Mindig szerettem vonattal utazni. Autónk nem volt, így hétvégi kirándulásainkra mindig vonattal mentünk. És sokat kirándultunk. Az orromban érzem az áprodott vonatszagot a Vásárhely Déda hajnali, félötös személyvonaton. A 45 perc gyaloglás az állomásra kiverte az álmot a szememből, a vonaton a jól ismert rituálé a szüleink hátizsákjából előkerülő kávéval kezdődött, majd a "korty" visinátával folytatódott. Nagyon szerettem ezt a koszos, büdös szabadságot, amit a hétvégék jelentettek.
Most leghosszabb vonatos utazásunkra készülünk. Nagy az izgalom nemcsak az út miatt, hanem, mert meg kell tanulnom "modernnek" lenni. Aplikációkkal, online foglalásokkal fűszerezett az augusztusi hónapunk és az sem segít, hogy időközben eltelt vagy 35-40 év. Bevallom, hogy néha egy picit szorongok és azt is, hogy vonatokkal álmodom elég gyakran. Szóval, augusztus 1-én egy hónapos európai Interrail jegyet váltottunk családostól és nyakunkba vesszük a hátizsákot és a világot. A legnagyobb öröm, hogy a lányaink is szívesen velünk tartanak, a legnagyobb félelmem, hogy már az első hét után bedobom a törülközőt, olyan fáradt leszek. Többnyire olyan fővárosokat céloztunk meg, ahol még nem jártunk. A négyhetes útvonal valahogy így néz ki: Prága, Berlin, Koppenhága, Stockholm, Rotterdam (Amszterdam), Cambridge (London), Bruges, Párizs, Dijon (kell vegyek Cremvurstilát), Sori, valahol Bécs közelében, Budapest, Csíkszereda. Drukkoljatok, hogy minden sínen legyen. :)
0 Comments
Első rész: békeidőben Olyanoknak, mint én: 50+, sötétkék-halványpiros pályás, először az életben osztrák síparadicsomban, meg egyébként is először olyan helyen, ahol működnek a dolgok. Zárójel. A tavaly beiratkoztam egy kreatív írás képzésre, ahol az egyik dolog, amit tanultam, hogy ha izgalmasra akarom fogni a közlendőmet, akkor a sztoriban mindig kell legyen egy konfliktus. Azóta nem merek írni, pedig konfliktus az volt, csak belső. Ilyen kérdésekkel gyötörtem magam: hogy fogok lejönni a pályán, mi lesz, ha nagy a köd és elvétem a kanyart, stb? Kell ez nekem? Ó, igen! Nagyon kellett! Egyszer az életben azt hiszem meg kell tapasztalni, hogy milyen az, amikor valahogy minden működik. Nem az van, hogy x közbirtokosság nem tud megegyezni y-al, vagy hogy van hó, például Hargitafürdőn, de a Kossuth pálya nem működik, mert nincs ki működtesse. Arról nem is beszélve, hogy tömegnyomor van, és mire parkolóhelyet találsz és felcsatolod a síléced már el is ment a kedved az egésztől. És csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy az előbb láttam a hírekben, hogy Brassópojánán 40 percet is kell várni a felvonóra. Hát, kösz, ez még nekem is sok. Na, de térjünk vissza az osztrákokhoz. Azt mondta a panziós, hogy ilyen rossz januárjuk még sosem volt. Én nem búsultam, hogy nincsenek sokan, így nem kellett aggódjak, hogy valakinek az útjában tökéletlenkedek lefele egy, nekem túl meredek pályán. Miután meggyőződtem, hogy tudom, melyik kanyart kell bevennem, mert az első lesiklásoknál idegenvezettek a "csapattársaim", volt olyan is, hogy egyedül voltam a hegyen, na jó na, csak a pálya egy szakaszán és nem kellett attól tartsak, hogy valaki meghallja, hogy hogyan bíztatom magam félhangosan. Muszáj volt tartanom az iramot, mert nagyon ambíciós társasággal voltam, nem maradhattam éppen a békán alul. A 9-től 4-ig programot mindenki, rajtam kívül, maximálisan kihasználta. Én amikor éreztem, hogy a lábaim már nem az enyémek, és a nyárfalevél remegésével vetekednek, a pálya aljában tátottam a számat, majd 4 előtt egy pár perccel a felvonóház ajtajára szegeztem a tekintetem, hogy lássam mennyire pontosan zárnak az