Cairns környékén rengeteg a látnivaló, a kirándulási lehetőség. A Nagy korallzátonyokhoz kihajózni, ahogy mondják az angolok, "it is a must", vagyis kötelező. Nekünk is kötelező volt. Aztán mivel engem sokkal jobban érdekelnek a "kulissza titkai" egy-egy országnak, mint a kifényesített turistaösvények, utazásunk végefelé is, valami, az ausztrál őslakosokkal kapcsolatos programra vágytam nagyon. Folyton érdeklődtem az ott élő sápadtarcú terstvéreinktől, hogy mi a helyzet velük, hogyan viszonyulnak egymáshoz a népek arrafelé, és az volt az érzésem, hogy hasonlóképpen, mint mi a cigányokhoz. Van, aki pozitívan, befogadóan, van aki, elutasító-lenézően, van aki inkább tartózkodik és lehetne folytani megannyi emberi hozzáállással. Sokrétű, komplikált dolog az egész. 

Ami biztos, hogy sok őslakost nem látni az utcán a nagyvárosokban, de ahogy haladunk a kontinensen észak felé, mégiscsak, még a gyakorlatlan szem is, mint az enyém, észreveszi, hogy azért ők is ott vannak. 
Számomra ez már egy kicsit megnyugtató, hogy még nem haltak ki teljesen :), de azért szembetűnik az is, hogy nem a felső tízezret szaporítják... 

A szállásunk recepcióján, millió turistaprogram kínálat. Itt fedeztem fel egy egynapos ajánlatot a Tjapukai Kulturális Parkba, ahol betekintést nyerhetünk az őslakosok kultúrájába, kézműveskedni lehet, lándzsával kengurura (szalmabálára felerősített kartonkenguru) vadászni és bumeránggal madarat hajítani. Tánc, kőfestés, arcfestés, bozót bogyók (bush food) és harci- meg vadászeszközök ismertetése, kipróbálása mind-mind szerepeltek a programban. Jól hangzott, de attól féltem, hogy valamiféle emberkertszerű hely és kicsit viszolyogtam is. 

Elmentünk. Rajtunk kivül senki sem volt. Így nem igazán volt szükség egy teljes  napra, ugyanis nem kellett sorbaállni semmiért. Csak mi dobtuk a lándzsát, a bumerángot (én voltam a legjobb bumerángos vadász:)), egyedül nekem magyarázták el a különböző bogyókat és füveket, Paula sem kellett várjon az arcfestésre és követ is festettünk, csendesen egymagunkban. :) Aztán délután kettőkor, hirtelen megjelent vagy 50 japán turista, akik a táncelőadásra jöttek, ami egy fél órát tartott és ahogy vége lett, azon nyomban távoztak. Ismét magunk maradtunk, és mivel nem volt sok dolog velünk, volt idő beszélgetni. Két fiatal fekete férfi készségesen válaszolt mindenféle okos és kevésbé okos kérdésünkre. Ez nagyon jó volt! Ki voltam elégítve. :)
Még mindig hiányos ismereteimet bővítettem még két könyv elolvasásával és az internet böngészésével. Az egyik könyv a Tracks Robyn Davidsontól, a másik, ami kimondottan a Cape York-i őslakosokról szól egy tanárnő (Paula Shaw) tollából, aki két évig közöttük élt és dolgozott: Seven Seasons in Aurukun. Ha valakit érdekel a mai Ausztrália őskalosainak a sorsa, akkor ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. 2003-2004 eseményei pörögnek a történetben. 

Nem volt emberkert. Olyan volt mint itthon egy-egy nemzetiségi ünnepen vagy, mint egy falumúzeumban. Egyik sarokban táncolnak, a másikban énekelnek, mi nemezelni tanítjuk a gyerekeket és bútort festeni, töltöttkáposzta felsztiválunk van és pityókafesztiválunk. Szóval, nyugodtan egymás mellé lehet tenni ezeket a dolgokat.

