A vándormadarak elmennek. Mire hazaértünk Ausztráliából, a gólyák, valóban elmentek, habár egyet még láttam a repülőtérről hazafele jövet. Lehet, hogy az már nem is megy el ... megpróbál túlélni.
Szeretnék írni az utunkról, elmesélni, hogy mi volt érdekes, jó, szép, esetleg sokkoló számomra, de valahogy nem tudok nekikezdeni. A szeptemberi iskolakezdés, az apró-cseprő dolgok nem hagynak ellazulni, nem hagyják, hogy elővegyem, még friss, emlékeimet. Elkezdődött az iskola. Hurrá! :) Vártuk. Vártuk a IX. osztályt, amely, reméljük titkos vágyainkat valóra váltja. Úgy a mieinket, a szülőkét, mint, nem utolsó sorban, a nagylányomét. Drukkolok neki és magunknak is, hogy könnyedén át tudjunk szökni majd az akadályokon. A harmadik osztály is vártuk. Itt másféle várakozások vannak. Elsősorban a találkozások, a móka, a játék még a lényeg. És az úszás! Ha tegnap kellett volna menni, már az is késő lett volna! Na de emellett, egyebek is "utolértek", olyan hírek, információk, amelyek valamelyest csak visszacsatolnak az ausztráliai tapasztalatokhoz és minduntalan azon "búsulok", hogy miért vagyunk mi ilyen honvágyasok, hogy miért fontos nekünk a család, a szülőföld, hogy miért nem tudunk elszakadni ... ? Főleg, mi, kelet-európaiak. Nagyon sok emberrel találkoztunk Ausztráliában, akik 20-25 éve emigráltak oda (főleg angolok) és azt mondták, nem mennének semmi pénzért vissza szülőhazájukba. Pedig ők nem egy romániát hagytak maguk mögött. Na mindegy, kanyarodjunk vissza az apróságokhoz. Hogy a román állam 42 lejt ad a szülőnek gyerekpénz gyanánt, hogy 400 lejt kap egy friss felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanálküli és, hogy egy elítéltnek az "eltartása" havonta 2400 lejbe kerül. Hát nem jobb egy kissé megpihenni, a börtön biztonságában? Úgy tűnik, pedig. Vagy, hogy érettségi nélkül egyetemre lehet jelentkezni? Hol élünk mi? Komolyan! Aztán meg, hogy Brassóban 9 közvécét karbantartó állást hírdettek meg, de csak 3 jelentkező van. Ugyanakkor a külföldi turisták a közvécék hiányára panaszkodnak a legtöbbet, főleg a legsűrűbben látogatott turistadesztinációkban. Bukarest, Brassó, Prahova-völgye. Véletlen vagy nem, nem tudom, de én közvécét most fényképeztem először életemben belülről. Nevethettek nyugodtan, de amikor Sydneyben, a Darling-kikőtőben bementem a közvécébe, ami ingyenes (Ausztráliában MINDENHOL ingyenes és nagyon sok van belőlük) és nem pisiszag fogadott, hanem kellemes szappanillat, egy kilincs sem volt letörtve, tükör is volt, minden csap működött, WC papír, nem kérdés, kézszárító detto és a föld olyan tiszta volt, hogy csak ámultam ... akkor készítettem 2 fotót a telefonommal, hogy ne felejtsem el... Egy 4 és fél millós város kikötőjében, ahol nyüzsgés van... és nem sürgölődött senki seprűvel meg felmosóronggyal. Első teljes nap Sydneyben, első meghatározó, pozitív élmény. Pénzes tiszta budit még láttam, de ingyenest, nem. És ez nem egy kivételes eset volt. Vagy fogjuk rá, hogy tél volt és nincs turistaforgalom? Fogjuk rá. A közelgő választásokról meg minek beszélni? Minden napra jut valami belőle akaratlanul is, még az egyszerű ember számára is. Nem akarok emigrálni ... még...
0 Comments
Rövid történet.