osztrákok. Mint a légyszar. Tetszett, hogy reggel nyitás előtt lehetett tudni, hogy melyik pálya van nyitva, melyik felvonó működik stb. És nem a jegyesnénitől kellett megkérdezni, hanem ilyen las vegasi neonoszlopokon virítottak a felvonó-/pályanevek és melletük a piros x vagy a zöld pipa. A faluban több helyen és persze a neten is meg lehetett nézni, főleg annak, aki tudta, hogy hol kell. Én úri módon oda mentem, ahova a többiek. Amúgy, szerintem, túlteljesítettem az éves sítervemet, úgyhogy ahogy hazaértünk el is pakoltam a léceket, nehogy megkívánjam a tavasz előtt. Így néz ki sítérképen, ahol voltunk és néhány fotón megmutatom, hogy milyen volt a kilátás. Második rész: háborús idők
8 napja abbahagytam az írást és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy lehet nincs is értelme már semminek. Érzés szintjén egy kicsit olyan, mint 1989-ben, amikor ültünk a barátnőmmel Vásárhelyen a rádió mellett, hallgattuk a híreket, hallottuk a puskaropogást a háttérben, miközben az utcán tankok vonultak a főtér felé. A bizonytalanság, a félelem, a féltés, az aggodalom, a remény hullámai egyszerre csaptak össze a fejünk felett. Akkor volt REMÉNY. Most? Hogy jutott ide az emberiség? Szegény emberek, szegény világ, aki ki van téve egy-egy őrült kénye-kedvének, a politikai játszmáknak, amelyeknek se vége, se hossza. Mire megy ki ez az egész? Egyik percben mosogatsz, a másikban felkapod a gyermekedet és menekülsz. Úristen! Mi lesz ebből? A tengeren voltunk. A bolgár tengerpart Sveti Vlas nevű üdülővároskájában, ahol teljesen találomra foglaltam szállást az interneten, úgy keresgélve, hogy csendes tengerpart Bugáriában. Erről a csendes helyről majd írok, de most inkább arról a 4 órás kirándulásról szeretnék beszámolni, amit a Tripadvisor úgy javasolt, mint egyike azon 2-3 tevékenységnek, amit érdemes kipróbálni Sveti Vlasban. Az értékelések is nagyon jók voltak a kirándulásról, így mi is elmentünk a találkahelyre, a posta elé, péntek reggel 9-re. Elsők között értünk oda, aztán fél tíz után, mire elindultunk 53-an voltunk! Svájc, Németország, Franciaország, Ukrajna, Írország, Oroszország, Románia, Csehország, Hollandia képviseltette magát a nagyobbacsak csoportban. Az idegenvezető egy fitt, huszonéves lány, aki főállásban jógatanár, nyaranként pedig heti kétszeri alkalommal ezt a túrát vezeti a környékbeli hegyekbe, melynek legmagasabb csúcsa a Sveti Iliya csúcs a maga 385 méterével és gyönyörű kilátásával. Bemutatkozás után elmesélte, hogy a passzióból csinálja már jó pár éve, nagy természetbarát és környezetvédő. Azt is mondta, hogy a túra ingyenes, de természetesen megköszöni az adományokat a végén, mindenkire rábízva, hogy annyit adjon, amennyit meg ér neki a kirándulás. Szóval, ez egy magánszemély, aki jól csinálja azt, amit csinál. Hát nem? Ezt a szórólapot adta a kezünkbe, majd nekivágtunk. A túra, innen a Hargita-hegység lábától, semmiség volt, de az idegenvezető lelkesedése, ahogy a gyógynövényekről, az állatokról és általában a helyről beszélt feldobta a hangulatot, 50 embert összefogott és mi is úgy néztük és kóstoltuk a szedret, meg a zsályát, mintha sosem láttunk, ettünk volna. Életemben előszőr láttam viszont lódarázs fészket, kettőt is, és valóban gyönyörű volt a panoráma a hegytetőről. Meglepett, hogy nem láttam szemetet az erdőben, de kiderült a végére, hogy az idegenvezető minden alkalommal összeszedi a műanyag palackokat és leviszi a kukába. Ezúttal vagy 3-at szedett össze. A túra végén, mindenki elégedett volt. De tényleg. Úgyhogy adomány is volt bőven, úgy láttam, hogy 5-10 eurókat adtak az emberek fejenként. Szorozzátok be 50-el.