Hogy miért voltak ilyen kevesen? Mert a kulturális park látogatása, része egy teljesebb turista programnak, ami esőerdő és egyéb kiránulásokat is magába foglal, a nagy atrakció pedig, a valamilyen vonat, ami egy vízesés alatt vagy fölött száguldozik, épp revizió alatt volt. 

A mi szerencsénk, ezúttal. 

Szeretném tudni hány turista jött Székelyföldre a Székelyföld Napok rendezvényeire? Úgy értem, hogy emiatt és pont ezekre a rendezvényekre? Ha valakinek van erre vonatkozó információja, megköszönném, ha megírná. 

Egy tíz napos (!) rendezvénysorozatról beszélünk, ami az V. kiadását érte meg az idén. 

Azt mondta Borboly Csaba, megyei tanácselnök, a turisztikai fórumon, hogy olyan rendezvényekre szeretne költeni, amelyeknek gazdasági hozadéka van. Az Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás oldalán is ezt olvashatjuk: "Fontos tehát a jó tervezés, mert az önkormányzatok rengeteg közpénzt költöttek turizmusra különféle pályázatok, illetve kormányzati támogatások révén, ám hiába a rengeteg színvonalas fesztivál, a számos beruházás, ha annak nincs gazdasági hatása, ha nem nő a vendégéjszakák száma. A Hargita megyei elnök hozzátette: megalapozott szakmai tudásra van szükség az ágazatban, és a megyei tanácsnál is elkel ez a tudás, ezért várja a szakemberek önéletrajzát, akik konkrét lépéseket tudnak tenni a székelyföldi turizmus érdekében." 

Szóval, a Székelyföld Napok egy jó rendezvény, színvonalas programokkal, de ... nőtt-e a vendégéjszakák száma? Jó, tudom nem ez volt a cél. De lehetett volna.

A Tájházak Napjáról szeretnék néhány szót ejteni, melynek célja:"...felhívni a figyelmet a helyi értékekre és a lakosság körében népszerűsíteni a tájházakat" áll az erdely.ma ajánlójában.

Mi elmentünk és megnéztük a csíkmenasági gyűjteményt. Egy lakoshoz, tehát,  elért a rendezvény programfelhívása. :) EGY személyhez. De hozzám sem Bánkfalván jutott el a hír, nem plakátról tudtam meg, hogy mi a programkínálat, hanem egy ismerősöm küldözgette különböző eseményekre a meghívókat Facebookon. 
Programfüzetet sem láttam Bankfalván sehol. Hol, kit és hogyan céloztak meg a szervezők és hogyan érték el őket? Melyik lakosság körében népszerűsítették?

A gyűjtemény igazi élmény volt számomra. Gyönyörű, gazdag és ízlésesen, gondosan van kiállítva, Károly Veronika pedig a szive-lelke ennek a gyűjteménynek és a foglalkozásoknak. 
Néhány menasági kislány, a meghírdetett, bútorfestésben próbálta ki magát. Míg Paula és barátnője is megfestették a kazettájukat, mi ráérősen végignéztük a gyűjteményt, és azon morfondíroztam, hogy vajon hány ember tudja a környékről, hogy mi van itt? 
Az a kevés látogató, aki volt, a környező falvakból érkezett.

Csíkmadarason senki sem volt a Zsigmond Malom Fogadó néprajzi gyűjteményére kíváncsi. Kiment a CsikiTV, az újság, de nem volt mit, kit filmezni, meginterjúvolni. 

Vajon mennyit költöttek a Székelyföld Napok megszervezésére? - Sokat. És vajon milyen gazdasági hozadéka volt? Vagy volt-e egyáltalán valami hozadéka? - Szerintem nem volt. 
Azt a sok munkát és pénzt, amit beleöltek ebbe a rendezvénybe, vajon nem lehetett volna okosabban, hatékonyabban beleölni? 

