A legoroszabb balti nagyváros most, de tulajdonképpen, 1931-ben, Lengyelország hatodik legnagyobb városa és nem hivatalos zsidó főváros. Érdekes, nem? A két világháború között csupán 1%-a a lakosságnak litván. Szóval, a történelem viharai itt is dúltak rendesen. Rengeteg templom, széles utcák, nagy terek, mi meg már nagyon el voltunk fáradva. Meg is szidtuk szegény gyermekeket, hogy mit mind ülenek le a padokra, miért nem lelkesebbek egy picit? Az igazság az, hogy mi is el voltunk fáradva. Képekben mutatom, hogy merre jártunk. Egy napra kiszabadítottuk magunkat a városból és meglátogattuk Litvánia legkedveltebb turista célpontját, a Vilniustól 28 km-re, öt tó által körülölelt Trakai várkastélyt, az egykori litván főhercegség székhelyét. Nagyon szép! Utolsó percben mentették meg az enyészettől a XIV. szazadban épült várkastélyt és igazán alapos és szép munkát végeztek a felújításkor, újraépítéskor. Trakainak egy másik különlegessége, hogy itt él egy kihalófélben levő népcsoport, a karaimok. Ők krími eredetű, türk népcsoport, saját nyelvvel (kipcsák-török) és vallással. A karaita judaizmus követői, templomaikat kanesanak hívják. A lenti képsorozatból a 6. fotó. Litvániából ennyit sikerült ezúttal látni. Minden percét élveztük balti utunknak. Könnyen eljutottunk egyik városból a másikba. Végig nagyon jó volt a tömegközlekedés és olcsó. Szállásainkat Finnország kivételével, ahol finn viszonylatban olcsó szállodákban aludtunk, az airbnb-n foglaltunk. Szuper volt! Ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen típusú nyaralásokat is! Itt a vége, fuss el véle!
0 Comments
Rigától nem vártam semmit. Valószínű azért, mert senkit nem hallottam áradozni róla és valahogy sosem voltam elég kíváncsi, hogy egy kicsit utánanézzek a dolgoknak. Szégyenszemre. Éppen ezért hatalmas meglepetés volt és nagyon, de nagyon pozitív. Itt egy pici zárójelet kell tennem, hogy igazából Riga óvárosáról beszélek és azokról az impressziókról, melyeket 3 nap alatt szereztünk. Szóval, szebb, mint gondoltam. Vetekedik Tallinnal. Más a hangulata, de gyönyörű. Kezdhetném azzal, hogy a világ legtöbb szeccessziós épülete egy városban, egy helyen itt található. De inkább kezdem azzal, hogy ahogy a busszal megérkeztünk a város határába, a táj elég lehangoló volt. Lakatlan, poros faházak, ütött-kopott utcák, régi villamosok és a szocialista évek vívmányainak maradványai. Aztán feltűnt a folyó, meg egy modern híd és valami hangárszerű épületek. Máris bent voltunk a városközpontban, a buszállomáson, a hangárok pedig, valóban léghajó hangárok tetőszerkezetét felhasználó, 5 épület, a mai központi piac épületei. A szállásunk is nagyon jó volt. Airbnb az óváros szélén. Egy műemléképületben egy olyan lakás, melynek a gerendái olyan vastagok voltak, hogy én még ilyet nem láttam. :) Rövid ámuldozás után délutáni sétánkat elég borús időben tettük meg, de ez csak a fényképezkedésemnek ártott, egyébként az élmény csorbítatlan maradt. Estére meg a nap is kibújt a felhők mögül. Szóval, Riga német város volt Livónia területén, a Hanza-szövetség tagja, mely tagság meghatározta gazdaságát, politikáját és kultúráját egyaránt. Aztán, kb. 500 év elteltével, 1721-ig, szinte 100 évig, svéd nagyváros volt, majd az első világháborúig az orosz birodalom egyik kikötővárosa. A XIX. sz. végén a lakosság több, mint 40%-a német volt, majd fokozatosan az eloroszosítás korszaka következett. Ma német lakosság nincs a városban, a 47% lett után, 36%-a orosz. Amúgy látszik, érződik, az orosz vonal. A koldusok, szegényemberek főleg az idősebb oroszok soraiból kerülnek ki. Lett barátunktól kérdeztük, hogy vannak-e olyanok, akik egyáltalán nem beszélnek lettül? Hát vannak, ők azok, az idősebb orosz generációk, akiknek már nem sikerült alkalmazkodniuk az új szelekhez és szó szerint tengetik életüket. A boltos nénik és maguk a "butikok" nagyon hasonlítanak a felénk is fellelhetőkhez. Egészen otthonosan kezdtem érezni magam, ami Vilniuszban csúcsosodott. :) A fenti 3 kép a Zeppelin piac, így neveztük el, kivül-belül, meg egy bácsi, aki gyógyító füveket árul, 1 euróért csokrát. Rigában a holokauszt múzeumra, egy multimédiás képzőművészeti kiállításra, az art nouveau negyedere és két jazz koncertre volt időnk. :) Az időn másik részét elsétáltuk. Képeken mutatom. Már csak Vilniusz maradt hátra...