Itthon picit utánanéztem ennek az ingyenes városnéző / séta mozgalomnak és Torinótól, Rio de Janeroig mindenfelé létezik. Gondolom ott megy nagyon jól, ahol sok a turista, elsősorban városnéző túrák vannak, de mint kiderült vannak rendhagyóbbak is. A kulcsszó: free walking tours. Megéri! Az interneten a kappadókiai látnivalókat böngészve rábukkantam erre a falura, pontosabban egy képre, ami lenyűgözött. Lementem a recepcióra és reménykedve intéztem az kérdést a conciergehez (aki a lábam elé kellett volna vesse magát örömében, hogy segíthet), hogy hogyan juthatnék el Cavusinba? Mire ő visszakérdezett, hogy minek akarok én oda menni, ott nincs semmi? Kezdtem neki magyarázni, hogy van ott régi sziklába vájt görög falu, meg az első keresztény templom Kappadókiában, mire ő egészen hülyének nézett, de azért elárulta, hogy taxival, 15 líráért el lehet oda menni, ha már ragaszkodom a semmihez. Mivel Avanostól csak néhány kilométer távolságra van ez a falu, vasárnap délelőtt taxival elvitettük magunkat Cavusinba. Fél 10-kor már ott voltunk, így volt két és fél óránk felfedezni ezt a szédületes helyet. Az ember azt gondolná, hogy annyi romos barlanglakás, templom meg tündérkémény után már kezd unalmassá válni a dolog, de nem. Higgyétek el, hogy minden helyenek valahogy más a varázsa, másképp áll a "kalap" a sziklákon, teljesen más a hangulat, Ez a hely nem más, mint egy nyugis, élő falu, 500 lakossal, ahol most ébredezik a turizmus és kezd megpendülni az élet, ahol a földeken még ugyanúgy dolgoznak a falubeliek, mint nálunk, sőt ha lehet még rudimentárisabb eszközökkel, érezni, hogy nem könnyű az élet, de azt is, hogy igyekeznek és hogy jól csinálják, amit csinálnak. És amit végig éreztem bárhol is voltunk, az a könnyed, szívből jövő vendéglátás és kedvesség, amivel feléd fordulnak. És úgy tudják a pénztárcádból kicsalni a lírát, hogy még te köszönöd meg a végén, hogy náluk vásárolhattál. :) A fenti utcakép fogadott. Ez majdnem a központ. A második képen baloldalt látható egy Blue and White Cafe, amelyiknek az ajtajára ki van írva, hogy: free information. Ez a magán iniciatívából született turista információs központ, egyébként több helyen láttam kiírva. És mi bementünk. És ott ült egy dizájner kávézó fiatal, jóképű tulajdonosa, aki régiségkereskedő, de mivel a kávézó jobb üzletnek bizonyult, így dekorációnak haszál néhány XVI. századi szőnyeget és egyéb tárgyakat és kiváló angol tudásssal útbaigazítást ad és finom kávét meg teát főz, de azt már nem ingyen. :) Okos nem? Megtudtuk a hátsó utat a templomfelé, ami sokkal szebb, mint a "rendes". Felértünk a tetőre, ahonnan páratlan kilátás nyílt Uchisar felé, illetve a Rose Valley irányába. Innen ereszkedtünk be az V. századi Keresztelő Szent János templomba, ami valamikor egy helyiségből állt, ma három részre tagolódik, mert az omlásveszély miatt az oszlopok közötti részeket befalazták. Egyébként a szikla oldalába épített lakásokat itt is 1923-ig lakták, görögök és törökök. Még most is laknak néhány ilyen házban, az elhagyott, de használhatókat pedig megpróbálják eladni. A templom igazán fennséges. Hihetelen! Akármilyen puha legyen is vulkanikus kőzet, mekkor munka van benne! A templomból kijövet egy teljesen lehetetlen helyen frissen facsart narancslevet árult valaki, motobicilkije ott parkolt a hegyen. Egy másik lehetetlen helyen egy kávézó volt, de lehet, hogy végleg használaton kívül, majd ahogy lennebb ereszkedtünk megjelentek az első barlanghotelek is, valamint a bazársor. Még volt egy annyi időnk, hogy kisétálva a faluból elérjük a Rose Valley bejáratát és a természet alkotásaiban gyönyörködjünk egy kicsit. Itt láttuk azt az idősebb házaspárt, akik a kicsi földjüket művelték, a turista úton pedig hol lovasok, hol quadosok poroztak le és fel. Nem tudtam betelni a tájjal.