Történt ma, hogy használtuk volna a távolsági buszt, Csíkszeredából Bánkfalvára. Tudtam, hogy nem egyszerű, de gondoltam, hogy mégis az idegen cipőjébe bújok, ahelyett, hogy Jucit nénit megkérdezem a szomszédban, ami rém egyszerű lett volna és pontos és el kezdtem keresni az interneten a buszmenetrendet. Egyet, egy egységest, egy érvényest. Szóval 4 óra előtt 10 peccel, mondom a férjemnek, hogy menjen ki a buszállomásra, mert én ripsz-ropsz megtudom, hogy mikor van a busz. Én naiv! A Csíkszereda buszállomás kulcsszvakat beírtam a keresőbe. Ez jött be. A 4 órást lekéste ugyan, de én boldogan fedeztem fel egy, na nem egy aktualizált menetrendet, hanem egy 2014-es cikket a Székelyhonon, ahol örömmel láttam, hogy van egy busz 16:20-kor. És itt is megtaláltam a négyhúszast, igaz egy kicsit szkeptikusan álltam a dolgokhoz, mert ezt az oldalt már ismertem. (Azt írja többek között, hogy az Olt hídja mellett a Borsáros természetvédelmi terület mellett találhatók az 1891-ben létesített csíkszentkirályi fürdő, 1930-ban megújított romjai. :)) De már kétszer ugyanazt a buszt megtaláltam, úgyhogy kell lennie egy négyhúszasnak. De nincs négyúszas. Hát persze, hogy nincs. Hetes van és fél kilences. Ki mondta, hogy nincs? Hát az információnál a bácsi. :) Jó. Hát akkor bemegyek kocsival a férjem után (jó, hogy van kocsi, jó hogy tudok vezetni, jó, hogy ráérek), hogy ne lötyögjön még 3 órát a városban és gondolom, hogy egyszer s mindenkorra leírom a buszjáratokat. Bemegyek az információhoz, elolvasom a kiragasztott papírlapokat az Open World, a Bálint Trans és még néhány személyszállító cég járataival, négyhúszas nincs. És Autotransport sincs, hanem Csík-Trans és zöldcsíkos buszoknak hívják őket és általában innen szoktak indulni... mondja az utastájékoztató. De a bánkfalvi járat, egyik-másika csak a ramifikációnál áll meg, amit az utastájékoztató úr nem tud, hogy hol van - ő mondta. Én sejtem, de a nálam még idegenebb, nem. Még csak nem is sejti. És jóapám is igencsak ideges lenne, ha fájós lábával, a ramifikációtól még egy jót kellene gyalogolnia a kapuig és ezt csak akkor tudja meg, amikor le kell szállnia. Ez nagyon kalandos, de egyáltalán nem vicces. Én szeretnék busszal járni, ha egy mód van rá. De egy sincs! u.i. És most, este 10-kor, ezt találtam és benne van az Open World négyhúszasa, ami nincs! Ez ilyen, nesze semmi, fogd meg jól, vagy kit érdekel az utas?... Mikor kell válaszolni egy e-mailre? Bármit. Egy automatikusan kiküldött levelet, hogy sajnos a polgármester úr nincs az országban, de köszönjük a levelét. Vagy egy köszönjük az érdeklődést, az ajánlatot, az észrevételt stb., a későbbiekben visszatérünk rá, ha esedékes. Sok esetben mégcsak nem is az illető címzett kell válaszoljon, hanem a titkár. Ez történt akkor, amikor Kálnoky gróf úrnak írtam egy rövid e-mailt, melyre másnap válaszolt is az irodavezetője, miszerint a gróf úr nagyon elfoglalt, de továbbították neki a levelemet. Ez így korrekt szerintem. Mégha soha nem fogok több emailt kapni a Kánoky kúriáról, akkor sem maradt a levegőben semmi.
