Én naiv, azt hittem, hogy az osztálykirándulásokat egyszerű megszervezni. Hogy van egy közös elhatározás, egy közösség és ripsz-ropsz, ha meg van az anyagi hozzávaló is, akkor már csak egy tanfelügyelőségi beleegyezés kell és kész. Tájékozatlan vagyok nagyon. A Székelyhonon olvasott cikk döbbentett rá arra, hogy a pedagógusoknak micsoda utánajárás egy kirándulásra engedélyt szerezni, és hogy lelkes pedagógus legyen a talpán az, akit a sorozatos pofoncsapások még nem döntöttek ki. Tiszteletem az ővék!

Aztán azon is elgondolkodtam, hogy a szuper, alternatív oktatási módszereket is jócskán megcsorbítják ezzel a bürokratikus intézkedéssel, mert ugye természetszeretetet, környezetvédést, fű-, fa-, növény-, állatismeretet a négy fal között megtanítani, se nem játékos, se nem hatékony és mégcsak gyakorlatiasnak sem mondható. 
Történelem órákat lehetne tartani történelmi fontosságú helyeken, építészeti stílusokat lehetne bemutatni "élőben", irodalmi kirándulásokat lehetne szervezni. Aztán ott van az osztály közösséggé kovácsolása... Milyen jó lenne, ha egy JÓ osztályközösségbe járna a gyerek, ha jól érezné magát az iskolában, ha értékredszere kifinomultabb lenne, ha megtapasztalna olyan dolgokat, amire esetleg otthon nincs lehetősége. Lenne mit beszélgetni ezekről a dolgokról.

Ma hallottam, hogy az egynapos kiruccanásokra is orvosi papírt kell beszerezni, stb. 
A pedagógusi munka, abszolút hivatás!

Utoljára hagytam az osztálykirándulások, tanulmányi utak turizmussal való kapcsolódást. Merthogy igenis kapcsolódik. Mert enni kell, aludni is, vonatozni, buszozni és ez csak a vázlat. A töltelékről nem is beszélünk. 
Az iskolák lehetnének direkt célcsoport sok vendéglátó számára. Nem is akármilyen! Táborok, többnapos kirándulások színhelye lehetne, mondjuk a pottyandi erdei iskola. A nevében is benne van: iskola csak más. De így, hivatalosan, törvényesen megszervezni egy ottalvós kirándulást, hatalmas erőfeszítés és mire minden sikerül, már csak a tartalék jókedvet, energiát kell hozzá megtalálni. Szerencsére, hogy gyerekekkel dolgozni jó. A szakmai elégtétel pedig azonnali. A gyerekek szemében tükröződik. Kívánom, hogy mindenek ellénére legyen tartalék energiája minden lelkes tanítónak, osztályfőnöknek és pedagógusnak. 

Lendítsük fel a turizmust! Hajrá! A turizmusban van a gazdasági fellendülés! De előbb ugorjuk át az akadályokat.

A Romániai Turisztikai Hatóság (Autoritatea Naţională pentru Turism) oldaláról átkattintottam Románia hivatalos turisztikai információs portáljára. Kiválasztottam az Egyesült Királyságból jövő turistáknak szánt gombot és végigböngésztem a közzétett, hasznos, Romániára vonatkozó információkat. És valóban van sok hasznos és érdekes dolog, ami a kulturális különbségekből adódnak első sorban.
Aztán ott van a lakosságra és a beszélt nyelvekre vonatkozó információ, miszerint az ország 80% beszél legalább egy idengennyelvet. 98%-a a lakosságnak írástudó. Jól állunk. :)
De térjünk vissza a turizmusra. Kiválasztottam a Magyaroszágról jövő turista opciót és né' mit ír: "Magyar nyelvű információért kérjük látogassa meg honlapunkat, ahol hamarosan magyarul is olvashat Romániáról. Reméljük, hogy a közeljövőben Romániában is vendégként üdvözülhetjük!"
Reménykedjenek a magyarok is, a szlovákok is, a lengyelek is  és a többiek, akiknek gondolom ugyanezt az üzenetet írták ki. Miért kell kiírni, miért ne lehetne "berobbanni" egy kellemes meglepetéssel, amikor kész van az illető nép nyelvén az oldal. 
Ne legyek ennyire izé? Jó, nem vagyok.


