Két hét Törökország - Isztambul

Amikor minden rendes ember húsvétra készülődik, akkor a mi családunk randit beszél meg Isztambulban nagypéntekre. Hihetetlennek tűnt, hogy szinte egy időben ültünk repülőre a világ 3 különböző pontján és másfél óra - kettő eltéréssel meg is érkeztünk Isztambul Sabiha-Göcken repülőterére, ami az ázsiai részen van és csúcsidőben 2 és fél órára a Sultanahmed városrésztől. Nekünk sikerült a török közúti vezetés minden csínját-bínját egy kisbusz-luxustaxi-reptéri transzfer szolgáltatás igénybevételével megtapasztalni. Szabály nuku, idegesség nincs, dudálás van, de nem agresszív, mindenki igyekszik, ahogy tud. Lehetett bámészkodni.

Ez volt a kellemes meglepetés. A kényelmes autó, a pontos kiszolgálás. Aztán jött egy másik meglepetés. A kocsi a legszűkebb utcákba is betért és letett egy nagyon cuki szálloda előtt, ahova magabiztosan be is vonultunk. Ott volt az édi török basa, akarom mondani bácsi és a fia, akik nagyon kedvesen fogadtak és fel is kísértek volna a nagyon guszta szállásra, ha ki nem derül, hogy még van egy ugyanolyan nevű szálló két utcával arrébb és oda szól a "jegyünk". A macskás és macsakaköves utcákon végig gurultak a bőrőndjeink, és egy sikátornak kinéző utcában egy üvegajtó mögül kiszólt egy pasas, hogy "welcome". Maradjunk annyiban, hogy nagyon csendesek lettünk hirtelen, aztán a rongyos, piros szőnyeggel burkolt lépcsőkön felkísért a szobáinkba és nagyon őszinte kedvességgel mondta, hogy ha bármire szükségünk van, szóljunk. Egy perc sem telt el, szóltunk. Kellene wc papír és törülköző. "No problem, one minute" mondta és leszaladt a saját magazin mixt-jébe, hogy hozzon nekünk wc papírt, majd egy nagy szekrényt kinyitott a folyóson és azt mondta, hogy bármit kivehetünk onnan, amire szükségünk van. Amúgy teljesen rendben volt a szállás, ágy volt, meleg víz volt, más nem nagyon kellett, elvégre nem azért mentünk, hogy a szobában üldögéljünk és nézzük, hogy fordítva van felszerelve a kilincs, vagy ferdén van felrakva a csempe... Egy nagyon jó dolog volt a szálláson, említésre méltó: a hajszárító. Na, az profi volt. Ez volt a Hotel Buhara és a másik, amiről lemaradtunk valami csel folytán, amit majd a Férj kibogoz és megreklamál, mert ezt így szokta, a Hotel Buhara Family INN.
Na, de ez is hozzátartozik Isztambul és Törökország sármjához, szerintem.
A gyerekeink még nem jártak Törökországban így ott kezdtük a városnézést, ahol minden turista. Kék mecset, Aya Sofia, Topkapi palota, Galata városrész, Taksim tér, Gülhane park, Balik ekmek evés az Aranyszarv híd alatt és egy csepp bazár. Ennyi fért bele a péntek estébe és két teljes napba.
Első este, miután kihevertük csalódottságunkat és kalandosra fogtuk a dolgokat kimentünk a Kék mecset környékére szétnézni. Ramadan volt, aminek a szigorú böjtjét, ha betartják, napfelkeltétől, napnyugtáig nem szabad enni. Az esti müezzin aztán jelzi, hogy vége a böjtnek és kezdődhet a nagy családi vacsora. Ezt persze otthon is el lehet költeni, de Isztambulban tömegesen kivonulnak a emberek a parkokba, pokrócokkal, székekkel és kihozzák az ételt, amit együtt fogyasztanak el. A cipőiket szépen lehúzzák és jól érzik magukat. A Ramadan az iszlám holdnaptárhoz igazódik, szerencsére már elég meleg van ahhoz, hogy kint lehessen üldögélni. Sült gesztenyét, főtt kukoricát, perecet lehet venni utcai árusoktól mindenfelé.

A szombat kemény volt. Főleg vasárnap éreztük meg a több, mint 20 km gyaloglást, amikor a rongyos lépcsőkön alig tudtunk lejönni. De megérte. Az egyetlen nagy csalódás a Kék mecset volt, amit renoválnak, így ingyenes a látogatása, de nem is lehet látni belőle semmit. És nagyon, de nagyon sokan voltak és nagy volt az izzadságszag, pedig csak 23 fok volt kint. :)

A bazárba is bekukkintottunk. Nem volt tömeg, még pakolásztak a kereskedők, meg tudtuk csodálni a mennyezetet, a színes mindenféléket és teát vásároltunk ajándékba egy olyan török embertől, akinek japán felesége van. Jó kombó, mi? Ott élt néhány évet Japánban, talán hajózott, nem vagyok biztos benne, elvette a nőt és miután két lánygyermeket szült neki az asszony, a pasi nem volt megelégedve, és azt mondta, hogy muszáj haza költözzenek Törökországba, hogy szüljön neki egy fiút is. Mert ott jobb a levegő, az ételek, a teák stb. És hipp-hopp, mint a mesékben úgy is lett. Boldog ember, aki azt mondta, hogy nagyon édesek a lányai és nagyon szereti őket, de a fiú, az mégiscsak fiú, nem igaz? A teákról is nagyon pontos infókat adott. Például: sok gránátalma teát várandós nők ne igyanak, mert koraszülés lesz a vége!