De az is lehet, hogy a levél sosem jut el a címzetthez, mert a titkárnő nem járt titkárképző tanfolyamra, és nem tudja, mit kell tennie. Ki tudja? A lényeg az, mostmár sokadszorra maradtam válasz nélkül. Először akkor, amikor 150 panziósból egy sem válaszolt, még múlt év novemberében kiküldött, ajánlatomra. Igaz arra sem válaszoltak, hogy nem szeretnének tőlem több e-mailt kapni. :) Így néhanapján még küldök ezt-azt, hátha történik valami... De az is lehet, hogy még senki el sem olvasta a novemberi emailemet és az utána következőket sem. Aztán írtam a csíkkozmási turisztikai információs irodának, a Székelyhonon megjelent cikk kapcsán, amelyben együttműködésemet ajánlom fel. Arra sem jött se kép, se hang. Aztán sikerült kétszer személyesen találkoznom a csíkszentkirályi polgármesteri hivatal előljáróival a Borsáros-fürdő kapcsán. A második beszélgetés után, még aznap, elkészítettem egy rövid hírdetésnek, vagy plakátnak beillő szöveget, amivel megpróbálhatnak több vendéget becsalogatni a fördőre és elküldtem e-mailben. Azt sem mondták bikkmakk. Utoljára pedig Tusnádfürdő polgármesterének és alpolgármesternőjének küldtem egy ajánlatot. Lehet, nem kapták meg, mert senki nem szólt semmit. :) Szóval, mi ez? Kommunikációs kultúra? Ennek hiánya? Érdektelenség? Az én hülyeségem? Minek írok, ha tudom, hogy úgysem válaszolnak? Én mindenesetre mindig elgondolkodom, és találgatok, de pont itt lehet nagyot tévedni. A találgatással. Lehet, hogy csak véletlen, hogy senki nem válaszolt nekem. Minden lehetséges. Én mégis úgy érszem, hogy ezeken az apróságokon múlnak a nagy dolgok. Sőt, hiszek benne! ![]() Olyan, mint az MTV, csak más. :) Ma előszőr néztem végig 3 Irány Erdély! műsort a Youtube-on, majd itthon megpróbáltam az internetes élő adást, hogy lám megy-e? Ment, de nem jól. :) Az internet miatt. Itthon nem tudjuk nézni TV-ben, de ha tudnánk sem hiszem, hogy sokat néznénk, mert úgy általában kevés tévét nézünk. Az Irány Érdély! magazinműsor keltette fel az érdeklődésemet. Ez a műsor, idézem: "Erdélyi települések, régiók értékeinek, jellegzetességeinek a bemutatását tűzte ki célul. Erdély lakosságához szól, akiket érdekel a múlt, érdekelnek a szokások, az erdélyi értékek, jellegzetességek, amelyek egyedivé és különlegessé teszik környezetünket. Nem utolsó sorban, szeretné megmutatni, hogy milyen értékek birtokában vagyunk, amelyekről kevesen tudnak." Számomra azért volt fontos a fenti cékitűzést megtalálni, mert kerestem a feliratot... hátha meg tudnám osztani román barátaimmal vagy angolul beszélő ismerőseimmel. Persze, ha nem az a cél, nem az a cél. De ha már filmet készítenek értékeinkről, szokásainkról, tájainkról, feledésbe merülő mesterségekről, miért ne mutatnánk meg szélesebb körben? Miért csak Erdély lakosságának? A filmgyártáshoz nem értek, de godolom, hogy a feliratozás csak töredéke egy jól megalkotott filmnek. Annyit halljuk és tapasztaljuk, hogy Európa-szerte nem tudnak a létezésünkről sem, nemhogy nyelvünkről vagy kultúránkról, akkor meg miért csak magunk között népszerűsítjük magunkat? Jó ötlet, de a kivitelezés lehetne jobb is. Szerintem... A műsorok, amelyeket megnéztem: Irány Parajd! Irány Szentegyháza! Irány Korond! Hősiesen be kell vallanom, hogy a reménynek már csak a szikráját őrzöm, a lelkesedésem kókadozik. Egyre inkább az az érzésem, hogy minket is az az elv vezényel, miszerint: "mai rău să nu fie", ahogy a román mondja.