Amúgy tényleg vannak jó dolgok az oldalon. Például olyan utazási irodák címei, elérhetőségei, amelyek Romániába szerveznek utakat, egyéni vagy csoportos érdeklődők számára. Ha összefogna vagy 5 - 6 panziós 150 kilométeres körzetben, szuper ajánlatokat lehetne tenni! 1 - 2 hetes csomagokat összeállítani úgy, hogy jó kis ízelítőt kapjon az idelátogató.  Mármint a Székelyföldre látogató. De összefogás, az nincs! :(

 a két franciaországi tapasztalatomat, hogy örüljünk, hogy máshol sem tökéletes a kiszolgálás, hanem azért, hogy tanuljunk belőle. Hogy vegyük észre mennyi minden múlik elsősorban rajtunk, a hozzáállásunkon, a jóindulatunkon. És nem kell ide pénz, ide csak ember kell.
Ha nem is értjük egymás nyelvét, a testbeszédet értjük, a mosolyt, a jóindulatot igen. És nagyon sokszor csak ennyin múlik. 
Az empátián.

Ha egy vendég nem eszik húst, attól még nem kell csapkodnunk a konyhában, hogy akkor most mi legyen a flekken helyett, hanem gyorsan össze kell ütni egy jó kis tökfőzeléket... :) 

Lehet, hogy nekem van valami bajom a franciákkal. Nem szándékos a dolog, de valahogy így jött ki a lépés eddig. Annak ellenére, hogy már háromszor jártam Párizsban, egyszer sem éreztem jól magam. Az első alkalommal kimodottan, rossz volt. Pedig el szerettem volna ájulni Párizstól, úgy, mint más. Nem ájultam el. És elsősorban az emberek miatt nem. Lépten-nyomon értésünkre adták, vállvonogatva, nevetve, hogy Franciaországban vagyunk, ha valamit szeretnénk beszéljünk franciául. Ez az ami, nekem nem ment. A szeretlek, a köszönöm, és a hogy vagyon kivűl, csak annyit tudok, hogy vulevu cusher avec moi, de ezt nem mondhattam sűrűn, ugye? 
Jó lett volna egy helyi, kedves ember aki felmelegíti, a rideg fogadtatást, aki elfeledteti a Montmartre környéki pisiszagot és a szemetes utcákat, vagy kulturális érdekességként magyarázza, hogy a szállodában a macskák a recepciós pulton mászkáltak. Hát olcsó szálló volt, de akkor is. 
Nem volt ilyen emberhez szerencsénk, úgyhogy pozitívan gyalogoltuk a párizsi kilométereinket és győzkődtük magunkat, hogy velünk van a baj. És meg vagyok győződve, hogy velünk is volt a baj. De mással is. 
Az talán számomra nem tűnt katasztrófálisnak, hogy minden csak franciául van kiírva, MINDENHOL, vagy az sem, hogy a hangosbemondó csak franciául szólt az állomáson, de amikor épp a repülőtéri metróra vártunk és hirtelen pánik és zűrzavar lett urrá a tömegen, nem bántam volna, ha valaki francia kiejtéssel bár, de egy oké-okét mondott volna és megmutatja, hogy hol távozzunk az alagútból. De nem volt ilyen. Egy képernyőn franciául futottak a betűk. Minden szót értettünk, ami a románhoz hasonlított, electriszité, tráfik, csirkulaszión, finit stb. úgyhogy ösztöneinkre hallgatva, megpróbáltunk kigyurakodni a felszínre, hogy taxival elérjük a repülőnket.
Annyi ilyen apróság ért a 4 nap alatt, hogy már nem is emlékeztem a párizsi látványosságokra, csak reméltem, hogy még lesz alkalmam visszamenni, hogy beigazolódjon, hogy nem volt szerencsés az az utunk. De ennyi. A város gyönyörű! :)