Avanos egy kicsi városka, körülbelül 12-13 ezer lakossal. Nagyon sok látnivaló nincs benne, de híres kerámiakészítő város, rengeteg látványműhellyel és barlangüzlettel. Törökország leghosszabb folyója, a Kızılırmak (Vörös-folyó) folyik keresztül rajta. A turizmusnak köszönhetően ma már az itt készített kerámia és készítése is bekapcsolódott a turisztikai programokba, megélhetést biztosítva sok család számáraAz utcán lépten-nyomon fazekasok hívogatnak, hogy nézzél be hozzájuk. Azt mondják, hogy Kappadókiában minden város alatt egy földalatti város is van. Időnk sajnos nem volt egyet sem megnézni, de teljesen hihető a dolog, ugyanis több üzlet, étterem, szálloda valahogy a föld alatt folytatódik. Nagyon izgalmas. Itt olvashattok egy legújabb földalatti város felfedezéséről. Avanosi sétám során a romos házak között egy olyan szállodára bukkantam, hogy az összes ezeregy éjszaka meséje egyszerre jutott az eszembe. Bekérezkedtem fényképezni, megkínáltak teával, csak úgy vendégszeretetből én meg hálából oda vittem a férjemet este vacsorázni. :) Valahogy így látom én, hogy működnie kellene a turizmusnak nálunk is. A sziklás oldalban a régi város. Lakatlan házak. A szálloda - Kirkit Hotel Avanos az ország közepén van. Kis, vidéki város, de a hagyományok itt is szemlátomást teret veszítenek a modern, nyugatabbi világból jövő áramlatokkal szemben. A kora délutáni imára hívó müezzin szavára csak az öregek mozdultek meg a padokról és mentek be a mecsetbe. A fiatalok inkább sefieztek a függőhídon ...
A VII. században az első arab invázió idején a keresztény lakosság Kayseriből a Göreme-völgybe költözött. Itt a jól megmunkálható tufakőzetbe alakították ki templomaikat, lakó-barlangjaikat. Göreme környékén több, mint 400 templom található a kora kereszténység idejéből, amelyeket több korszakbéli freskók díszitenek: a kora kereszténység, a képrombolás és a képrombolás utáni időszakokból. Ezek közül sok freskó ma is szépen látszik. Második nap reggel, a göremei szabadtéri múzeum első látogatói voltunk. Jó volt az időzítés, mert viszonylag kevesen voltak abban az órában. Mire mi végig látogattuk a tizenenegynéhány templomot, addigra rengeteg csoport érkezett, de hál'istennek nem volt időnk elfáradni az emberektől. Nyáron, 40 fokos hőségben lehet nem élveztem volna ennyire. A templomokban nem szabad fényképezni, csak titokban és vaku nélkül. Göreme falu-város kevesebb, mint 3000 lakossal. Főutcája hangulatos, sok-sok szuvenír bolttal és egy nagy kínai vendéglővel. Mit csináljon az ember, ha a legtöbb turista Kínából jön? És lehet, nem szereti a török kaját, de valamit csak ennie kell? ...gondoltam. És még azt is, hogy talán Angliában, ahol valahogy nem lehet finom helyit enni, indokolt a különböző nemzetközi konyhák felsorakoztatása a helyiek és a turisták örömére, de Törökországban, ahol finom és változatos a helyi? Csak elmorfondíroztam a turizmus kapcsán. Egy rövid göremei bámészkodás után önkéntes idegenvezetőnk, egy angol férfi, aki 13 éve Törökországban él, úgy gondolta, hogy megmutatja nekünk az Ihlara-völgyet, ami egy fantasztikus kanyonszerű völgy, melynek alján végigvezet egy turistaösvény, jobbára a patak mentén. Ez a kiruccanás nem sikerült olyan jól, szerintem, mert rohanás volt az egész. Délután 5-re vissza kellett érnünk Avanosba. Mivel eltévesztettünk egy letérőt, egy félkész úton 120-al repesztette a pasi, úgyhogy mire megérkeztünk, a sötétkék autó hófehér lett, én meg rettenetesen fáradt, mert végig vezettem az anyósülésen. Mindegy. A völgy valóban megér egy egésznapos túrát. Valahogy úgy, hogy egyik végétől a másikig gyalogolsz és közben a kanyon két oldalán a barlanglakásokat és templomokat végignézed. Összesen 14 km. A völgy 105 sziklába vájt templomából 16 látogatható, amelyek egy viszonylag rövid szakaszon az Ihlara felőli völgybejárathoz közel találhatók. A bizánci időkben a kappadókiai görögök építették ezt a lenyűgöző helyet, jó