Tallinba hajóval, bocsánat komppal keltünk át. Óránként van járat Helsinki kikötőjéből és 25 euró körül van egy jegy ára. A kikötő olyan, mint a legmodernebb reptér. Alig valamivel több, mint 2 óra alatt futottunk be a tallini kikötőbe, ami sétányi távolságra van az óvárostól. Tényleg gyöngyszem. Két nap valóban elég bejárni a macskaköves utcáit, de ha valaki nem tud betelni az apró szépségekkel, úgy, mint kilincsek, kopogtatók, ablakok, kanyarok, lámpák, árnyékok, kapuk, akkor több napot is el lehet tölteni anélkül, hogy megúnná az ember. Nekünk jó másfél napunk volt (2 éjszakánk) szétnézni, amit becsületesen ki is használtunk. Észtország fővárosában már "látható" a Szovjetunió maszatos ujjlenyomata. Egyrészt a kis sarki boltokban, ahol a néni nem tud angolul, de oroszul annál inkább és nagyon passzol a berendezés a mi 80-as évekbeli üzleteinkhez, vagy akár a mostani bánkfalvi sarki boltéhoz. Mindez egyre élesebben körvonalazódik, ahogy délebbre haladunk Vilnius felé. Amúgy Tallin sem olcsó, de érezhetően alacsonyabbak az árak, mint Finnországban. Mondjuk, úgy egynegyedével. A várfalakon kivülA várfalakon belülTallinban múzeumban kettőben jártunk. A patika múzeumban, ami 1422-es alapítása óta folyamatosan működik és mindenféle középkori írt lehetett látni formalinba téve, vagy szárítva és a falumúzeumban. Itt van néhány orvosság fejfájásra és megfázásra. A falumúzeum a város szélén található egy erdős részen, a tenger partjáig kinyúlik és Észtország minden sarkából, gerendánként oda szállított és ott újra össszerakott lakóháza megtekinthető. Vidékenként egy-egy néni is be van öltözve népviseletbe és a tornácon kötöget, vagy a kecskét legelteti vagy a boltban kimérős cukorkát árul. Így tudtuk meg, hogy a 80-as évek végén, az egyik hölgy aki nyomdában dolgozott a szovjet időkben, egy romániai utazást kapott bónuszba és mesélte, hogy sokkal, de sokkal szarabb volt a helyzet Romániában akkor, mint náluk és hogy ez őt teljesen lesokkolta. Addig azt hitte, gondolom, hogy Szovjetuniónál rosszabb nincs is. Néhány kép a falumúzeumból. Őseink nagyon hasonlóan építkeztek... és az iskolában is a büntetés hasonló volt. Lásd a térdeplő tálcát, amin nem kukorica, hanem borsószemek teszik kényelmetlenné a térdeplést. Észtország pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Kicsi, de hm.
