Nem könnyű képet alkotni az emberekről rövid idő alatt, főleg nem mélyrehatóan, de abból ahogy embertársaikhoz és környezetükhöz viszonyulnak csak le tudunk vonni néhány következtetést. Én néha megpróbálom beleképzelni magam egyik másik történetbe, hogy leteszteljem az első reakciómat.
Most néhány impressziómat írom le, de nem muszály egyetérteni velem. 
Szóval 2008-ban jártam először Finnországban, akkor február volt és Jyväskyläban az egyetem látott vendégül. Az maradt meg bennem, hogy drága volt, hideg volt, kicsi volt a szállodaszoba (nem nekem, hanem úgy általában), hogy pontosak és komolyak a finnek, hogy mínusz 5 fokban is bicikliznek és az is teljesen normális, hogy korcsolyával vagy futóléccel mennek munkába a befagyott tavon keresztül. Ez nagyon tetszett. Ja, és még az is, hogy valami ünnepség volt, koktélparti az egyetemen, ahova illett szépen felöltözni. Néztem, hogy mindenki tűsarkú cipőben, koktélruhában tündököl. Aztán a ruhatárban láttam, hogy ahogy érkeznek sorra a meghívottak, le a bakkancsot és a nadrágot, fel a selyemruhát és hamupipőkecipőt és kész is. Indulhat a parti!
Most inkább azon akadt meg a fülem, amit mondtak, meséltek, meg a szemem is persze sok apróságon, ami másképp van, másképp csattan egy-egy közösségen, vagy egyénen.
Először is a kényelem valahogy mást jelent, mint amire egyből gondolnánk. Kényelem az, ha egy erdei házikóban, a természettől körülölelve eltölthet az ember egy hetet és teste, lelke megpihenésére összpontosít úgy, hogy közben nem hagyja ott ökológiai lábnyomát. Gombászik, erdeigyümölcsöt szed, szaunázik, úszik.
Szemét nincs. Sem az erdőben, sem a tóparton. Tényleg nincs. Az állomásokon sem, És nincs reklámpanó sincs. Szinte sehol. A város szélén, a bevásárló központok mellett sem "díszelegnek". A táj "monoton" módon a természetről szól csupán, a nyírfaerdőkről, a kitermelt területekről vagy éppen a beültetettekről vagy egy-egy bekerítetlen farmról a láthatáron. 5 órát buszoztunk Savonlinnából Helsinki repülőterére. Erről a tájról beszélek. 330 km-ről. Minden egyszerűnek tűnik és szerénynek.
De talán a legfontosabb dolog, ami számunkra szembetűnő lehet, de ott teljesen természetes, hogy nem hierarchikusak az emberi, szakmai kötelékek. Nem fontos, hogy kinek milyen rangja van, mennyire magas polcon van vagy érzi magát, hány egyetemet végzett, egyszerűen csak az ember a fontos és ez viszi előre a társadalmat. A kölcsönös tiszetelet. Nincs személyes érdek.
Megbeszétük. Mindez a szaunázástól van. Attól, hogy miután összetalálkozol mondjuk a főnököddel, vagy a polgármesterrel a szaunában és ő is meytelen, meg te is, és esetleg együtt osszátok a világ sorsát, nehéz és fölösleges társadalmi rangokat fitogtatni, úgysem hiszi el senki, hogy több vagy, mint egy egyszerű ember. ​

A semmi és ugyanakkor a minden közepén állnak ezek a szállodák. Van olyan ember, akinek néhány tó és az erdő semmit nem jelentenek. És különben is elég nehezen megközelíthető minden, mondhatnák. De nem úgy vélekednek a finnek és, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat, sok mindent megértünk. Megértjük azt, hogy nekik ez MINDEN. Az életető víz, a fák, az állatok, a madarak, az erdei gyümölcsök, a gombák, a friss levegő és a csend tulajdonképpen a tökéletességet nyújtják az arra járónak. Vigyáznak is rá és csak olyanokat várnak szívesen, akik tisztelik mindezt. 
Ellátogattunk néhány jó vállalkozói példát megnézni. Célközönségük esetenként nagyon különböző, mégis ugyanazzal a lelkesedéssel végzik a dolgukat és a tisztelet ember és természet iránt maximális. Sok egyéb közös vonást is megfigyeltem a vállalkozók bemutatkozásakor: legtöbbjük egyetemet végzett, majd 8-10-12 év külföldi munka után, de nem feltétlenül vendéglátásban, hazajött és belevágott álmai megvalósításába. Zömében családi vállalkozások ezek a szállodák, panziók, vendégházak, amelyek nem egyedül szeretnének boldogulni az erdő közepén, hanem együttműködve helyi termelőkkel, szolgáltatókkal, így létrehozva egy háló(zato)t, mely megfogja a turistát és ott tarja, mondjuk egy hétig. 