búvóhelynek bizonyult a történelem viharai során. Az utolsó görög lakosokat 1923-ban telepítették ki Ihlarából, amikor a török-görög lakosság csere történt a két ország között. Ha Ihlara felől lépcsőkön ereszkedsz le a völgybe, mint ahogy mi is tettük, 360 lépcsőfokot számolhatsz, ha van kedved számolni (valaki már megelőzött). Nagyon buja zöld volt a természet a völgy mélyén, élénk madárcsicsergéssel. Elképzeltem, hogy nyáron különösen üditő lehet a zöldellő fák árnyéka és a patak vize, amiben fürödni is lehet egy-egy helyen. Nekem végig az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehetett, amikor lakták ezt a völgyet és hogy hogyan jutottak fel a barlanglakásaikba az emberek a függőleges sziklafalon? Az első fotón Ihlara látképe, háttérben a gyönyörű hófödte csúcsok, majd néhán kép a völgyről és végül Ihlara üres, görög házainak romjai. Nagyon nagySajnos nem időztünk sokat a völgyben, csak lemásztunk, meg felmásztunk a lépcsőkön és egy kilométernyit ha sétáltunk a völgyben, na de a következő alkalommal bepótoljuk. Visszafele az út már simább volt. Megtaláltuk az aszfalt utat és így a 70 km-t még gyorsabban, 140-el, tettük meg. Lefáradtam. Hogy lehet úgy veztetni, hogy 5 másodpercenként nézed a telefonodopn a GPS-t, a következő 5 másodpercből 3-at a táj csodálatával töltöd, egy pillantást vetsz az útra, majd kezded előlről? És mondasz is egyfolytában. Lehet, hogy ez a pasi nőnek kellett volna szülessen? ;)
Avanosban vacsorára voltunk hivatalosak, amit megelőzött egy 300 éves kerámia műhely meglátogatása, egy borkostoló, ami alatt megtanultam, hogy a bornak úgy mondják, hogy șarap és koccintáskor meg, serefe. Nem fogom elfelejteni egyiket sem. A șarapot azért nem, mert gyermekkorom hallás utáni angol tudománya románnal vegyítve cseng a fülemben még most is (sáráp, münkő csoráp, dákő nuc plácsé, trádzsé ün káp), a serefe pedig azért, mert egy másik technikával sajátítottam el, sokat ismételtem az est alatt. Egy dolgot nagyon sajnálok az aznapi vacsorával kapcsolatosan, hogy nem dokumentálódtam előre, hogy mi is volt az étterem, mielőtt étteremmé alakították volna? Az feltűnt, hogy nagy és régi és hogy valamikor más funkciót látott el, de hogy az egyik utolsó, épen és használatban maradt karavánszerájban vacsoráztunk, azt nem gondoltam volna. Ezért és azért sem, mert a tűsarkú cípőm már nagyon szorított, én fel nem álltam az asztal mellől, amíg takarodót nem fújtak. Kár. Nagyon nagy kár! A Saruhan karavánszeráj egyik termében voltunk, de a képeket az internetről kölcsönöztem. Kappadókia valóban a világ egyik legkülönlegesebb tája. Azt mondják, hogy körülbelül 25 millió évvel ezelőtt keletkeztek azok a furcsa, holdbéli tájformák, amelyek ma a világörökség részét képezik. Ha valakinek ez nem lenne elég, akkor ehhez még hozzá lehet tenni a föld alatti városokat, ahol az első keresztények meghúzódtak és a sziklába vájt házakat és kora keresztény templomokat ezen a vidéken. Két és fél nap nagyon kevés volt minden likba belemászni, minden elhagyatott városrészt felkutatni, de arra elég volt, hogy a hely felkerüljön azok közé a helyek közé (saját listámon), amelyektől a szó szoros értelmében elállt a lélegzetem. Az út Bukaresttől Isztambulig egy óra, Isztambultól Nevşehirig még egy óra. A török légitársaság pedig ezen a rövid távon is, mindkét járaton, melegszendvicset szolgált fel és minden hangos bemondást így kezdett: Ladies and gentlemen and dear children! Nem tudom, hogy miért van így, de nekem nagyon tetszik. Nevşehir repülőtere kb. olyan és akkora, mint a vásárhelyi. Az ország közepén járunk. A táj az elején, Avanos városáig (17 km), úgy tűnt nem tartogat semmi rendkivülit, de aztán egy-egy kanyarban már sejteni lehetett, hogy nemsokára leesik az állam. A szállásunk egy cuccosnak ígérkező szállodában volt, szerencsére nem mi fizettük, de amiről kiderült, hogy mégsem olyan cuccos. A személyzet még csak a második csillagnál tartott