Egy letűnőfélben levő kultúra

Cairns környékén rengeteg a látnivaló, a kirándulási lehetőség. A Nagy korallzátonyokhoz kihajózni, ahogy mondják az angolok, "it is a must", vagyis kötelező. Nekünk is kötelező volt. Aztán mivel engem sokkal jobban érdekelnek a "kulissza titkai" egy-egy országnak, mint a kifényesített turistaösvények, utazásunk végefelé is, valami, az ausztrál őslakosokkal kapcsolatos programra vágytam nagyon. Folyton érdeklődtem az ott élő sápadtarcú terstvéreinktől, hogy mi a helyzet velük, hogyan viszonyulnak egymáshoz a népek arrafelé, és az volt az érzésem, hogy hasonlóképpen, mint mi a cigányokhoz. Van, aki pozitívan, befogadóan, van aki, elutasító-lenézően, van aki inkább tartózkodik és lehetne folytani megannyi emberi hozzáállással. Sokrétű, komplikált dolog az egész. 

Ami biztos, hogy sok őslakost nem látni az utcán a nagyvárosokban, de ahogy haladunk a kontinensen észak felé, mégiscsak, még a gyakorlatlan szem is, mint az enyém, észreveszi, hogy azért ők is ott vannak. 
Számomra ez már egy kicsit megnyugtató, hogy még nem haltak ki teljesen :), de azért szembetűnik az is, hogy nem a felső tízezret szaporítják... 

A szállásunk recepcióján, millió turistaprogram kínálat. Itt fedeztem fel egy egynapos ajánlatot a Tjapukai Kulturális Parkba, ahol betekintést nyerhetünk az őslakosok kultúrájába, kézműveskedni lehet, lándzsával kengurura (szalmabálára felerősített kartonkenguru) vadászni és bumeránggal madarat hajítani. Tánc, kőfestés, arcfestés, bozót bogyók (bush food) és harci- meg vadászeszközök ismertetése, kipróbálása mind-mind szerepeltek a programban. Jól hangzott, de attól féltem, hogy valamiféle emberkertszerű hely és kicsit viszolyogtam is. 

---

Elmentünk. Rajtunk kivül senki sem volt. Így nem igazán volt szükség egy teljes  napra, ugyanis nem kellett sorbaállni semmiért. Csak mi dobtuk a lándzsát, a bumerángot (én voltam a legjobb bumerángos vadász:)), egyedül nekem magyarázták el a különböző bogyókat és füveket, Paula sem kellett várjon az arcfestésre és követ is festettünk, csendesen egymagunkban. :) Aztán délután kettőkor, hirtelen megjelent vagy 50 japán turista, akik a táncelőadásra jöttek, ami egy fél órát tartott és ahogy vége lett, azon nyomban távoztak. Ismét magunk maradtunk, és mivel nem volt sok dolog velünk, volt idő beszélgetni. Két fiatal fekete férfi készségesen válaszolt mindenféle okos és kevésbé okos kérdésünkre. Ez nagyon jó volt! Ki voltam elégítve. :)
Még mindig hiányos ismereteimet bővítettem még két könyv elolvasásával és az internet böngészésével. Az egyik könyv a Tracks Robyn Davidsontól, a másik, ami kimondottan a Cape York-i őslakosokról szól egy tanárnő (Paula Shaw) tollából, aki két évig közöttük élt és dolgozott: Seven Seasons in Aurukun. Ha valakit érdekel a mai Ausztrália őskalosainak a sorsa, akkor ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. 2003-2004 eseményei pörögnek a történetben. 

Nem volt emberkert. Olyan volt mint itthon egy-egy nemzetiségi ünnepen vagy, mint egy falumúzeumban. Egyik sarokban táncolnak, a másikban énekelnek, mi nemezelni tanítjuk a gyerekeket és bútort festeni, töltöttkáposzta felsztiválunk van és pityókafesztiválunk. Szóval, nyugodtan egymás mellé lehet tenni ezeket a dolgokat.

Hogy miért voltak ilyen kevesen? Mert a kulturális park látogatása, része egy teljesebb turista programnak, ami esőerdő és egyéb kiránulásokat is magába foglal, a nagy atrakció pedig, a valamilyen vonat, ami egy vízesés alatt vagy fölött száguldozik, épp revizió alatt volt. 

A mi szerencsénk, ezúttal.