Na de nézzük meg az első szállodát - Hotelli Punkaharju: Finnország legrégebbi szállodája. I. Miklós orosz cár építtette, három szobával, 1845-ben. Aztán bővült maga a szálloda is, de az erdőben néhány kempingházat is felhúztak, azt hiszem most 12 van, amelyek a szállodához tartoznak. A tavaly az új tulajdonos, aki maga a megtestesült lelkesedés és jóízlés, teljesen felújította és júniusban megnyitotta a vendégek számára. Ritka jó ízléssel berendezett és minden apró részletre kitérő szálláshely, ahol mindenben a helyi foglalja el az első helyet. 

Itt hallottam először életemben konkrétan megfogalmazva, hogy az áfonyaszedés vagy a gombászás turisztikai vendégcsalogató (mondjuk gombászni én is vittem külföldi vendégeket és nagyon élvezték, pedig csak a mezei csiperkét és a rókagombát merem leszedni). Hatalmas a természet védelme és tisztelete. Ennyire nem éreztem még egy országban sem. A turisták 80%-a finn, a fennmaradó 20% német nyelvterületről érkezik, észt vagy orosz. Az oroszok második otthonként sok farmházat vettek meg a környéken és halászni járnak főként. 

A másik szálláshely, a Mannila Rantakatti, egy nagy farm helyén működik és a fennebb említett téli és nyári tevékenységek mellett lovagolni is lehet a szomszédnál. A szauna pedig benne van a bérelt házikó árában, mint ahogy a csónak is. Mindenkinek érdeke, hogy működjön a vendéglátás, egymás nélkül kevesek lennének, de együtt mindent meg tudnak valósítani. A Rantakatti is egy családi vállalkozás és olyan jól csinálják, hogy a még be nem fejezett vendégház is le van már foglalva egész nyárra! Na? Irigylésre méltó. És mindenki mosolyog, végzi a dolgát, nem stresszes, nem ideges, nem kiabál és nem türelmetlen. A hatóságok nem hátráltatják a munkájukat, hanem segítik. Megkérdeztem, hogy mennyire nehéz beszerezni az engedélyeket étkeztetésre? Nem nehéz. Minél kisebb vagy, annál könnyebb. Az alkohol árusításra viszont nagyon nehéz. :) Nálunk ha főznél is a vendégnek, mindegy, hogy 4 vendégnyi a kapacitásod vagy 100, ugyanazokat az engedélyeket kell beszerezni.  

Záróakkordként egy óriási apróság. Nem véletlenül írtam így. Egy, a nemzeti parkokat bemutató előadás után a kollégám megkérdezte az előadó hölgyet, hogy egy x területű (de nagy) nemzeti parkban hány parkőr (ranger) dolgozik? Mondta a hölgy, hogy 2. Nálunk a Szent-Anna tónál, 10, ha jól tudom. Kikerekedett a szemünk, de a második kérdés után ki is esett. A kérdés így szólt: "Önök hogyan oldják meg a szemét elszállítását a nemzeti parkokból?" ??? "Milyen szemét elszállítását?" "Hát, a turisták után..." Ööö, nálunk nincs szemét..." Erről ennyit.