Nekem ez sosem volt elég, de úgy tűnik, hogy sokaknak nemcsak elég, hanem több is, mint elég. Ha a vendéglátók boldogok attól, hogy 2/3-adát a szállodának 3 napra sikerült kiadni a pünkösdi búcsú alkalmával, akkor azt jelenti, hogy ha nincs pünkösd, akkor vendég is sokkal kevesebb, de úgy is jó. De mi lenne, ha egyáltalán nem lenne Csíksomlyó, nem lenne ezeréves határ, nem lennének zarándokvonatok? Mi szél fújná erre a vendéget? Egy szoboravató híre? Baj van velem. Dolgozni akarok. Fejlődni szeretnék, még tanulni, valamit mozdítani a közvetlen környezetem sorsán. De minek? Úgyis van pünkösdi búcsú, lesz madéfalviak világtalálkozója. Ja, és nem utolsó sorban, de csak mellékesen, amíg egy önkormányzat megteheti, hogy veszteségesen működtet egy létesítményt, addig tényleg jól vagyunk... Miért hozunk létre egy weblapot? Van-e valami célunk vele? Napok óta kattintgatok. Eltöltöttem egy rakás időt azzal, hogy próbáltam eldönteni, hogy egyes weblapok kinek szólnak és mit üzennek? Ismét lelombozódtam. Pedig egyik-másik oldal magyar nyelvű tanulmányozásánál engedtem magamban felcsillanni a reményt, hogy a román és esetleg az angol nyelvű verziója is jó lesz. De nem. Sajnos nem.
A weboldalakat általában marketing célból hozzák létre. Ha pedig tényleg azért hozták létre, ellenőrizni is lehet, hogy elértük-e célunkat vele? Javítani lehet, módosítani, ha szükséges. :) Ha meg nem így van, akkor minek fogtunk neki egyáltalán? Az internet tele van tanácsokkal, véleményekkel, hogy milyen is kell legyen egy jó weboldal. Mindenki válogathat magának kedvére, éppen ezért nem fogok senkitől idézni. Helyette inkább leírom, hogy én mikor fodítok hátat egy oldalnak, mi az, amitől úgy gondolom, hogy valami igénytelen, gyenge minőségű és nem vagyok többé kiváncsi rá. És én egy abszolút átlagos látogató és hozzáértő vagyok... 1. Az első, manapság, amit kipróbálok, hogy a weboldal teljes-e minden feltüntetett nyelven? Vagyis működjön minden funkció! Ha nem, sokszor tovább sem lépek. 2. Ha igen, akkor tartalmilag is belenézek. Sokszor hiányos, össze-vissza mindenféle nyelven szólnak a látogatóhoz, vagy nincs aktualizálva. :( Ha valaki több nyelvű weboldalt készíttet magának vagy vállalkozásának, akkor az időhiány nem lehet kifogás és mehet a minőség róvására. Inkább legyen egy nyelven igényes, mint három nyelven igénytelen. 3. Persze a dizájn sem mellékes, de nem kell művésznek lenni, hogy tetszetős, hívogató legyen a weboldal. 4. Vissza a tartalomhoz. Ismételten, mi a célunk? Kinek szól a weboldal? A látogatónak! Ha nem nekem szól, hanem a cégvezetőnek, vagy a polgármesternek, akkor nem érdekel. Engem marasztaljon, a látogatót. 5. Legyen a weboldal következetes. Ne legyen fárasztó, túl sok információval teletömve és ne szédüljek el a sok kattintgatástó. És ne tévedjek el. 6. A menügombok elnevezése találó legyen. Az EGÉSZSÉG, FITNESS gomb ne a sarki gyógyszertár telefonszámát takarja. Vagy a LAZÍTÁS, ne újságcikkeket. 7. A weboldal, ha nem segít a látogatónak, nem érdekes. és, és.... lehetne folyatni, de maradjunk a 7-es számnál, mert az egy szép szám... Nagyon örülök utólag is, hogy gyerekeimnek sikerült péntek délutánra programot szervezni és így részt vehettem azon a kerekasztal beszélgetésen, amelyet egy EU-s projekt (Recultivatur) keretén belül a Soros Oktatási Központ szervezett, és amelyre 8 olyan személyt sikerült meghívnia, akiknek a neve mindenki számára ismerős, aki a kulturális, turisztikai, művészettörténeti, egyházi, civilszervezeti, média vagy akár önkormányzati tevékenységeket követi.