Például Provenceban. Apropó turizmus és vendégfogadás. Forcalquier volt az uticélunk, ahol egy projekttalálkozón vettünk részt a kolléganőmmel. Igaz, hogy nem a turistaidény kellős közepén, hanem december elején, de Provence azért akkor is Provence, gondoltam. 
Ilyenkor általában úgy történik a szervezkedés, hogy mindenki megveszi magának a repülőjegyet, de a szállást a helyi vendéglátókra bízzuk, gondolván, hogy ők jobban tudják, hova és mit érdemes foglalni. Ezúttal is így volt. A francia partner küldte is az infókat, de nekem a hajam is az égnek állt, amikor láttam, hogy Marseillestől 100 km-re levő Forcalquierbe vagy busszal lehet eljutni vagy autót kell bérelni. A busszal az volt a bajom, hogy a menetrend ugyan csatolva volt a levélhez, de franciául és nyelv- meg helyismeret hiányában elég zavaros volt a dolog, a laza autóbérlés pedig nekünk egyáltalán nem mindennapi megoldásunk, nembeszélve a francia autópályán való vezetésről, ami a lehető legtávolabb áll tőlem. Szóval a kezdeti lelkesedés, már korántsem volt olyan felhőtlen, mint gondolnátok. (Többek között ilyesmikre is gondolok, amikor azt szajkózom, hogy ahány vendég annyiféle és oda kell figyelni minden apróságra stb.) Merthogy lehet, hogy egy olyan valakinek, aki imád vezetni, főleg jól karbantartott autópályákon, na meg még egy kicsit franciául is tud, annak szuperötletnek tűnhetett az autóbérlési ötlet, nekem pánik és zűrzavar... :)
Kiudvaroltuk a projektvezető intézmény képviselőitől, hogy Marseillesben, a repülőtéren vegyenek fel az autójukba, amit ők ott bérelnek majd (könnyű nekik, franciák, otthon voltak) és vigyenek el a provence-i városkába. Na ez megoldódott, hála a kolléganőm rátermettségének (én lehet még mindig ott lennék a marseillesi repülőtéren). 
Na de az időzítés valahogy csak nem sikerült a repülőjáratok miatt, így egy éjszakát Marseillesben kellett töltsünk. Szép, de hírhedt kikütőváros, este volt, sötét volt, semmit nem láttunk belőle. Aludtunk egyet egy, az állomáshoz közeli hotelben, hogy másnap visszamenjünk a repülőtérre, hogy végre közelebb kerüljünk Provencehoz. :)
A második felvonásnak nem mi vagyunk a főszereplői, hanem a szlovén, fiatal, hátizsákos, belevaló partnerünk, aki körülbelül ugyanolyan tanácstalanul és francia nyelvismeret hiányában, végül úgy döntött, hogy busszal közelíti meg Forcalquiert. Valahogy a jó buszokra ült fel, váltania kellett és mire Forcalquierbe ért, este 10 óra volt. A buszsofőr egyik kanyarban mondta, hogy voila, itt le kell szállni és látja azt a sötét utat, ami nem látszik? Na ott kell gyalogolni addig, amíg fényt lát, és az lesz a hotel. Egy nyáron, és napvilág gyönyörű platánsoron kellet végigmennie, persze fogalma sem volt, hogy hol van, aminek a végén jobbra, egy kicsit fennebb, ott pislákolt a mézeskalácshotel ablakaiban a fény, ahol a gonosz mostoha várta a vendéget, és ahelyett, hogy meleg teával, jószóval lelket vert volna belé, megkérdezte, nem túl kedvesen, hogy eddig hol volt? Még csak annyit, hogy a platánsor egy cseppet sem volt kivilágítva, ezt másnap is láthattuk és nem 100 méter volt, hanem legalább egy kilométer. Neki is nagyon jól kezdődött a csodálatos provence-i utazása.
A szálloda szép volt, olyan, mint a képeken, és mindaddig, amíg fizetnünk kellett, baj sem volt. 

