Fényképek

Amikor gyerek voltam imádtam az elsőtétített fürdőszobában édesapámnak aszisztálni a fényképek előhívásánál. Az előszobában sem volt szabad villanyt gyújtani, sőt, biztos, ami biztos, egy pokrócot is felaksztottunk az ajtó belső felére, hogy ne égjenek el a fényképek. Emlékszem a vegyszer illatára, amit szerettem, a színes csipeszekre, meg a tálkákra, a piros fényre és a felcsíptetett fényképekre. A ki és be koslatásra is, amit édesapám tettetett bosszúsággal kommentált. Nagyon jó kis családi együttlétek voltak ezek. Nosztalgiával gondolok rá ma is. Így születtek fekete-fehér fényképeink, amelyek minden elsősorban édesapám számára értékes pilanatot megőríztek és őriznek ma is. A fényképek mérete is fontos volt, mert a sajátkezőleg készített, mára már több kilót nyomó albumban, minél több, de esztétikus elhelyezése volt a cél. És mindenik fénykép alá egy-egy sor is oda van írva, hogy az emékek biztos élénkséggel táruljanak a kiváncsi szemek elé. És én igencsak kíváncsi voltam. Egyik "izgalmas" elfoglaltságom, amikor a szüleim nem voltak otthon (mert ekkor bármennyit is el lehetett időzni egy-egy fénykép nézegetésével), serdülőkoromban, a családi fényképalbum ismételt elnézegetése volt, az első képtől a legutolsóig, ami mindig változott, frissült. Imádtam nézegetni, hogy édesapám hogy változott az idők során, hogy milyen jóképű volt, hogy édesanyám milyen szép volt, meg azt, hogy mivel töltötték szabadidejüket, hol kirándulgattak és mikor léptünk mi be az öcsémmel az életükbe. Azt az egy-két megsárgult szélű képet is szerettem, amiről ismeretlen arcok néztek rám: nagytata, akit nem ismertem, csak elbeszélésből, nagynénik és nagybácsik gyerekkori képei. A szabály az volt, hogy minden eseményről legfeljebb 3 kép kerülhet az albumba, így vastagodott egy élet albumává. Órákat is el tudtam tölteni az album nézegetésével, és kívántam, hogy majd nekem is legyen egy ilyen. És lett is (édesapám készített egyet), amit egy darabig ügyesen és rendszeresen rendezgettem. Igaz, hogy nem sikerült sem a képek méreteit aprócskán tartani (megjelentek a színes képek), sem a maximum hármat egy eseményről (digitális képek papír kivitelezése), mert sokat lehetett akkor már kattintani... 
És egy ideje, azt hiszem a kétezres évek elejétől nem ragasztottam több képet az albumomba. De sokszor eszembe jutott, mint például ma is, hogy milyen jó lenne egy helyre gyűjteni a képeket, de nem akárhogy, hanem lapozható albumba, szépen rendszerezetten, hogy emlékezzünk rá, hogy mennyi mindent csináltunk, mennyi örömben volt részünk, hány helyen megfordultunk. Hogy lapozzunk.
És így jutottam el arra a döntésre, hogy itt a blogomon fogok egy olyan albumot létrehozni, hogy Helyek és ahova 1-3 képet fogok feltölteni azokról a helyekről ahol az elmúlt tizenakárhány évben jártam egyedül, kollegákkal vagy a családommal. 

Kezdetnek mégiscsak lapozzátok szeretett öcsém, néhai Kocsis Hobó László, nekem csak Laci, fotóit.