A kerekasztal meghívottai csupa konkrét, pozitív, követendő példát hoztak magukkal, elbeszéléseiken keresztül, amelyek elsősorban a vallási és kulturális értékeinket emelték látható, mindenki számára elérhető szintre és amely példák erősítik a turisztikai kínálatot régiónkban. Szó volt civil kezdeményezésről (Élő Erdély Egyesület), a Mária Útról, a zarándokok, turisták, vendégek elvárásairól, a vendéglátó meglátásairól, a zarándokútszervező és vezető szempontjairól, egyszóval nagyon sok mindenről, ami szorosan kapcsolódik a turizmushoz általában, de specifikusan a vallási turizmushoz. A kerekasztalbeszélgetés egyik célja az volt, hogy "megláttassa" a résztvevőkkel azokat a lehetőségeket, amelyeket be lehetne emelni a vallási turizmusba, egy másik pedig, hogy együttműködésre serkentse a különböző, turizmusban tevékenykedő entitásokat. Egy-két gondolat annyira megragadott, hogy arra gondoltam, leírom őket. Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója azt mondta, hogy csak úgy magától semminek sincs értéke. Mi ruházzuk fel tárgyainkat, szellemi örökségünket értékkel. És milyen igaz! A dagasztóteknő példája, nagyon jól illusztrálta az elmondottakat. :) Nem magától lett érték, mi, emberek, tettük azzá. És így kerülnek régi használati tárgyak gyűjteményekbe, múzeumokba... A helyi örökséget meg kell "szerkeszteni". A közösség kell megtalálja és értékkel felruházza. Egy ilyen példa a máréfalvi székelykapuk. A közösség találta meg, a közösség ruházta fel értékkel és ezáltal a helyi közösség is újrafoglamazódott. A lehetőség felismerése nagyon fontos dolog! Tetszett. Nagyon! Arról is szó volt, hogy nem mindegy a tálalás. Nevezhetjük csomagolásnak is, de itt is elhangzott egy szép kifejezés. Lehet, hogy nem új, de nekem az volt: hogy az örökségünket le kell fordítanunk a kultúra nyelvére, hogy mindenki megérthesse. Az idegenből érkezett vendég is ... :) Gyönyörű! A beszélgetés másik célja, hogy együttműködési lehetőségeket keressünk, hogy a különböző területek képviselői összefogjanak egy vagy több közös cél érdekében. Itt éreztem egy kis űrt. Nem az összefogás akaratának hiányát, hanem azt, hogy valahogy hiányzik a kapocs az egyszerű szereplők és a "fontos(abb)" szereplők között. Itt arra gondolok, hogy például a Mária Út kapcsán tényleg jó partnerségeket lehetne kialakítani, de a vendéglátók, szolgáltatók egyrészt nem elég tájékozottak, másrészt, nem elég bátrak, hogy például a pénteken elhangzott partnerségi felhívásra, ami Péterfi Attila, a csíkszeredai Caritas ágazati-igazgatója részéről jött, konkrétan válaszoljanak. Pedig mint mondta, nyitottak mindenféle együttműködésre. Ez a probléma a kerekasztal beszélgetés alatt és után többször is visszatért gondolataimba. Nem hiszem, hogy valaki hibás lenne, csak arról van szó, hogy minket, engem is, arra tanítottak, hogy ne legyünk aktívak, ne legyen ötletünk, ne legyen iniciatívánk, nem mondjuk kis hangosan azt, amit gondolunk. És ennek a "tanításnak" még mindig rabjai vagyunk. Nincs önbizalmunk. Pedig mindenki egyetért abban, hogy együtt könnyebb lenne. Hátha sok-sok beszélgetés, képzés eredményeképpen megmozdul valami. Addig is vegyünk példát Csíkszépvíz polgármesterétől, aki nem az irodából "segítette" a Szent László emlékhely létrejöttét, hanem a fizikai munkából is kivette részét, jópéldát mutatva a közösségének, melyet vezet. Nem tudom tudományosan alátámasztani, csupáncsak az elmúlt fél év tapasztalatait összegezném röviden. Természetesen ez nagyon szubjektív, úgyhogy előre elnézést kérek azoktól, akik ezt nem így látják és bántónak érzik észrevételeimet. Bár ne lenne igazam! De tényleg.