Én is annak a híve vagyok, hogy először itthon tudatosítsuk értékeinket és tényleg lentről kell kezdeni, a "lakossággal", ahogy az erély.ma is írta, de én nem láttam a lakosságot sehol, láttam néhány érdeklődőt az V.(!) rendezvénysorozaton.

Reggel, menet közben, arra gondoltam, hogy én kit is képviselek, ha megkérdik tőlem, vagy be kell mutatkoznom. Hiába, mondom, hogy Hoxanderix szérélé, mert a kutya sem tudja. A résztvevők listájába azt írtam, hogy BeautifulHargita :). Nézzék meg, ha kíváncsiak.

Egyszer valaki, jogosan, megkérdezte, hogy miért nem gyönyörű Hargita nevet választottam? Magyarok vagyunk, vagy mi a szösz? Hát egyszerű a válasz. Amikor elhatároztam, hogy weboldalt készítek magamnak, akkor arra gondoltam, hogy könnyebben tudom népszerűsíteni a Hargitát a külföldiek felé, ha bjútifulnak nevezem, mintha gyonyoruhargita.com-nak. Bocs, ha nem tetszik... a Hargita. :)

Kanyarodjak vissza. Mi is vagyok én? Turisztikai kontárkodó, kritikus, szakértő, tanácsadó? Szerencsére nem kellett eldöntenem, mert nem kérdezte senki, legalábbis nem plénumban és a végén sem tettem fel kérdéseket, mert mindent megértettem. :))

Miről is volt szó? Nagyon röviden: az összefogás szükségességéről, egy egységes Székelyföld turisztikai desztinációról és márkáról és egy közös cél érdekében való tettek sorozatáról, vállalkozói -, civil -, és döntéshozói szféra részéről. Együtt, "kézenfogva". 

Nekem úgy tűnt, hogy elméleti téren a különböző szereplők készen állnak a nagy összefogásra és a résztvevők sorából jó néhányan nagyon szép, konkrét eredményeket is fel tudnak mutatni. Tapasztalat van tehát, amiből lehetne tanulni, sőt mivel helyi megvalósítások, alig kell őket adaptálni. 

A magyaroszági meghívottak TDM tapasztalatokat, számokat, példákat, sikereket osztottak meg a népes hallgatósággal, ami szintén jó irányadó lehetne. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ők 14 éve kezdték és saját bevallásuk szerint nem rég léptek fejlődésük második szakaszába, amit ők TDM 2.0 -nak neveztek. 

Nálunk az 1.0 fázis kellene elkezdődjön. 
A TDM-ről valamint a turisztikai klaszterekről (a végén erről is szó esett) itt olvashattok. 

Az összes meghívott előadó közül nekem Horvát Alpár, a BBTE Gyergyószentmikósi Kihelyezett Tagozatának egyetemi adjunktusa, és Albert Zoltán, Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület képviselője földreszállt előadásai tetszettek, no meg néhány nagyon konkrét kérdés a nap végén elhangzottakból, főleg Pál Zoltán és Gassner Wolfgang Norbert részéről. 

Albert Zoltán pontokba szedte azokat a hiányokat és problémákat, amelyek minden egyes hasonló találkozáson nagy valószínűséggel elhangzanak és amelyek hátráltatják a fejlődést vagy ennek ütemét. 
Valahogy így voltak felvázolva:

• szakmai megbecsülés hiánya
• szakmai társadalom hiánya 
• tervezés hiánya
• pragmatizmus hiánya
• motivációs elégtelenség
• politikai érdekérvényesítés

Én a fentiekhez csak annyit fűznék hozzá, hogy, szerintem nagyon lentről kellene kezdeni. Mindenik szférában, de főleg a vállalkozóiban. És nemcsak a fiatalokat kell megcélozni, hanem a középkorosztályt, az 50+ -ot. És ennek a korosztálynak szerintem le kell "fordítani", az ő nyelvükre, a mai divatos szakterminonógiát, mert ha nem értik meg, akkor nem is fognak semmit vátoztatni, mentalitásváltásról, nem is beszélve. Ez csak zárójel, merthogy szó volt a szakmai továbbképzésekről, a jó szakember képzésről, a VALÓDI szakmai gyakorlatok szükségességéről is. 

