akkor volt mínusz 26? Hát de. El is fagyott és el is repedt a fémcső, szóval dézásztru. Belém is belémfagyott az okoskodás, amikor megláttam.
Alakulnak a dolgok és a csöveket is beengedjük melegedni a házba nemsokára.

Szinte 3 és fél éve, hogy eldöntöttem a falusi turizmusban szeretnék tevékenykedni, miután otthagytam korábbi állásomat, Sokat gondolkodtam, hogy ezen belül konkrétabban mit is, és végül egyfajta tanácsadás, együttgondolkodás mellett döntöttem, illetve arra gondoltam, hogy nagyon gyakorlatias képzéseket is tudnék tartani, ami menedzsmenttel, időbeosztással, marketinggel kapcsolatos. Gondoltam, hogy ha a falusi panzióvezetőkkel saját nyelvükön és nem divatos kifejezéseket használva közelítem meg kinek-kinek a baját, előbb-utóbb sikerem lesz. Például elmondhatnám azt is, hogy egy szép, hagyományörző faluban jobban mutat a faasztal, fapadokkal, mint a műanyagszék, hogy a bugyirózsaszín falakat fessék át fehérre, hogy reggelire ne a Kauflandból vásároljanak, hanem a szomszétól vegyék a tojást (ha nekik nincs tyúkjuk), a sajtot, a zöldségeket és hogy higgyék el végre, hogy a turistát, főleg az idegent igenis érdekli a pásztorélet, például, hogy igenis felhúzza a gumicsizmát és kimegy a hegyre sajtot kóstolni, hogy gyógynövényt, gombát is szívesen gyűjt, ha valaki megmutatja neki, hogy melyik a jó és még sorolhatnám. Azt is el tudtam volna mondani, hogy kicsit okosabban megszervezve, gazdálkodás mellett is lehet panziót vezetni. Egy ízben el is akartam, sőt a számat is szólásra nyitottam, sőt az ötleteimet is elmondtam, mire a válasz családilag az volt: "ja, ez itt nálunk nem megy, ezt itt nálunk nem lehet csinálni" Miért? - kérdeztem én. "Azért mert itt nem lehet.... itt mindenki a komájánál alszik". 

Aztán a 3 év alatt lelkesedésem alábbhagyott, a megváltomavilágot késztetésem elmúlt. Mostanra teljesen. Ez a valami majd csak lesz hozzáállás nem az én világom. Mint ahogy az sem, hogy valamit rátukmáljak valakire, ha az neki nem kell.

Nem, nem vagyok elkeseredve. A tegnap a TV-ben láttam egy összehasonlítást a tiroli sípályákról, az ottani szervezésről, pénzről, befektetésekről, arról, hogy óránként 3000-4000 sízőt tudnak a kabinokkal felvinni a hegytetőre, majd bemutatták a brassó-pojánai síparadicsomot, ahol 10-20 perceket állanak sorba a felvonónál, hogy Besztercén több millió lejt költöttek el sípályákra, csak azt felejtették el, hogy nem nagyon van hó, de ami a legjobban "tetszett" az az, hogy egy vállalkozó, aki sípályába fektetett valahol Romániában (már nem emlékszem, hogy hol), nem kap embereket dolgozni, mert télen túl hideg van (a potenciális munkavállalók mondták). Én erre azt mondom: basszus! és hogy bocsánat a kifejezésért.

Summa summárum, a csűrikénket renováljuk, egy studiószerű falusi, de emberelévaló szállást csinálunk belőle és fogadom a vendégeket pálinkával, zakuszkával, odafigyeléssel. Nem lesznek rózsaszínűek a falak és a kertből szedem le a paradicsomot a reggelihez. A tojást pedig Kati nénitől veszem. Beadtam a derekam. 

Ha van kedvetek kövessétek az átalakulást, aztán ha tetszik az eredmény, küldjétek a vendégeket. 
Ilyen volt a csűr eddig...

Immár fellélegezve, izgalommal néztünk a csupán 100 km-es út elébe. Tudtuk, hogy rossz az út, hogy gidres-gödrös, de számunkra ez nem volt sokkoló. Elég élénk emlékeink vannak a hazai utak állapotáról. Nem is tűnt olyan rettenetesnek, fel tudtam nézni a gödrök számolgatásából és megállapítani, hogy a falvak rendezettebbek talán, mint nálunk, hogy a határhoz közelebbieken látszik a "tradicija", tehetősebb porták, udvarok sorakoznak. Aztán, ahogy távolodtunk szerényebbek lettek a házak, de nem izléstelenek és a téglát, betont felváltotta a fa. A Tisza mellett halad az út, szinte végig. Egy jó darabon pedig, kiskatonák őrködnek a határ biztonsága felett. Nagyon szép lehet nyáron is!
Áthaladtunk Európa földrajzi középpontján, amiből, mint kiderült több is van, és annak függvénye a holléte, hogy milyen számításokat végeztek. Ezt az osztrák-magyar időkben határozták meg, ne kérdezzétek, hogy hogy, mert nem tudom. :)