Fizetéskor kiderült, hogy a szervezők, elfelejtettek szólni, hogy nem 3 éjszakát töltünk a szállodában, hanem csak 2-t. A tulaj meg mindenáron ki akarta velünk fizettetni a 3-at. Volt rendes kiabálás, ha valakit esetleg érdekel, franciául, angolul. Ki amilyen nyelven tudott. Magyarul is. :)
A mai napig sem tudom, hogy kinek hány null lett az eredmény, mert mi csak annyit fizettünk, amennyit aludtunk. :)
De el kell mondanom, hogy nem maradtunk jó szájízzel. Egyelőre nem kivánkozom még egy esélyt adni ennek a csodálatos vidéknek. Inkább fotókon gyönyörködöm benne.

Mi sosem hagytuk külföldi partnereinket, hogy maguk jöjjenek el Bukarestből a repülőtérről, illetve csak azokat, akik kifejezetten ezt óhajtották. Ilyen is volt és van. De a vendéglátás nálunk a repülőtéren kezdődik... 

Amikor gyerek voltam imádtam az elsőtétített fürdőszobában édesapámnak aszisztálni a fényképek előhívásánál. Az előszobában sem volt szabad villanyt gyújtani, sőt, biztos, ami biztos, egy pokrócot is felaksztottunk az ajtó belső felére, hogy ne égjenek el a fényképek. Emlékszem a vegyszer illatára, amit szerettem, a színes csipeszekre, meg a tálkákra, a piros fényre és a felcsíptetett fényképekre. A ki és be koslatásra is, amit édesapám tettetett bosszúsággal kommentált. Nagyon jó kis családi együttlétek voltak ezek. Nosztalgiával gondolok rá ma is. Így születtek fekete-fehér fényképeink, amelyek minden elsősorban édesapám számára értékes pilanatot megőríztek és őriznek ma is. A fényképek mérete is fontos volt, mert a sajátkezőleg készített, mára már több kilót nyomó albumban, minél több, de esztétikus elhelyezése volt a cél. És mindenik fénykép alá egy-egy sor is oda van írva, hogy az emékek biztos élénkséggel táruljanak a kiváncsi szemek elé. És én igencsak kíváncsi voltam. Egyik "izgalmas" elfoglaltságom, amikor a szüleim nem voltak otthon (mert ekkor bármennyit is el lehetett időzni egy-egy fénykép nézegetésével), serdülőkoromban, a családi fényképalbum ismételt elnézegetése volt, az első képtől a legutolsóig, ami mindig változott, frissült. Imádtam nézegetni, hogy édesapám hogy változott az idők során, hogy milyen jóképű volt, hogy édesanyám milyen szép volt, meg azt, hogy mivel töltötték szabadidejüket, hol kirándulgattak és mikor léptünk mi be az öcsémmel az életükbe. Azt az egy-két megsárgult szélű képet is szerettem, amiről ismeretlen arcok néztek rám: nagytata, akit nem ismertem, csak elbeszélésből, nagynénik és nagybácsik gyerekkori képei. A szabály az volt, hogy minden eseményről legfeljebb 3 kép kerülhet az albumba, így vastagodott egy élet albumává. Órákat is el tudtam tölteni az album nézegetésével, és kívántam, hogy majd nekem is legyen egy ilyen. És lett is (édesapám készített egyet), amit egy darabig ügyesen és rendszeresen rendezgettem. Igaz, hogy nem sikerült sem a képek méreteit aprócskán tartani (megjelentek a színes képek), sem a maximum hármat egy eseményről (digitális képek papír kivitelezése), mert sokat lehetett akkor már kattintani... 
És egy ideje, azt hiszem a kétezres évek elejétől nem ragasztottam több képet az albumomba. De sokszor eszembe jutott, mint például ma is, hogy milyen jó lenne egy helyre gyűjteni a képeket, de nem akárhogy, hanem lapozható albumba, szépen rendszerezetten, hogy emlékezzünk rá, hogy mennyi mindent csináltunk, mennyi örömben volt részünk, hány helyen megfordultunk. Hogy lapozzunk.
És így jutottam el arra a döntésre, hogy itt a blogomon fogok egy olyan albumot létrehozni, hogy Helyek és ahova 1-3 képet fogok feltölteni azokról a helyekről ahol az elmúlt tizenakárhány évben jártam egyedül, kollegákkal vagy a családommal. 