Nem kimondottan kirándulni voltam, de turizmusssal kapcsolatos nemzetközi projekttalálkozó kapcsán utaztam Finnország tóvidékére, Kruunupuisto, Punkaharju, Savonlinna környékére.  A last-last minute szervezésből kifolyólag Helsinkiből nem sikerült elérni azt a repülőjáratot, amely Savonlinnaba közlekedik, így 3 átszállással a vonatot választottuk és csekély 23 óra alatt már ott is voltunk Kruunupuistoban az erdő kellős közepén. Hullaszerű állapotomból kifolyólag elfelejtettem, hogy a világ egyik legjobban működő országába érkeztem, így meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a vonatok percnyi pontossággal közlekednek és a 7 perces átszállási idő nem okoz gondot egy állomáson még akkor sem, ha vágányt kell váltani. Így pontban 10 óra 55-kor érkeztünk a Lusto nevű állomásra, ahova a szervezők taxit küldtek elénk, hogy ne kelljen az erdőben másfél kilométert gyalogolni a szállodáig :) Egy percig gondolkodtam, hogy honnan fogja tudni a taxis, hogy épp minket vár, de amikor csak hárman szálltunk le a vonatról és ő csak egyedül népesítette be az állomás előtti teret, mindjárt megértettem, hogy vadészakon vagyunk. :) Ez esetben a közös nyelv sem hiányzott, jó estét, jó estét és máris ott voltunk a szállodánál, ahol zárt ajtók fogadtak. És ekkor jött a második, immár normálisnak mondható meglepetés, hogy a taxis addig nem ment el, amíg meg nem győződött, hogy be tudtunk menni. A felelőssége nem csak addig tartott, hogy kitegyen az ajtó előtt, hanem, hogy biztonságban legyünk. Persze, hogy be tudtunk menni. Ekkor már csak egy ágyra vágytunk, amibe hamarosan bele is zuhantam. 

A képeket nem én készítettem, az internetről kölcsönöztem, nem volt sajnos idő fényképezkedni. Az uszodát kipróbáltam, de éppen csak egyik este vacsora előtt.
Az első munkanap reggelén tudtuk, meg, hogy a szálloda miért emlékeztet kórházra és miért olyan nagy, hogy el lehet tévedni benne és azt is, hogy a wellness részleg miért csak délután 5-től este 9-ig van nyitva. Tüdőszanatórium volt első ízben, majd a háború idején katonai kórház, most pedig wellness, gyógyturizmus és rehabilitációs központ mozgáskorlátozott személyeknek. A főépület, ahol mi voltunk mind ennek a szerepnek van alárendelve és nem is akárhogyan. Reggel 9-kor már az uszodában és a tornateremben is foglalkozások voltak, az étkező is, a folyosók, a mosdók, az udvar, a dohányzó, az előadóterem stb. mind-mind kerekesszékes, járókeretes vendégek kényelmét és biztonságát is szolgálja. Megható, elgondolkodtató a törődés, de be kell vallanom, hogy mikor ilyen helyeken járok dühöngök is, hogy nálunk miért nem lehet bár a töredékét megvalósítani mindennek. 
Két nap alatt, amíg ebben a szállodában voltunk a következő szabadidős tevékenységekből lehetett válogatni. Az egészséges vendégek korcsolyát, futósít kölcsönözhettek vagy egy szántalp-szerű, lábbal hajtós járgányt, amivel a befagyott tavon lehetett sportolni, gyalogolni, korcsolyázni. A mozgáskorlátozott vendégek a társasjátékokon kívül, karaoke esten (most tudtam meg, hogy mennyire népszerű a karaoke Finnországban) és egy kézműves bemutatón vehettek részt. Két nap alatt. Kedden és szerdán! 

A következő részben két, itt a zegzugos tavak környékén levő, szálláshelyet/szállodát mutatok be, tehát folyt. köv.

A tegnap a csíkszeredai Spektrum Oktatási Központ megosztotta a közönséggel azt az oktató videót, többek között magyar és román nyelvű feliratozással is, amely vidéki turizmusban tevékenykedő kis- és középvállalkozóknak szól.
Tapasztalatom szerint, nagyon kevés vidéki szálláshely van feltéve a világhálóra, vagy ha ott van, nem direkt módon, hanem valamilyen szállásportálon keresztül vagy esetleg egy egyesület tömörítésében. Így sajnos nem vagyok meggyőződve, hogy sokan élnek ezzel a tanulási lehetőséggel, pedig csupán egyszeri megnézés után is marad(hat)na valamivel az ember. 
Vagy akár azt is el tudom képzelni, hogy egy csendes pillantaban "házi feladat"-ként az alkalmazottak (ha van ilyen) nézik meg az oktató anyagot, hogy legyen fogalmuk, hogy mennyire összetett a vendéglátásban szerepet vállalni, és hogy mindenkinek ugyanolyan fontos szerep jut a vállalkozás sikeres előmozdításában, mint a tulajnak vagy a főnöknek. Úgy gondolom, hogy messze még a messze, DE valahogy, ha lassan is, nálunk is egyre több versenyképes vidéki, falusi, öko szálláshely lesz, amelyek bekapcsolódnak abba a körforgásba, amely látványos pozitív változást hoz térségünkbe.
​Kár kihagyni ezeket az ingyenes, bárki által hozzáférhető anyagokat. 