Mivel az utóbbi hetekben többször tették fel nekem ezt a kérdést: "és megy az üzlet?" (mármint az enyém, a vállalkozásom), ugyanakkor a potenciális klienseimtől az én kérdésemre, miszerint: "ki foglalkozik a vendégházzal?" az a válasz jött, hogy ELŐBB INDULJON BE, AZTÁN MAJD MELLÉ ÁLLUNK, levontam a következtetést, pontosabban pirossal aláhúztam az eddigi sejtésemet. Nem is kell más szavakat keresgélnem, mint megismételnem az előbbi, a vendéglátással foglalkozók szájából jövőket: Előbb induljon be, aztán majd valaki foglalkozik vele. A másik, amitől a hajam az égnek áll, amikor jösz egy javaslattal, egy ötlettel és azt mondják, szemrebbenés nélkül, teljes meggyőzződéssel, hogy az itt nálunk nem megy. Próbáltad? Nem. Hát, akkor honnan tudod, hogy rossz az ötelet? Tudom. Itt ez nem működik. Ilyenkor belémfagy a szó. :) Majd széttöröm magam, hogy jöjjenek ki. A szavak. Hát kéremszépen :), én 6 hónapja foglalkozom vele, de nekem még nem indult be. És nem lazsálok. Ami azt jelenti, hogy naponta több órát foglalkozom azzal, hogy az elképzeléseimet valóra váltsam. ÉS NEM INDULT BE. :) Még. De be fog. És ha nem pont úgy, ahogy elképzeltem, akkor gömbölyítek rajta és úgy próbálozom. DE még nem jött el az ideje, hogy feladjam. Pedig, mondhatnám én is, hogy ez itt nem működik, és kész. És én megpróbáltam, Igaz, hogy a magam módján. És gondolkodhatnék egy következő terven, vagy kereshetnék egy munkahelyet magamnak. A szuper üzleti ötletek, lehet, hogy nagyon hamar beválnak, de ha nem tudsz berobbanni, mert nincs tőkéd, mert nincs (annyi) időd foglalkozni vele stb, akkor minimum egy év kell, hogy beinduljon. De lehet, hogy kettő... Értem azt is, hogy van gazdaság, amit el kell látni, azt is, hogy mivel meg kell élni valamiből, olyan munkát végzünk, amit inkább muszáj, mint szeretünk, de itt jön az én DE-m. Ha valamit szeretnél, akkor azért áldozatot kell hozni. Ha van egy álmod, akkor azért dolgozni kell. Naponta és akár hétvégeken is. Lehet, hogy csak 5 percet, lehet, hogy egy órát, de az is lehet, hogy kettőt. Hogy induljon be, hogy legyen értelme foglalkozni vele, hogy esetleg tudd otthagyni a muszájmunkahelyet egy olyanért, amit szeretsz. Én valahogy így látom a dolgokat. Különben úgy gondolom, hogy nem is akarsz igazán semmit. Kifogásokból az én farzsebem is teli van. ha jön a pénzügyi ellenőr? SEMMIT. Megkínáljuk kávéval, aztán kiteregetjük mindazt, amit kér.