Innen távolsági busszal indultunk Rigába. 17 euró / fő a jegy, kávé, tea, WC, wifi, 4 óra, 309 km. Tampere Tampere a harmadik finn város, amelyet útba ejtettünk, de itt csupán egy napot nézelődtünk, úgyhogy rövidem írok róla. Nagy város. 235000 lakossal, körülbelül ugyanolyan távolságra Helsinkitől, mint Turku. III. Gusztáv svéd király alapította 1775-ben, a Näsijärvi és Pyhäjärvi tavak között helyezkedik el. Nagyon fontos ipari központja volt Finnországnak és a történelem során kulcsfontosságú politikai eseményeknek is helyszíne. Amúgy modern, tiszta, napfényes, vídám és fiatal. Vonattal érkeztünk reggel és miután csomagjainkat letettük, a Tammerkoski csatorna felé vettük útunkat, pontosabban a volt Finlayson üzemek felé. ami most szinte teljes egészében a kultúrát szolgálja. A volt gyárépületekben múzeumok, képzőművészeti galériák, színház, koncertterem találhatók. Még az udvar köve is dizájnos. Nagyon más, mint mondjuk a marginai ecetgyár épülete. Csak a vörös téglák hasonlóak, na nem a letűnt idők igényessége a szép iránt, az időtálló iránt. Visszatérve Tamperere. A kémmúzeumba láttogattunk el, ami ebben a komplexumban kapott helyet. Miután láthatatlan tintával levelet írtunk egymásnak és elfáradtunk a sok kémsztoritól elsétáltunk a városközpontba, ettünk, ittunk majd megújult erővel mentünk tornyot mászni. Ehhez a picike kilátótoronyhoz egy árnyas erdőn keresztül lehet elmenni, 1 euróért pedig a tetejéről meg lehet csodálni mindkét tavat meg a várost. Finom, Tampere legfinomabb, titkos recept alapján készült pánkóját itt lehet venni, a torony aljában berendezett kávézóban. Itt sütik. A titok szerintem a fűszerben van, ami enyén pikáns ízt ad neki, egyéként pont olyan, mint itthon. A toronytól lesétáltunk a közeli tópari strandra, ahol a hűvüs idő ellenére nagyon sokan fürődtek. Visszafele a Lenin múzeummal zártuk tamperei kiruccanásunkat. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a 13 éves lányom egyik maradandó élménye. :) ![]() Finnország egy nagyon jó ország. Nincs kolbászból a kerítés, de nagyon jó hangulatú hely. A mi zsebünkhöz, persze nagyon drága. Nyugodtan lehet úgy kalkulálni, hogy, ami nálunk 25 lej, az ott 25 euró stb. Ha egy nap, legalább egyszer kint eszel a városban, akkor egy 4 tagű családnak minimum 100 euró a napi költsége, szálláson kivül. Ez az olcsó variáns. A városokban a tömegközlekedés nagyon jó és olcsó, a vonatok szuperek, ha léteznek, de van Finnországban bőven olyan hely, aholva csak autóval lehet elmenni. Mi szerettük és egyáltalán nem találtuk unalmasnak! Turku ![]() Nagyon nagy városok nincsenek Finnországban. A főváros is valami 635 ezer lakossal számol. Turku még 200 ezer sincs. Tampere 230 ezer körül. Ez a három város a tigris hátsó lábnak lábfejénél találhatók és egy egyenlő oldalú háromszöget zárnak közre. Turkuba utaztunk vonattal. Olyannal, amilyent mi is szeretnénk, ha lenne ebben az országban. Nem tudtuk, hogy nagyon jókorra időzítettük az utazásunkat. Éppen javában állt a bál, a turkui középkori fesztivál és vásár. Egy egyre népszerűbb fesztivál, amit június végén szerveznek meg minden évben 1996 óta. Mázlink volt! Nagyon szuper volt! Kicsitől a nagyig, nagytól az idősig mindenki középkori ruhákban sétál le s fel, árulja a portékáját, zenél, komédiázik, süt-főz stb. Aki nincs beöltözve, az szerintem mind turista. 180 ezer látogatója is volt már a vásárnak. Magyarországi kézművesekkel is találkoztunk, akik azt mondták, hogy megéri ideutazni. Annyit árulnak egy hétvégén, mint otthon egy fél év alatt. Nagyon jó hangulat van. Nézzétek! A lányaim azt mondták, hogy soha életükben nem ettek olyan finom malacsültet, mint ott, én meg soha nem ettem olyan finom lazacot. Este még végig sétáltunk az Aura folyó partján. Látthattuk, hogy azok akik nem szeretik a középkort, a modern kor kínálatát élvezték a különböző lehorgonyzott hajó-klubbok, - bárok,- éttermek fedélzetén jazz, rock, metál muzsikát hallgatva, sörözgetve, borozgatva. Nagyon szép fekvésű város, a folyó egyértelműen meghatározza a hangulatát. Mozgalmasabb volt, mint Helsinki, de lehet, hogy csak a fesztivál miatt. Lehetett kis motorcsónakokat bérelni a folyóparton levő bároktól és romantikázni a folyón egy üveg pezsgővel, pizzával. Elég sokan romantikáztak. Mi a kocsmából néztük lájv. Másnap vizibuszra ültünk, amivel ki lehet menni a közeli szigetekre, melyek a