Az Aya Sofia volt következő célpontunk. Itt is egy kicsit úgy éreztem, mint sok évvel ezelőtt a Louvreban, amikor nagy várakozással és izgalommal léptem be abba a terembe, ahol Mona Lisat szerettem volna megcsodálni, de nem láttam semmit, sokáig kerestem, hogy mit kell nézni, hol kell nézni, mert olyan sokan voltak, hogy csak az emberek feje búbját láttam és a felemelt kezekben a fényképezőgépeket. Itt szerencsésebb volt a helyzet, mert felfele is lehetett nézni. Örültem, amikor a lányom megszólalt és azt mondta "anyuka, erről most tanultunk művészettöri órán" (a bizánci művészetről) majd később, " ez a mozaik benne volt a bemutatómban". Szóval, megérte elmenni. :) Élő lecke volt.

A Gülhane park a Topkapi palota tőszomszédságában van, valamikor a palota kertjéhez tartozott. Kis butik- szállodák utcáján ereszkedtünk a bejárthoz. Felüdülés volt benne a séta, gyönyörű tulipán ágyások mindenfelé. Megéheztünk, úgyhogy a balik ekmekre fentük fogunkat (török gyorsszendvics, hal és kenyér, csak egymilliószor jobb, mint a burger és egészségesebb is). Az Aranyszarv öböl hídjánál egymást érik az éttermek, mindenikbe hívogatnak: "Hello, my friend, how are you? Yes, please! Where are you from? The best balim ekemek in Istambul". Nem tudjuk, hogy best volt-e vagy sem, de finom volt!

A szombati napba még a Karaköy vagy régi nevén Galata városrész fért bele. Ide is gyalog mentünk, habár kipróbálhattuk volna a kis fogaskerekűt, a Tünelt, de nem tudtunk jegyet venni, mert az automaták nem működtek, vagy mi nem értettük, hogy mit kell csinálni és feladtuk. Így elég meredek, szűk utcákon értünk fel a főutcára, a Galata-torony mellett elhaladva. Lógott is a nyelvünk. Karaköy a legkozmopolitább városrésze Isztambulnak, pezseg az élet, szinte elfelejti az ember, hogy Törökországban van, amint a hasésfenékkint fiatal lányok vonulnak le és fel az İstiklâl Caddesin. Ja, és mielőtt elfelejteném. Feltűnt, hogy kopaszra borotvált fejű férfiak koponyája furcsán piros pöttyös és mintha vonalzóval vagy körzővel lenne a nyomvonal megszerkesztve. Nagyon soknak, feltűnően soknak. És aztán az is feltűnt, hogy sok hölgynek le van ragasztva az orra. A titok meg van fejtve: férfiak hajbeültetésre költenek sok ezer eurót, a nők az orruk megegyengetésére. Itt van a hajbeültető menyország!
Szóval ott tartottam, hogy nagyon kozmopolita. Érdemes ellátogatni ide, Török Zsidó Múzeum, sokféle felekezet temploma, a Galata-torony található itt és hangulatos kávézók, utcák amelyeken jól lehet bódorogni, amit én nagyon szeretek. A főutca színfoltja az egy kocsiból álló piros villamos, melyik után gyerekek szaladnak és felkapaszkodnak rá, vagy a lépcsőjén utaznak. Jól megfér minden egymás  mellett: a vicces tötök gumi-fagyis, a sok macska, a bácsi, aki hatalmas porszívóval végzi a dolgát.

Vasárnapra esőt mondtak, úgyhogy igyekeztünk nyitásra a Topkapi palotánál lenni, hogy elkerüljük a tömeget. Izomlázunk volt. De nagyon! Itt órakat lehet eltölteni, ha nem a teljes napot. Gyönyörű! Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy életek falai között többszáz éven keresztül.

És végül a világhíres, nem az én világomban, Pudding Shop. Véletlenül tértünk be oda ebédelni és így tudtuk meg, hogy mitől híres. A 60-as években lett népszerű az utazók, főleg a hippik körében, akik Indiába vagy Nepálba igyekeztek. Szóval egy hippi-hub volt, ahol a VW kisbuszok is gyakran gazdát cseréltek. Jót lehet enni, amolyan török kifőzde. Akkor güle güle, Izmir a következő állomás.