A tegnap, gondoltam írok egy pár sort az adatbázisomban levő panziósoknak, hogy szabadpercükben látogassanak el az oldalamra, hátha találnak valami érdekeset, hasznosat. :) Ennél jobban nem nyomulok, mert úgy látom, hogy a mentalitásváltás messze van még, és kivárom az "időmet'. Szóval megírtam az emailt és délután szólt a telefon. Meg is lepődtem. Nem szokott szólni túl gyakran. Felvettem. Egy panziótulajdonos hívott, "mit is oktat?" kérdéssel. :) Éppen válaszolni akartam, hogy izé, mire is lenne szüksége, amikor azt monta, hogy megmondja ő, hogy mire is kellene felkészíteni a panziósokat. Például arra, hogy "milyen jogai" vannak, ha jön a pézügyi ellenőr, merthogy sokszor dilettáns módon állnak az ellenőrzés mellé maguk az ellenőrök, mégis hatalmas büntetéseket osztanak ki a vállalkozók között. Ez esetben egy egyéni vállalkozásról van szó (intreprindere individulă), aki védett műhelyként is bejegyzett (unitate protejată). Beszélgettünk egy darabig, hogy ahhelyett, hogy segítenék a kisvállalatokat, még inkább földbetiporják stb., aztán mivel nem vagyok jártas a jogi ügyekben, azzal búcsúztam, hogy utána nézek a törvényeknek, hátha mégis tudok segíteni. Össze is szedtem az ide vonatkozó jogszabályokat, meg elolvastam a könyvelésről szóló paragrafusokat és arra a következtetésre jutottam, nem először, de valószínű nem is utoljára, hogy ez a büntetéses dolog sosem veszti aktualitását és, hogy az egyetlen módja minimálisra csökkenteni a büntetést, mert szerintem egy ellenőr nagyon ritkán távozik büntetés kiszabás nélkül, hogy nagyon jól ismerjük a ránk, a vállalkozásunkra vonatkozó törvényeket. És nem elég ismerni, ott kell legyen kézügyben egy nyomtatott példány is, amit gyorsan elő lehet venni és meg lehet mutatni az ellenőrnek. Persze ez még mindig nem jelent semmit, mert ha akar úgyis megbüntet valamiért, de legalább látja, hogy mi sem most szálltunk le a falvédőről. Ilyenkor nem annyira jogainkról szól a dolog, hanem vállalkozói kötelezettségeinkről. Ezt jönnek ellenőrizni. Hivatalosan... :) Ha hozzám jönnek ellenőrzésre, nem tudnék ennél okosabb lenni. Reménykedem, hogy mindennel naprakész vagyok, adóimat befizettem, mindent korrektül csinálok, aztán a többi a jóindulaton múlik. Ami vagy van, vagy nincs. Az egyik falu Foxton, 12 km-re Cambridgetől. Körülbelül 1250 lakosa van és 480 háza. A házak között van egynéhány 400 - 500 éves, és lakott!! Ebben a faluban laknak a férjem szülei, ide szoktunk látogatóba menni legalább egyszer kétévente. A három legfontossab közösségi épület van a képeken, a kocsma, Public House, a bolt és a posta és a templom. :) A kocsmát használják, a kisbolt is nyitva van, a templomot már csak ritkán, és ünnepnapokon. Édesapámnak egyik érdekes élménye a kocsmához fűződik, nekem a karácsonyi éjféli miséhez és az az előtti kocsmalátogatáshoz. A kocsmával az történt, hogy ott nem nyitnak reggel hatkor, hogy munkábamenet esetleg egy féldecit bekapjanak az emberek, hanem nyit mondjuk déltől délután háromig, majd este hattól tizenegyig. Nem tudom pontosan, de az a lényeg, hogy édesapám meg akart inni egy féldecit, délután 5-kor :). Bement a pubba, mert az ajtó nyitva volt. Leült, nem zavarta senki. De nem is kérdezték meg, hogy mit óhajt. Egy idő után megelégelte és odament a pulthoz, és elmutogatta, mert angolul nem tud, hogy valaki nem szolgálná már ki? Udvarias, angol mosollyal, megmutatták neki, hogy DE, DE CSAK 6 UTÁN. Mert akkor nyitnak. Megvárta. :)) Gondolom, sokan mondanák most, hogy ha már ott volt a személyzet, akkor mi olyan nagy dolog egy idegent kiszolgálni? De, hát ez az egyik lényeges különbség a két ország és az emberek