Finnország dél-nyugati részén elterülő Archipelago Nemzeti Parkhoz tartoznak. A belvárosból indultunk, ahol a folyó még nem túl széles, de aztán egyre csak szélesedik, egyszer csak azt veszed észre, hogy kint vagy a tengeren és hatalmas hajók húznak el melleted. Visszafele jövet kiszálltunk a tengerészeti és hadtörténeti múzeumnál és a turkui várnál (ami lehet, hogy régi, de zöld pléh teteje van :)), de aztán úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk őket, inkább elmegyünk egy tengerparti városkába, 14 kilométerre Turkutól, amiről az a hír járja, hogy nagyon szép. Így a délutánt Naantaliban töltöttük, Finnország egyik legöregebb városában. Brigittine szerzetesek (eddig sosem hallottam róluk) kolostora köré épült a város a XV. században, és a kötött zoknikról híres. :) Nem láttunk kötött zoknit árusító boltot egyet sem. ![]() Este, a vásár-bontás előtt visszaértünk a városba egy áfonyás palacsintára és a katedrálist megnézni. Reggel korán indultunk Tamperebe, ahol csak egy napot szándékoztunk tölteni. Ha bárkinek szándékában van Turkuba látogatni, június vége jó időzítés lehet. Valamikor az év elején, háromfordulós demokratikus szavazással eldöntöttük, hogy az idei nyár nagy családi utazása a balti országokat célozza meg és ha lehet, Helsinkitől Vilniusig tömegközlekedéssel szeretnénk eljutni. Az izgalmas döntés után sokáig nem foglalkoztunk a tervezéssel és elég utolsó percre maradt az odaúton kivül minden. Szerencsére, hogy Budapestről Helsinkibe meg volt a repülőjegy , így "muszáj" volt elutazni. :) Készülni azért készültem, olvasgatni kezdtem különböző útleírásokat, blogokat. Le is törtem nyomban, mert Finnországról elég sokan azt írták, hogy egy-két nap után unalmas, főleg Helsinki, ahonnan jobb, ha az ember gyorsan áthajózik Tallinba, ami viszont egy gyöngyszem, vagyis kihagyhatatlan... Szerintem Finnország egyáltalán nem unalmas, még akkor sem, ha nincsenek hegyei és középkori városai. Finnországban van valami varázslatos nyugalom, egy finom tisztelet ember és természet iránt, amit ha nyitott szemmel és lélekkel jársz, lépten-nyomon érzékelsz. Sok apró részlet van, amiből tanulni lehet, ihletődni. Tavaly, egy finnországi projekttalálkozó után valaki megkérdezte tőlem, hogy mi más, miért működnek jobban a dolgok ott (turizmusról volt szó), mint nálunk és akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy nem érzékelhető az emberek között semmiféle alárendeltségi viszony. Az ember emberrel kapcsolódik, működik együtt, dolgozik és nem férfi nővel, főnök beosztottal, fontos ember kevésbé fontossal, tulajdonos a takarító személyzettel, miniszter a vállalkozóval. Lehet, hogy már írtam egy előző bejegyzésben, hogy a nap végén a finnek anyaszült meztelenül szaunáznak: miniszter a vállalkozóval, főnök az alkalmazottal.... na jó, azért férfiak és nők külön. Szerintem itt van a kutya elásva. :) A szaunában. Térjünk vissza Helsinkire. Szellős, csendes, laza és nagyon drága főváros. Három éjszakát töltöttünk az önkiszolgáló Omena Hotel egyik láncszemében, ahol a fürdőszoba nagyobb volt, mint a szoba, de négyünknek 100 euróért nem is vártunk mást. Minden négyzetcentiméter számít. Igazából mindenhová gyalogosan is el lehet jutni, de mivel nagyon jó a tömegközlekedés és olcsó is, érdemes villamosra ülni és körbeutazni a fővárost. Hop on - hop off villamosozás. A 24, 48 vagy 72 órás jegy a 15 pecenként közlekedő hajóra is érvényes, amivel Suomenlinna szigetét is meg lehet látogatni. Az pedig egy turista célpont, a svédek által épített tengeri erődítményével. Elmondom, hogy mi nincs Helsinkiben. Nincsenek barokk épületek, gótikus templomok, paloták, várkastélyok, giccs, flancolás. Mi van: kicsi múzeumok, képzőművészeti galériák, csendes utcák, art-nouveau épületek, jégtörők, jó piac, finom lazac, fincsi pékség, tenger, szauna, élet. Történelem is van, csak nem olyan, mint a miénk, de nem kevésbé izgalmas, ha arra gondolunk, hogy Finnország 1917-ben kiáltotta ki függetlenségét. Suomenlinna Helsinkihez tartozik. Az UNESCO világörökség része a katonai erődítmény, melyet a svédek építettek az 1700-as évek közepén. Népszerű kirándulóhely úgy a turisták, mint a helyiek számára. Nyolc kis szigeten terül el, jól el lehet időzni bámészkodással, lazítással. Az idő a nap végére egész jó lett. :) A folyatásban Turkuba és Tamperebe megyünk rövid egy-két napos kiruccanásra.