Na. Volt egy pár jó mondat, amit lejegyeztem. Ezekkel és reménnyel :)) zárom soraimat:

A szikrától a pénzig nagyon hosszú az út. 
A reklám nem egyenlő a marketinggel.
Magad kell kitalálnod, hogy hogy legyél egérből kutya. (Hogy te kergesd a macskát, és ne a macska téged)
Talpon maradni nagyon egyedül és nagyon kicsiként nem lehet.
A tőke oda vándorol, ahol szaporodik. Ez a rossz tulajdonsága a tőkének, mondta Semsei Sándor. 

Akkor dolgozzunk, hogy hozzánk vándoroljon. Pont. 

Brisbaneből Cairnsbe repültünk. Ez volt a háromhetes nagykalandnak az utolsó állomása. Tulajdonképpen nem Cairns városában laktunk, hanem picit északabbra a parton a Palm Cove nevű üdülőfaluban. 

Este későn érkeztünk. Egy kisbusz várt a reptéren és csak annyit vettünk észre, hogy az angol mellett kínai és japán feliratok voltak mindenütt. Ők teszik ki a legnagyobb turistalétszámot. :) Azt nem tudom, hogy valaki beszéli-e ezeket a nyelveket, vagy csak a reptéri útbaigazítás a cél. 

Rövid autózás után megérkezünk valahová, a sofőr leugrott a kocsiról és a bezárt recepció ablakából elhozott egy borítékot, amiben a apartmanunk kulcsa volt. Másnap láttuk csak, hogy hol vagyunk. :)

A recepciós egy Crocodile Dundee volt, tele tetoválással és jó elnyűtt pólóban, de nem a ruha teszi az embert, ugye? A dolgát kitűnően végezte, nagyon készséges és kedves volt. Az ő ajánlására választottunk ki a többtucat ajánlat közül egy búvárkodós, pipázós kirándulást (svédasztalos merülés) a Nagy-korallzátonyhoz. 

Itt is úgy történt, hogy az ajtóban vettek fel és ugyanoda hoztak vissza délután. Minden precre pontosan meg volt szervezve. Körülbelül 80-an voltunk összesen a hajón, ahol, csak visszafele vettem észre, mert akkor bent ültem, hogy végig, ilyen replay all stílusban környezetvédő, kis animációs filmek mentek a képernyőkön. Hogy a korallok miért nem olyan pirosak, mint amilyenek kellene legyenek, hogy az üvegházhatás milyen kárt tesz bennük és hogy mi mit tehetnénk, hogy megmentsük őket. 

Én az élő halat, mindegy hogy arany, vagy ezüst vagy csíkos, nem nagyon szeretem. Másodéves egyetemista koromban elmentem a konstancai akváriumba. Borzalmas volt. Olyan hányingerem volt, valósággal végigfutottam az akváriumok között, csakhogy mihamarabb kikerüljek a levegőre. Aztán gyerekeimmel voltunk néhány igazán izgalmas akváriumban, külföldön, amit én is élveztem, de azért nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz ez az együtt úszkálunk a halakkal élmény? Hát nagy volt. Nagyon! Főleg a korallok. Annyira gyönyörű volt a tengerfenék, hogy azt elmondani nem lehet. A halak is édeskék voltak. :) Volt egy nagy hal, Wallie, aki nem tudom, hogy ott lakik-e vagy oda emigráltatták fényképezés céljából, de a gyerekek nagyon élvezték. A képen meglátjátok. 

Az első egy óra elég vicces volt. Kikötött a hajó 60 km-re a parttól egy ilyen platform mellé, majd mindenki beöltözött. Volt aki tényleg búvározott, mi csak kukucskáltunk. Szóval az első egy órában legalább két ember úszott egy négyzetméter vízfelületen, aztán az első lendület után a népsűrűség csökkent, olyannnyira, hogy ebéd után már csak alig voltak néhányan a vízben, indulás előtt meg Andyt és Paulát úgy kellett kisípolni a vízből. 