között. Ezen a szinten, mert más szinteken nem tudom, arra kell és és lehet számítani, ami ki van írva, el van mondva, stb. Mindegy, hogy mi az a valami. És ezt én rendnek hívom. Lehetne ezt ragozni, hogy akkor hol van a rugalmasság vagy a spontaneitás stb.? ... Nekem ez tetszik. És akkor menjünk éjféli misére. Angliában karácsony szombatja a barátok napja. Aznap még mindenki dolgozik, de sokan hamarabb végeznek, mint normálisan. És, ha már a barátoké a nap, akkor a munkából sokan egyenesen a kocsmába mennek, ahol előfordul, hogy az éjféli miséig jólérzik magukat. Persze, van aki előbb hazamegy :) De a pub nem marad ki a műsorból. Szóval, mi is elemtünk a kocsmába, de nem egyenesen a templomba mentünk utána. A kocsma tele volt, hangos volt, jó hangulatú volt. Annyira tele volt, hogy lábon állva ittunk, falatoztunk és örültünk olyan embereknek, akikkel 10 éve nem találkoztunk. Főleg a férjem. :) Van ezeknek a régi kocsmáknak egy sajátos hangulata, amit nem tudok leírni, csak azt tudom mondani, hogy itthon nem ülnék semmi pézért órákig egy kocsmába, méghozzá lábonállva, de az MÁS. Ki kell próbálni, de nem a bár nevű helyeket. És akkor tényleg menjünk éjféli misére. Anyósommal és a férjemmel hármasban mentünk. A misét papné celebrálta, aki erre az alkalomra jött ki a faluba. A templom, nem telt meg, de elég sokan voltak. Furcsa volt, hogy a pap és a ministránsok is mind hölgyek voltak. Az éneklő hangjuk is természetesen más volt. Én katolikus vagyok és ismerem annyira a miserendet, hogy össze tudtam hasonlítani az anglikán és a katolikus misét. Minden érdekes volt. A padokban ott volt az imádságos és az énekes könyv, de bele volt tűzve az éjféli mise forgatókönyve. Szó szerint: Kb. így: Pap: Dícsértessék a Jézus Kriszus Hívek: Mindörökké. Ámen. Pap: .... Hívek: Benne volt minden, szóról szóra. Mindenki énekelt, imádkozott. Egyes fiatalok olyan hangosan énekeltek, hogy megnevettették a hátuk mögött ülőket. Én is mindent tudtam. :)) A faluról még csak annyit, hogy van két teniszpályája, szuperül karban tartva, van egy elemi iskolája és van egy nagy közösségi füves pálya a Rec, gondolom a recreationből jön, ahol lehet cricketezni, focizni, sárkányt eregetni stb. A fű csodálatosan nyírva vagyon... Menjünk Bánkfalvára. Csíkszeredától 16 km-re fekszik. 2011-ben 1331 lakosa volt. Itt lakunk harmadik éve és nagyon szeretjük. :) Bánkfalván kiszolgálnak reggel is egy sörrel, amit a bolt előtt megihatsz. Egy késdobálót tudok, ahol decizni lehet, de én oda azt hiszem nem mernék bemenni. Mert nem ismerem a járást. És mert gondolom asszonyoknak nem ott a helye. De egy alkalommal jöttünk hazafele egy kirándulásból és utunk ott vitt el a kocsma előtt, az unokatestvéremmel, aki szintén hölgy. A legények az ajtóban álldogáltak és ahogy elhaladtunk, utánunk sziszegtek, fütyültek. Utoljára 20 éves koromban történt hasonló. :) Zavarba jöttem. Egyrészt, mert zavarba jöttem :)), másrészt mert 45 éves vagyok, az unokatestvérem 10 évvel idősebb....
Más kocsmát nem tudok, van egy Pince Bár, de ott nem jártam. Itt egyes szekeresek behajtják a lovat szekerestül a Fiságba, ami a kertünk végénél folyik, vagy éppen a tehenek hazfele bandukolva hűsölnek egyet a patakban. A templomról pedig csak annyit, hogy a tavalyi éjféli misén olyan gyönyörűen énekelt a kórus, hog könny szökött a szemembe, annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett elejteni és az imádságokat sem a forgatókönyvből olvasták. Szép, meghitt és felelmelő volt. Nincs nyírt füves pálya, nincs teniszpálya és sok minden nincs még, de van valami, amitől otthon az otthon. |
Régebbi bejegyzések
February 2024
Címkék
All
|