 Az úton sok volt a Lada és az aranykupolájú templom. Lassan de biztosan haladtunk. Az út valóban rossz, de fűtött a hazaszeretet és az aligvárjukhogyodaérjünk, így nem káromkodtunk. Két óra alatt tettük meg a 104 km-t. Megérkeztünk. A Hotel Silveroks volt a szállásunk. 
Még indulás előtt elhatároztam, hogy megtanulok néhány szót ukránul, de ha nem is sikerül, készítek egy szótárat magamnak, hátha hasznát vesszük. Végül se tudás, se szószedet, de szerencsére, hogy a szállodában dolgozó egyik recepciós hölgy és a síkölcsönző fiú chișinăui románok voltak, így megoldódott minden problémánk és a nyelvünk. 
Este kimentünk a síközpontba, ami 5 km-re volt a szállásunktól, terepszemlét tartani. Felfedeztük a kürtőskalácsot és egy csokisat el is majszoltunk. 

Bukovelben még vannak ilyen-olyan nem hivatalos lehetőségek, amelyekről valószínű lemaradtunk volna, ha nem tudtunk volna románul értekezni. Például a síbérletet a szálloda mellett működő síkölcsönzőnél meg lehetett venni olcsóbban, mint a pályán. Azt nem tudom, hogy felszerelést kölcsönözni olcsóbb volt-e (két napra kölcsönöztünk hódeszkát), de mivel általában minden olcsóbb volt ahogy távolodtál a központtól, gondolom ezzel sem jártunk rosszabbul. 
Három napig kitűnő pályákon síztünk szikrázó napsütésben! Döbbenetes, hogy milyen olajozottan működik minden, hogy milyen kényelmes a lift, hogy megpihen a lábad, amíg felvonózol és nem kell attól tartanod, hogy kiesel és feltartod a nagyközönséget, ha pedig leszálláskor mégis elcsúsznál, akkor midenki türelmes, segítenek és valahogy nem érzed, hogy nagyon béna lennél.  

Nekem nagyon nagy élmény volt minden, azért is mert még soha nem voltam ilyen helyen és azért is, mert várakozáson felüli volt minden. Két nagy parkoló van a síközpontban, az egyiknek az emeleti része ingyenes (!), a másik egész napra 50 hrivnya (kb. 8 lej). A kettes parkolónál van egy önkiszolgáló étterem, ahol finomakat lehet enni, olcsón és nem utolsó sorban látod, hogy mit kérsz. :) Nem mindenhol van angol étlap és nem sokan beszélnek angolul, de ha mégis, akkor sem biztos, hogy azt eszel, amit lelki szemeiddel elképzeltél, merthogy más a konyha, mások a szokások. Kenyeret szeletszámra hozzák (how many? one, two?) és nem túl finom, a körítést is külön kell kérni, sőt érdemes megemlíteni, hogy egyszerre szeretnéd mondjuk elfogyasztani a krumplit a hallal, különben szerre hozzák ki. :)
Rengeteg síiskola van, amelyek külön elkerített részeken vannak és az oktatóigénylés is roppant civilizált. Kipróbáltuk, tapasztalatból mondom. A pályák tetején a melegedők is szuperek és az internetfüggőknek jó hír: mindenhol ingyenes, nyílt wifi hálózatok működnek. Hab a tortán: a felvonóknál maximum 3 percet kellett várni, amikor sokan voltak. 

Negyedik napra kissé felmelegedett az idő és délutánra szemerkélni kezdett az eső. Ebéd után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Voda Clubnak nevezett viziparadicsomba, egyet lazítunk. 500 vendéget is tudnak egyszerre fogadni! Most is sokan voltak, este 6 után kezdett csak szellősebb lenni. Nyáron hatalmas ez a hely. Nagyon okosan ki van találva.

Utolsó nap fent havazott, lennebb esett és rájöttünk, hogy nincs vízhatlan sínadrágunk. Csuromvíz lett a fenekünk, mert ugye a felvonók vizesek voltak, hiába lehetett az ülések támláját lehajtani. Hősiesen síztünk fél 10-től délután kettőig, Még egyszer lecsúsztunk mindenki kedvenc pályáin aztán úgy döntöttünk, hogy megállhatunk. Jó volt, szép volt, még jövünk jövőre is!