Azok akik befejezték az úszkálást üvegaljú hajóval köröztek egyet és/vagy féligmerülő, féltengeralattjáróval, aminek az abalakain lehetett kikukucskálni. Cápát, óriásteknőst láttak többek között. :))

A svédasztalos ebéd változatos és finom volt. És mivel ez is természetbarát kirándulás volt, a tányérokat és evőeszközöket összeszedték, becsomagolták és majd gondolom, hogy valaki elmosogatta. 

Kár lett volna kihagyni ezt a kirándulást. A gyerekeimnek egyértelműen ez volt a legek legje a három hét alatt. 

Október 4-én, elmentünk ismét a tusnádfürdői wellness központba. Ez volt a harmadik alkalom számomra, 11 fős társaságunkból pedig nyolcnak az első. 
Gondoltam, hogy megnézem otthon, indulás előtt a FB oldalát a fürdőnek, hogy nehogy ne legyen nyitva, aztán lebeszéltem magam, arra gondolván, hogy egy ilyen létesítményt nem zárhatnak be szombaton. Nem is volt zárva, csak a gyógymedencébe nem volt víz. :( 
Elég baj, mert édesapám és párja erre készültek a legjobban. Na, de ha már ott voltunk és szerintem elég szép számban, megkérdeztük, hogy milyen kedvezmények vannak. Hát nincsenek. családi nincs, nyugdíjas nincs, csoport 25 főn felül. A belőpő így 25 lej volt fejenként, a 30 helyett, merthogy a gyógymendence... Én már egy kicsit csalódott voltam, de nem rontottam el senkinek a kedvét a hülye észrevételeimmel. 

Ideadták a chipes karkötőket, majd bementünk. Jó is volt nem mondom. Néhányan nem volt hova tegyék a karkötőjüket meg a szekrényük kulcsát, úgyhogy ideadták nekem, tegyem bele a neszeszerembe. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy el fogok hagyni va'egyet belőlük. Hát nem megjártam? De. 
Hát mondom magamban, biztos kifizettetik velem, s annyi. Annyi is volt. 25 lej! Sokkot kaptam. :) nem tudom miért, de olyan ideges lettem, gondolom, hogy tudat alatt 5-10 lejre számítottom és, amikor a kasszában azt mondták, hogy "25lejéstessékitthagyniatelefonszámátéshamegtaláljuk,
akkorfelhívjukésvisszaadjukapénzt", azt találtam mondani, hogy 500km-re lakom, és akkor mi lesz a 25 lejjel, mert a karkötő biztos bent van a fürdő területén. 

Kifordítottam mindenemet még egyszer. Nem találtam. Kifizettem. Kijöttem. Nem hagytam ott a telefonszámomat. Elkértem a panaszkönyvet, írtam egy oldalt bele, aláírtam és arra gondoltam, hogy milyen szép is lett volna egy aprócska gesztus a wellness központ részéről, ha már ilyen tökéletlen vendéggel hozta össze a sors, mint én, de aki tizenegyed magával jött lazítani, hogy azt mondja, ejnye-bejnye, most az egyszer utoljára, mert azt szeretnénk, hogy elégedetten távozzon és máskor is eljöjjön, elnézzük a történteket, bizonyára megtaláljuk bent a karkötőt. 

Tisztában vagyok azzal, hogy van belső rendszabályzat, amit be kell tartani. Azt is megérdeklődtem, hogy körülbelül mennyibe kerül egy ilyen karkötő, hogy nem legyek nagyon igazságtalan, amikor panaszkodom (amúgy kb. 4-5 euró), de vannak helyzetek és helyzetek. És ez egy OLYAN helyzet volt. :)) Ha a 30 lejes belépőbe nem lehetett az elveszett karkötők kockázatát beleszámítani.