a négyből, de azért igyekeztek. Sokat nem vesztegettük az időt, "kiszaladtunk" megnézni a Zelve szabadtéri múzeumnak nevezett helyet, majd a naplementét egy "naplemente pontból", majd vacsoráztunk Üçhisar szilkaerőd-városban. Zelve szabadtéri múzeum 60 évvel ezelőtt élő falu volt, amelyet keresztények és muzulmánok egyaránt lakták. Ma egy három völgyből álló, ingyen látogatható múzeum, amelyben szabadon lehet barangolni, sziklát mászni, bámészkodni, ámuldozni, fényképezkedni. Sokkal nagyobb területen fekszik, mint a Göreme múzeum és csodaszép! A valamivel kevesebb, mint egy óra alatt csak az egyik szegletét jártuk be ennek a csodának, de a látogatók folyamatosan jöttek, mindenki más célból. A sárgaruhás hölgy egy orosz lapnak pózolt, a pirosruhás egy helyinek, de voltak fehérruhás menyasszonyok is, akik mellett kendőbe burkolózott rokonok sürgölődtek. Zelvet elhagyva megkerestük a naplemente pontot. Útközben is készítettem néhány fotót az autóból, hogy ne feledjem a táj hangulatát és hogy ti is lássátok. És megérkeztünk. A szikla oldalába párnák, fotelek, matracok voltak elhelyezve és itt-ott egy-egy asztal. Gyorsan lehuppantunk, de még gyorsabban ott termett egy fiú és török çay-t kínált. Nem épp véletlenül voltak a matracok ott, ahol voltak. Egyfajta halmozzuk-az-élvezeteket pontban voltunk. És ha már leültünk legalább egy teát megittunk ketten. :) Ide is kijárnak fényképezkedni a népek és itt is nagyon színes és néhol ellentmondásos a kép. Mint például a VW Camper-es. A naplemente pedig szép. Itt is. Záróakkordként sikerült egy olyan étteremben vacsorázni, ahol szinte nem is vetted észre, hogy étteremben vagy. Uchisar városában ebben, a kivülről igazán semmitmondó utcában és étteremben ettünk ötcsillagosat. Csak nyugodtan, csak természetesen, csak szívből, de hozzáértéssel egy családi vállalkozás vendégei voltunk. Törökországban az az izgalmas, hogy a jellegtelen bejárat nagyon sokszor kincset rejteget, a vendégszeretet pedig őszinte, főleg "vidéken".
A Duna-delta szépségeiről, csodálatos madárvilágáról sokat hallottunk. Környékünkről sokan járnak is rendszeresen a deltába, főleg halászni. A nyár közepén keztünk el szállás után érdeklődni, interneten keresgélni és igaz ugyan, hogy rengeteg az ajánlat, mégis kevés volt olyan amely, ár-érték kategóríában megfelelt volna nekünk és 8 embernek biztosított volna szállást. Ami tetszett, már foglalt volt, ami meg foglalható volt, az nem kapott meg egyből. Aztán szinte-szinte lemondtunk az idéni deltás kirándulásról mondván, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, majd jövőben időben újra nekiindulunk. Végül a család akivel voltunk, jobban rá volt gyújtva a nyaralásra és megtalálták a a szállást Sulinán, ami igencsak kedvemre való volt, de nem volt olcsó. Egy valamikori török kereskedő család által lakott ház, amelyet egy projekt keretében felújítottak és kibővítettek. A berendezés is nagyon ízléses volt, én amikor megláttam extázisba estem a gyönyörűségtől. A házat rendező, a vendégeket fogadó helyi hölgyről, márcsak azért is, hogy megerősítse Sulina színes etnikumú voltát, kiderült, hogy apai részről magyar származású. Vezeték neve Torok, így mondta ő, vagyis Török és testvérei vannak Sepsiszentgyörgyön meg Tordán. Magyarul nem beszélt, de ez csak zárójel. A város kinézete amúgy nagyon lehangoló. A régi, egykor virágzó kikőtővárost sejtető épületek több mint fele romos, nem lakja senki és úgyanúgy a halfeldolgozó üzem, vagy a parton sorakozó raktárépületek is omladoznak. A város lakossága a Dunával párhúzamosan futó, számozott utcák tömbházaiban vagy kisebb magánházaiban él. Mi a III. utcában laktunk. :) Összesen hat párhúzamos utca van. Sötétben ilyenek. Valószínűleg, hogy többeket taszít, mint vonz egy ilyen hely látványa, de engem személyszerint lenyűgözött a történelmi háttér és a település nyugodt, jó hangulata. Kéregetők nincsnek, kóbor kutyák vannak. Ami a Duna-deltát