Kezdetnek mégiscsak lapozzátok szeretett öcsém, néhai Kocsis Hobó László, nekem csak Laci, fotóit.

Kádár Tímea írásából tudtam meg, hogy a szállodáknak van egy egyre népszerűbb szállás alternatívája, amit úgy hívnak, hogy közösségi szállásfoglalás. Gondolom, hogy nem nálunk népszerű. :)
És a másik számomra új dolog, hogy magánszemélyek, az éppen nem használt tárgyaikat, eszközeiket (robogó, autó, sportszerek) is bérbeadják. Előnye, hogy olcsóbb, mint a hivatalos autóbérlés, például, és hogy személyes kapcsolattaremtésre is lehetőséget teremt, ami talán a legfontosabb... 
Minden van kéremszépen, ami szem-szájnak ingere. Csak legyen hozzá idő, pénz és még kinek ami.

Mindenesetre tőlem azért távol állnak az ilyesfajta szolgátatások, de ha külföldön ez trend, akkor biztos, hogy van rá igény. 

A biztost akár nagybetűvel is írhatnám, mert a Nők Lapja Caféban olvasottak is azt erősítik bennem, hogy nemcsak ahányan vagyunk annyifélék vagyunk, hanem, hogy a mozgás-, a gondolat-, az igény- és mindenegyébvilágunk végletek között mozognak. Egy pár évvel ezelőtt mondta valaki, hogy vannak olyan turisták, akik sok pénzt fizetnek azért, hogy megtapasztalják, milyen hajléktalannak lenni. Akkor hihetetlennek tűnt, de hát létezik... A Nők Lapja cikkében egy pár példáról olvashattok.

Jaj! Hol vagyunk, hova megyünk?

Az előző, a házról szóló, bejegyzésemben ott maradtunk el, hogy szétszedtük a házat és megőriztünk mindent, amit meg lehetett és be is építettük. A ház színe is olyan lett, hát nem pont olyan, de az olyanhoz a legközelebb álló. Kék. A kemece oldaláról letörtem egy darabkát és azt hasonlítottam a kikeverendő színhez. Olyan lett. szép lett. :)
A cserepet baconból vettük, fecskefarkút a tetőre és hódfarkút az újmódi-régimódi padlóburkolathoz. Kézzel vetett, gyönyörű. 
Dicsekvésből elég, itt jönnek a képek, aztán dicsekszem tovább.

Amíg ilyen lett, addig is itthon éreztük magunkat, használtuk, szerettük.

És nemrégiben készült egy pár felvétel, amiből egy kétperces videón láthatjátok, hogy most milyen belülről. A kisebbik lányom szobájában pedig láthatjátok, hogy nem csináltam rendet a filmezés előtt. :), sőt a virágaimat sem öntöztem meg. :( A házról ennyit, majd még egy bejegyzés erejéig megmutatom a csempekályhákat és még ha valami eszembe jut.