Nem könnyű képet alkotni az emberekről rövid idő alatt, főleg nem mélyrehatóan, de abból ahogy embertársaikhoz és környezetükhöz viszonyulnak csak le tudunk vonni néhány következtetést. Én néha megpróbálom beleképzelni magam egyik másik történetbe, hogy leteszteljem az első reakciómat.
Most néhány impressziómat írom le, de nem muszály egyetérteni velem. Szóval 2008-ban jártam először Finnországban, akkor február volt és Jyväskyläban az egyetem látott vendégül. Az maradt meg bennem, hogy drága volt, hideg volt, kicsi volt a szállodaszoba (nem nekem, hanem úgy általában), hogy pontosak és komolyak a finnek, hogy mínusz 5 fokban is bicikliznek és az is teljesen normális, hogy korcsolyával vagy futóléccel mennek munkába a befagyott tavon keresztül. Ez nagyon tetszett. Ja, és még az is, hogy valami ünnepség volt, koktélparti az egyetemen, ahova illett szépen felöltözni. Néztem, hogy mindenki tűsarkú cipőben, koktélruhában tündököl. Aztán a ruhatárban láttam, hogy ahogy érkeznek sorra a meghívottak, le a bakkancsot és a nadrágot, fel a selyemruhát és hamupipőkecipőt és kész is. Indulhat a parti! Most inkább azon akadt meg a fülem, amit mondtak, meséltek, meg a szemem is persze sok apróságon, ami másképp van, másképp csattan egy-egy közösségen, vagy egyénen. Először is a kényelem valahogy mást jelent, mint amire egyből gondolnánk. Kényelem az, ha egy erdei házikóban, a természettől körülölelve eltölthet az ember egy hetet és teste, lelke megpihenésére összpontosít úgy, hogy közben nem hagyja ott ökológiai lábnyomát. Gombászik, erdeigyümölcsöt szed, szaunázik, úszik. Szemét nincs. Sem az erdőben, sem a tóparton. Tényleg nincs. Az állomásokon sem, És nincs reklámpanó sincs. Szinte sehol. A város szélén, a bevásárló központok mellett sem "díszelegnek". A táj "monoton" módon a természetről szól csupán, a nyírfaerdőkről, a kitermelt területekről vagy éppen a beültetettekről vagy egy-egy bekerítetlen farmról a láthatáron. 5 órát buszoztunk Savonlinnából Helsinki repülőterére. Erről a tájról beszélek. 330 km-ről. Minden egyszerűnek tűnik és szerénynek. De talán a legfontosabb dolog, ami számunkra szembetűnő lehet, de ott teljesen természetes, hogy nem hierarchikusak az emberi, szakmai kötelékek. Nem fontos, hogy kinek milyen rangja van, mennyire magas polcon van vagy érzi magát, hány egyetemet végzett, egyszerűen csak az ember a fontos és ez viszi előre a társadalmat. A kölcsönös tiszetelet. Nincs személyes érdek. Megbeszétük. Mindez a szaunázástól van. Attól, hogy miután összetalálkozol mondjuk a főnököddel, vagy a polgármesterrel a szaunában és ő is meytelen, meg te is, és esetleg együtt osszátok a világ sorsát, nehéz és fölösleges társadalmi rangokat fitogtatni, úgysem hiszi el senki, hogy több vagy, mint egy egyszerű ember. A semmi és ugyanakkor a minden közepén állnak ezek a szállodák. Van olyan ember, akinek néhány tó és az erdő semmit nem jelentenek. És különben is elég nehezen megközelíthető minden, mondhatnák. De nem úgy vélekednek a finnek és, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat, sok mindent megértünk. Megértjük azt, hogy nekik ez MINDEN. Az életető víz, a fák, az állatok, a madarak, az erdei gyümölcsök, a gombák, a friss levegő és a csend tulajdonképpen a tökéletességet nyújtják az arra járónak. Vigyáznak is rá és csak olyanokat várnak