illeti. Szinte el is feledkeztem róla... Személyenkénti 40-75 lejbe kerül egy kirándulás a deltába az időtartam és a tevékenységek függvényében. Mi egy rövidebbre fizettünk be, ami általában 2,5-3 óra és a környékbeli csatornákat, valamint a Musura-öblöt foglalja magába. Bevallom őszintén, hogy csalódott voltam a kirándulás után. Természetesen nem a delta szépségeiben csalódtam, hanem abban, hogy ezeket a kirándulásokat nem teljesen korrekt módon reklámozzák. A gyanútlan turista örül, hogy 40 lejért mennyi mindent lát majd (olvasva a reklámcédulát) és eszébe sem jut megkérdezni, hogy a madarakat közelről fogja-e látni, valamelyik kanyarban kiszállhat-e a partra stb. Miután sebesen végig motorcsónakáztunk a Cardon csatornán és elértük a Cardon nevű halászfalut, mondom a csónakmesternek, hogy én kiszállnék, megnézném ezt a 14 lakosú falut, mire ő, ok, de ha nem kérdezem, nem áll meg. Szóval ezeket a dolgokat most már tudjuk, hogy előre le kell beszélni részletesen. Mert a pelikánokat is inkább megzavartuk, mint megfigyelhettük. A távcsövet tiszta potyára vittük magunkkal, mert a Musura-öbölben, akkorák voltak a hullámok, hogy a távcső csak amúgy ugrált a szemem és az orrom között. Na, de ettől függetlenül, megbeszéltük a csapattal utólag, hogy ízelítőnek jó volt ez így. Most már okosabbak lettünk és tudjuk mit akarunk, ha legközelebb arra járunk. Izglamas volt, szép volt. Egyik ok, amiért Sulinát választottuk uticélul az volt, hogy legyen tengerpart is. A gyerekekre fogtuk, hogy miattuk, de igazából mi is ilyenre vágytunk. A szállásról kisbusszal lehetett kimenni a tengerpartra. Mi kb. 3-4 km-re voltunk a parttól. A busz nyáron 7 percenként és pontosan járt, szeptember 1-től 15 percenként, szintén pontosan. A jegy 2 lej. Taxi is létezik, az is 10 lejért a homokon állt meg. Amúgy a busz is. Chiar pe nisip. Két beach bar / vendéglő és egy picike sörös/üditős hely van a parton. Nincsenek üzletek, hangos zene. bóvlit árusító bódék. A víz tiszta volt (állítólag szennyezett, mert ugye ott ömlik s Duna a tengerbe, miért is ne lenne szennyezett) és meleg. A szennyezettség nem látszott, a hullámok pont fix jók voltak és a hamsii is finom volt. Mi főztünk magunknak, de egy este elmentünk egy bizonyos Florihoz, aki az udvarán berendezte a 3 nagy asztalból álló éttermét és főz rendületlenül. Fiatal, alig ha van 30 éves és rendkivül kedves és ügyes. Azt főzi rendszerint, amit aznap a férje fog. Mi harcsát és pontyot ettünk, de olyat, hogy a gyermekek is megnyalták mind a 10 ujjukat. Halleves volt (harcsából) és ponty în saramură puliszkával. Nyam-nyam. Volt desszert, bor, țuica és víz, és felnőtteknek 50 lej volt a menü. A gyerekeknek, négyüknek fizettünk egy menü árát. Minden baniját megérte. Ilyen finom hallevest életemben nem ettem! Mivel ez volt az első hallevesem. :) De komolyan, picit aggódtam, hogy mi lesz, ha nagyon hal ízű lesz....? Még sokat lehetne mesélni. A temetőről, ahova tengerészek, tábornokok, hercegnők vannak eltemetve és ahol a sírkőfeliratok 21 nyelven beszélnek. A kis múzeumról, amit ajánlok mindenkinek, aki Sulinán jár és ami az Európai Duna Bizottság kilátótornyának épületében van berendezve. Az is érdekes volt számomra, hogy hivatalos adatok szerint 61 görös nemzetiségű személy él Sulinán, a görög közösségnek mégis 86 fiatalból álló tánccsoportja van, akik egyik este a közösségi ház előtt táncoltak és énekeltek. Apróságok? Arról nem szóltam, hogy az autóinkat Tulcean hagytuk (6 lej/nap a parkolásdíj) és odafele a leglassúbb hajóval mentünk Sulinára, a személyhajóval. Olyan mint a személyvonat. Lassú. 4 órát mentünk 70 km-t. Ezzel a hajóval költöznek, vásárolni mennek, és turistákat szállítanak. A jegy ára, gyereknek, felnőttnek egyaránt, 46 lej. Nyaralásunk végén rapiddal (másfél óra) érkeztünk Tulceara. Ennek az ára 60 lej/fő.
Ha nem tudtátok eldönteni, hogy menjetek vagy ne menjetek a deltába, akkor mondom nektek: menjetek!