Néhány száraz információ azoknak, akik gondolkodnak, hogy menjenek vagy ne menjenek, akik Ausztriába nem, de azért Romániából el mennének egy kicsit és sízni szeretnének olyan körülmények között, amilyenek nálunk sosem lesznek. De vigyázat! Az út, azon a bizonyos 100 km-en NAGYON, DE NAGYON ROSSZ! Visszafele 2 és fél óra volt. Csak az menjen, aki ezt kibírja. :) vagy terepjárója van.
Szóval: négyünknek szőröstől-bőrőstől 5600 lejbe került ez a vakáció. Ebből 6 éjszaka volt Bukovelben és egy Besztrecén, a többi síbérlet, hódeszkabérlés, 2x2 óra oktatás, parkolás, kaja, vendéglő, Voda Club, szauna a szálláson stb. Szuper volt!

Nem szeretünk egyszerre sokat autót vezetni és főleg sötétben tapogatózni idegen helyen, így első Bukovelbe tartó utunkat két részre osztottuk. Úgy határoztunk, hogy Besztercén alszunk és megnézzük a várost, majd másnap Máramarosszigeten találkozunk barátainkkal és onnan megyünk együtt tovább.
Beszterce 3 órára van Bánkfalvától, úgyhogy dél körül indultunk, és még napvilág körbesétáltuk központját, majd estebédeltünk a Crama Veche étteremben, ami a Tripadvisoron number one. :) Az is volt. Ízléses román, rusztikus berendezésű, főleg hagyományos román ételeket felszolgáló vendéglő. Nagyon fincsi volt minden. Nézzétek meg a weboldalukon a menüt. Pont olyan finom minden, mint amilyennek látszik. :) Vegánoknak picit nehézebb választani, de az sem lehetetlen. 
A város főtere tényleg szép. Szűk, római számokkal számozott átjáró utcácskákon lehet a régi térről egy körgyűrűvel kinnebb sétálni, ami még nem blokkrengeteg, de már nem olyan történelmi.

A Beszterce Hotelben aludtunk, a 112-es és 222-es cellákban. :) Mivel nagyon szürkék és kopárak voltak a falak, nekem az első gondolatom az volt, hogy olyan, mint egy luxusbörtön, de tiszta volt és a célnak megfelelt. Olcsónak, viszont nem volt olcsó. 175 lej volt egy kétágyas szoba reggelivel. 
Másnap reggel 9-kor indultunk, hogy időben odaérjünk a találkánkra. Vasánap volt. Az Iza folyó völgyén haladtunk, ami arrafele menet gyönyörű volt. A friss, ropogós vasárnapi reggelen, minden faluban, viseletbe öltözött fiatalok és idősebbek igyekeztek a templomba. A Bârsana kolostornál meg is álltunk, hogy szívjuk magunkba a hangulatot, ha templomba nem is megyünk. Ahogy ott körbejártuk a kolostor udvarát, miközben a kórus hangja mindenhova elhallatszott és finom, aranyporként szállt a levegőben, az emberek meg csak jöttek és jöttek, olyan tisztának és őszintének éreztem a világot! :)

Máramarosszigeten nem időztünk ezúttal sokat, egy kávé után, izgalommal vártuk a határátkelést az ukrán oldalra. Nekem olyan 89 előtti érzéseim voltak, amit még évekig a gyomromban hordoztam, valahányszor Magyarországra utaztam. A hová megy, kihez megy, mennyi pénze van, mennyit ül kérdésektől mindig szorongtam. 
Az elméletet tudtam. Ismerőseim mondták, akik már jártak Bukovelben, és olvastam valakinek a blogján is, hogy miután a román határőr drumbunt kíván, útlevelenként egy lejt (!) kell beletenni az útiokmányba a vámosnak pedig 5 lejt kell adni, tradicija gyanánt, ha pedig megállítana még valaki, mondjuk egy katona, akkor annak 1 lejt kell adni, szintén a tradicija nevében. El nem tudtam képzelni, hogy ez hogy fog működni, de barátaink nyugira intettek. Két ablak, 4 + 5 lej és máris boldogan száguldozhatunk 100 km-t, ha nem törik ki a kerekünk a nagyon rossz úton...
Szóval odaértünk, a határ pont olyan. Román oldalon ki van plakátolva, hogy "Pe aici corupția nu trece!" és valóban, nagyon úriemberek voltak. Aztán átmentünk a Tisza fölött a hídon, egy egysávos úton (egyszerre csak 8-10 kocsit engednek át, ezért ha sokan vannak, biztos kell várni vagy 2 órát) és reszkető kezekkel, küldtem az angol férjemet, hogy fizessen tradiciját. Szegény először tiltakozott, de aztán meggyőztem, hogy ez nem korrupció, hanem tradicija, csak nem adnak nyugtát. :)
Az első ablak simán ment. A második ablaknál, asszem a vámos ablak, én is kiszálltam a kocsiból és odamentem, beadtuk az útleveleket és a kocsi papírokat, na meg az 5 lejt. Jött a kérdés: - "Unde mergeți?" "Bukovel" - mondom. Mire a vámos vagy kiaszösz: "10 lei". Szóval más nemzetnek, más tradicija járja. :)