szívesen, akik tisztelik mindezt. Ellátogattunk néhány jó vállalkozói példát megnézni. Célközönségük esetenként nagyon különböző, mégis ugyanazzal a lelkesedéssel végzik a dolgukat és a tisztelet ember és természet iránt maximális. Sok egyéb közös vonást is megfigyeltem a vállalkozók bemutatkozásakor: legtöbbjük egyetemet végzett, majd 8-10-12 év külföldi munka után, de nem feltétlenül vendéglátásban, hazajött és belevágott álmai megvalósításába. Zömében családi vállalkozások ezek a szállodák, panziók, vendégházak, amelyek nem egyedül szeretnének boldogulni az erdő közepén, hanem együttműködve helyi termelőkkel, szolgáltatókkal, így létrehozva egy háló(zato)t, mely megfogja a turistát és ott tarja, mondjuk egy hétig. Na de nézzük meg az első szállodát - Hotelli Punkaharju: Finnország legrégebbi szállodája. I. Miklós orosz cár építtette, három szobával, 1845-ben. Aztán bővült maga a szálloda is, de az erdőben néhány kempingházat is felhúztak, azt hiszem most 12 van, amelyek a szállodához tartoznak. A tavaly az új tulajdonos, aki maga a megtestesült lelkesedés és jóízlés, teljesen felújította és júniusban megnyitotta a vendégek számára. Ritka jó ízléssel berendezett és minden apró részletre kitérő szálláshely, ahol mindenben a helyi foglalja el az első helyet. Itt hallottam először életemben konkrétan megfogalmazva, hogy az áfonyaszedés vagy a gombászás turisztikai vendégcsalogató (mondjuk gombászni én is vittem külföldi vendégeket és nagyon élvezték, pedig csak a mezei csiperkét és a rókagombát merem leszedni). Hatalmas a természet védelme és tisztelete. Ennyire nem éreztem még egy országban sem. A turisták 80%-a finn, a fennmaradó 20% német nyelvterületről érkezik, észt vagy orosz. Az oroszok második otthonként sok farmházat vettek meg a környéken és halászni járnak főként. A másik szálláshely, a Mannila Rantakatti, egy nagy farm helyén működik és a fennebb említett téli és nyári tevékenységek mellett lovagolni is lehet a szomszédnál. A szauna pedig benne van a bérelt házikó árában, mint ahogy a csónak is. Mindenkinek érdeke, hogy működjön a vendéglátás, egymás nélkül kevesek lennének, de együtt mindent meg tudnak valósítani. A Rantakatti is egy családi vállalkozás és olyan jól csinálják, hogy a még be nem fejezett vendégház is le van már foglalva egész nyárra! Na? Irigylésre méltó. És mindenki mosolyog, végzi a dolgát, nem stresszes, nem ideges, nem kiabál és nem türelmetlen. A hatóságok nem hátráltatják a munkájukat, hanem segítik. Megkérdeztem, hogy mennyire nehéz beszerezni az engedélyeket étkeztetésre? Nem nehéz. Minél kisebb vagy, annál könnyebb. Az alkohol árusításra viszont nagyon nehéz. :) Nálunk ha főznél is a vendégnek, mindegy, hogy 4 vendégnyi a kapacitásod vagy 100, ugyanazokat az engedélyeket kell beszerezni. Záróakkordként egy óriási apróság. Nem véletlenül írtam így. Egy, a nemzeti parkokat bemutató előadás után a kollégám megkérdezte az előadó hölgyet, hogy egy x területű (de nagy) nemzeti parkban hány parkőr (ranger) dolgozik? Mondta a hölgy, hogy 2. Nálunk a Szent-Anna tónál, 10, ha jól tudom. Kikerekedett a szemünk, de a második kérdés után ki is esett. A kérdés így szólt: "Önök hogyan oldják meg a szemét elszállítását a nemzeti parkokból?" ??? "Milyen szemét elszállítását?" "Hát, a turisták után..." Ööö, nálunk nincs szemét..." Erről ennyit.