Ez az út más volt. Most nem valami olcsó, régi bérház szobáját foglaltuk le, ahol a zuhanysarok a recsegő ágy tőszomszédságában volt, hanem egy jóbarát vendégszeretetét élveztük kissé távolabb a nyüzsgő központtól. Láttam egy picit abból a Bécsből, amiből eddig nem sokat. És tetszett. Három teljes napunk volt és mindenki tudta, hogy mit szeretne csinálni. Persze ez így nem igaz. ÉN tudtam mit szeretnék, a többieknek pedig megmondtam, hogy ők is szeressék csak ugyanazt. Hundertwasser, Klimt, a Prater és egy séta az óvárosban egy pedig a Dunaparton valahol. Önző voltam, igen, igen, de mit csináljak, ha szeretem, amit szeretek? Első nap megnéztük a barátnőm munkahelyét, egy nemzetközi iskolát, ahol 3 éves kortól érettségiig mindenféle színű és nemzetiségű gyerek és fiatal tanul. Romántól azerbajdzsániig, indiaitól franciáig és vissza. Aztán mivel viszonylag közel voltunk a Hundertwasser házhoz, elmentünk, hogy mi is nézzük meg kivülről azt a lakóházat, amelyben 52 lakrész található és 250 fa és bokor otthona is egyben és engem elvarázsol valahányszor látom. Teljesen elvarázsol. Hundertwassert vagy nagyon lehet szeretni vagy nem. Én az előbbiek táborához tartozom és nagyon inspirálnak a munkái és ahogy a "filozófiája". A ház lakói, gondolhatjátok, nem túl bolgogak, hogy ott ólálkodnak a turisták naphosszat és kattogtatják a fényképezőgépeiket, de tény, hogy Bécs egyik leglátogatottabb házában laknak és hát együtt kell élniük ezzel. Szegények! ... :) A házzal szemben van egy Hundertwasser Villagenek nevezett bazárszerű, szintén Hundertwasser által tervezett, épület (üzletek. galériák), ami korábban egy gumiabroncs gyár volt, most pedig az "éhes" turistáknak szolgál látványul, kompenzálva azt a hiányérzetet, amit a lakóház csak kivülről való megtekintése hagy az emberben. A Hundertwasser ízlelőbimbóim csak éppen nyiladoztak, úgyhogy innen a múzeumba mentünk, ahol az első két emeleten Hundertwasser képei vannak kiállítva, az utolsó emleten pedig vándorkiállítások kapnak otthont egy bizonyos időre. Ezúttal Edward Burtynsky kanadai fotós Víz című kiállítása volt látható, ami igencsak lenyűgőző volt. A fenti linken megnézhetitek a galériát. És vissza Hundertwasserhez. :) Az egyenetlen padló, a lépcsőház, a korlát, a képek, az itt-ott élő fák és csejék és nem utolsó sorban a gondolkodás, ami mögötte van! Aki a természetet szereti és védi, az rossz ember nem lehet. Jól mondom? Feltöltődtem. Széppel, színnel, élettel. Megéheztünk. Jöhetett egy kis Duna parti séta, ami a Duna-szigetet (Donau Insel) érintette és nagyon szabados, nemzetközi fílinget árasztott és nem volt tele turistával, de tele volt napfürdőzőkkel és kerékpárosokkal a háttérben pedig modern irodaházakkal. Itt ebédeltünk egy későit és nem osztrákot majd úgy érezvén, hogy kerekre sikeredett a nap, hazamentünk. A második nap a császári-birodalmi Bécsről szólt. Múzeumokban nem voltunk. Csak sétáltunk, ettünk, fagyiztunk, este pedig vídámparkoztunk és bécsiszeleteztünk. Ez más volt. Ez impozáns volt, uralkodói, történelmi. Egyedi hangulatú. Ó, és aztán este minden bátorságomat összeszedtem, hogy a hullámvasútra, és még ennél is rémisztőbb vasútra felüljek. A fekvős vasút, azt hittem, hogy ilyen repülős szenzációt ad, de amikor fejjel lefele és a saját tengelyem körül is forogtam 120-al, akkor megfájdult a fejem. Szerencsére, hogy a vacsora ez után következett, mert különben úgy jártam volna, mint Mr. Bean a repülőn. A Pratert egyébként ajánlom mindenkinek, akinek a gyereke vagy maga is szereti a hasonló élményeket. A Schweizerhaus sörkert pedig méltó befejezése volt a napnak. Utolsó napunk ismét a szépművészeről szólt. Ezúttal másik kedvencem, Klimt került műsorra és az ő képeivel együtt kiállított impresszionista és egyéb festőművészek munkái a Belvedere palotában. Esett az eső így ráérősen néztük végig a kiállításokat, hogy majd visszatérjünk a Városháza előtti térre, ahol a nemzetközi konyha remekeiből lehetett választani a Filmfesztiválra felállított sátraknál. Nyam-nyam. Még annyit Bécsről, hogy szuperjó a tömegközlekedés. Mindenhova el lehet jutni villamossal, metróval, vonattal vagy busszal. A 72 órás (3 napos) jegy 16 euró és mindenre érvényes. Szerintem nagyon megéri, így több idő marad bámészkodni itt-ott a lábaid pedig estére még mindig a tieid.
|
Régebbi bejegyzések
February 2024
Címkék
All
|