Ezen a hétvégén Voineasara akartunk menni sízni, még egyet utoljára. A meleg időre fogtuk, hogy végül nem mentünk, de azt hiszem, inkább a friss információ hiánya, a bizonytalanság tántorított el szándékunktól. Igaz megkérdeztem, hogy milyenek a hóviszonyok és a válasz "foarte bine" volt, mégis olvasván néhány bejegyzést, miszerint megtörtént, nem is egyszer, hogy 4-5 órás autóút után kiderült, hogy zárva van a pálya, úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk. Na de a szép idő továbbra is kitartott, úgyhogy sízés heyett wellnessre esett a választásunk, ami csupán 45 percre van tőlünk autóval és már rég beszéltük, hogy jó lenne egyszer kipróbálni. 
A Grand Hotel Bálványos spaját céloztuk meg. Képeket láttam, tudtam, hogy szép, az árakat is megnéztem az interneten, tudtam, hogy duplája a tusnádfürdőinek (a tusnádfürdőit nem szeretem), de eljött a pillanat. Amúgy, hétvégén, 60 lej a felnőtt és 40 lej a gyerek belépő 3 órára. Megérte? Nekünk meg. Tudjuk, hogy ha vendégeink jönnek és kényeztetésre vágynak, ezzel a hellyel nem vallunk szégyent.
De szégyent vallunk viszont az utakkal odáig. Lehet, hogy a kemény fagyok is megtették a magukét, de az a 11-12 km Bixádtól Bálványosig borzalmas. Az egyetlen jó szakasz (100 m) a kockaköves rész, amit gondolom 50-60 évvel ezelőtt tettek le. Miért nem úgy csinálják meg az egészet, ha az időtálló? Na mindegy. Ezen elrágódtam egy darabig, hogy miért nem fognak össze a hargitaiak meg a kovásznaiak és egyszer s mindenkorra csinálnák meg az az utat, ami ahhoz a bizonyos Csomád-Bálványos turisztikai desztinációhoz vezet. Pénzt hozna a házhoz, turistákat. 

Megérkeztünk. Az állatmutogató nem túl vonzó a parkoló mellett, és büdös is, de a szálloda folyosóin megleptek a gyönyörű fotók. 

Aztán a spa recepcióhoz érkeztünk. Mondták, hogy sokan vannak, de ezt már sejtettük, mert sok autó állt a parkolóban. Sok volt a szálló vendég. Egy icike-picike percig volt csak "a little bit cheap" érzésünk, ahogy a férjem mondta, amikor kiderült, hogy a 60 lejes belépőhöz nem jár a törülköző, az külön 10 lej, ha esetleg nem vittél magaddal. Ez nagyon rosszul esett volna, de szerencsére ​megúsztuk és leúsztuk.
Tényleg szép. Kellemes, világos, sokan voltak, de mégsem. Úszni is lehet, üldögélni is lehet, gyerekekkel is el lehet lenni. Van mindenféle szauna, gőzfürdő, sószoba, kinti-benti pezsgőfürdő, hidegvizes medence, Nem vettünk igénybe semmi extra szolgáltatást, úgy, mint masszázs vagy egyéb kezelések, de a bárból egy liter frissen facsart lével kiültünk a teraszra és március 4-én, madárcsicsergés és fenyősusogás mellett napoztunk. Nagy relax volt. :) 

Megéheztünk. Mivel nemsok jót halltottam, és olvastam a szálloda éttermi kiszolgálásáról, úgy döntöttünk, hogy megnézzük Bálványoson a Vár éttermet és ha nem tetszik, akkor majd hazafele a Határ Fogadóban eszünk. Bálványos mai arculata nagyon lehangoló, az út melletti részről beszélek, ez az étterem pedig bent ronda és nagyon kantinszagú. Itt történt meg egyébként, olyan 15 évvel ezelőtt, hogy egy ló bejött az étterembe. Komoly, a saját szememmel láttam. Jó kis szenzáció volt! :)
Szóval a Határ Fogadóra esett a választás. Jó választás volt. Finom volt, friss volt, és nézzétek meg a képet, nem is csúnya.