Nem kimondottan kirándulni voltam, de turizmusssal kapcsolatos nemzetközi projekttalálkozó kapcsán utaztam Finnország tóvidékére, Kruunupuisto, Punkaharju, Savonlinna környékére. A last-last minute szervezésből kifolyólag Helsinkiből nem sikerült elérni azt a repülőjáratot, amely Savonlinnaba közlekedik, így 3 átszállással a vonatot választottuk és csekély 23 óra alatt már ott is voltunk Kruunupuistoban az erdő kellős közepén. Hullaszerű állapotomból kifolyólag elfelejtettem, hogy a világ egyik legjobban működő országába érkeztem, így meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a vonatok percnyi pontossággal közlekednek és a 7 perces átszállási idő nem okoz gondot egy állomáson még akkor sem, ha vágányt kell váltani. Így pontban 10 óra 55-kor érkeztünk a Lusto nevű állomásra, ahova a szervezők taxit küldtek elénk, hogy ne kelljen az erdőben másfél kilométert gyalogolni a szállodáig :) Egy percig gondolkodtam, hogy honnan fogja tudni a taxis, hogy épp minket vár, de amikor csak hárman szálltunk le a vonatról és ő csak egyedül népesítette be az állomás előtti teret, mindjárt megértettem, hogy vadészakon vagyunk. :) Ez esetben a közös nyelv sem hiányzott, jó estét, jó estét és máris ott voltunk a szállodánál, ahol zárt ajtók fogadtak. És ekkor jött a második, immár normálisnak mondható meglepetés, hogy a taxis addig nem ment el, amíg meg nem győződött, hogy be tudtunk menni. A felelőssége nem csak addig tartott, hogy kitegyen az ajtó előtt, hanem, hogy biztonságban legyünk. Persze, hogy be tudtunk menni. Ekkor már csak egy ágyra vágytunk, amibe hamarosan bele is zuhantam. A képeket nem én készítettem, az internetről kölcsönöztem, nem volt sajnos idő fényképezkedni. Az uszodát kipróbáltam, de éppen csak egyik este vacsora előtt. Az első munkanap reggelén tudtuk, meg, hogy a szálloda miért emlékeztet kórházra és miért olyan nagy, hogy el lehet tévedni benne és azt is, hogy a wellness részleg miért csak délután 5-től este 9-ig van nyitva. Tüdőszanatórium volt első ízben, majd a háború idején katonai kórház, most pedig wellness, gyógyturizmus és rehabilitációs központ mozgáskorlátozott személyeknek. A főépület, ahol mi voltunk mind ennek a szerepnek van alárendelve és nem is akárhogyan. Reggel 9-kor már az uszodában és a tornateremben is foglalkozások voltak, az étkező is, a folyosók, a mosdók, az udvar, a dohányzó, az előadóterem stb. mind-mind kerekesszékes, járókeretes vendégek kényelmét és biztonságát is szolgálja. Megható, elgondolkodtató a törődés, de be kell vallanom, hogy mikor ilyen helyeken járok dühöngök is, hogy nálunk miért nem lehet bár a töredékét megvalósítani mindennek. Két nap alatt, amíg ebben a szállodában voltunk a következő szabadidős tevékenységekből lehetett válogatni. Az egészséges vendégek korcsolyát, futósít kölcsönözhettek vagy egy szántalp-szerű, lábbal hajtós járgányt, amivel a befagyott tavon lehetett sportolni, gyalogolni, korcsolyázni. A mozgáskorlátozott vendégek a társasjátékokon kívül, karaoke esten (most tudtam meg, hogy mennyire népszerű a karaoke Finnországban) és egy kézműves bemutatón vehettek részt. Két nap alatt. Kedden és szerdán! A következő részben két, itt a zegzugos tavak környékén levő, szálláshelyet/szállodát mutatok be, tehát folyt. köv.
|
Régebbi bejegyzések
February 2024
Címkék
All
|