Szív, kalandvágy, dőlésszög

Első rész: békeidőben
Olyanoknak, mint én: 50+, sötétkék-halványpiros pályás, először az életben osztrák síparadicsomban, meg egyébként is először olyan helyen, ahol működnek a dolgok.
Zárójel. A tavaly beiratkoztam egy kreatív írás képzésre, ahol az egyik dolog, amit tanultam, hogy ha izgalmasra akarom fogni a közlendőmet, akkor a sztoriban mindig kell legyen egy konfliktus. Azóta nem merek írni, pedig konfliktus az volt, csak belső. Ilyen kérdésekkel gyötörtem magam: hogy fogok lejönni a pályán, mi lesz, ha nagy a köd és elvétem a kanyart, stb? Kell ez nekem? Ó, igen! Nagyon kellett!

Egyszer az életben azt hiszem meg kell tapasztalni, hogy milyen az, amikor valahogy minden működik. Nem az van, hogy x közbirtokosság nem tud megegyezni y-al, vagy hogy van hó, például Hargitafürdőn, de a Kossuth pálya nem működik, mert nincs ki működtesse. Arról nem is beszélve, hogy tömegnyomor van, és mire parkolóhelyet találsz és felcsatolod a síléced már el is ment a kedved az egésztől. És csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy az előbb láttam a hírekben, hogy Brassópojánán 40 percet is kell várni a felvonóra. Hát, kösz, ez még nekem is sok.

Na, de térjünk vissza az osztrákokhoz. Azt mondta a panziós, hogy ilyen rossz januárjuk még sosem volt. Én nem búsultam, hogy nincsenek sokan, így nem kellett aggódjak, hogy valakinek az útjában tökéletlenkedek lefele egy, nekem túl meredek pályán. Miután meggyőződtem, hogy tudom, melyik kanyart kell bevennem, mert az első lesiklásoknál idegenvezettek a  "csapattársaim", volt olyan is, hogy egyedül voltam a hegyen, na jó na, csak a pálya egy szakaszán és nem kellett attól tartsak, hogy valaki meghallja, hogy hogyan bíztatom magam félhangosan. Muszáj volt tartanom az iramot, mert nagyon ambíciós társasággal voltam, nem maradhattam éppen a békán alul. A 9-től 4-ig programot mindenki, rajtam kívül, maximálisan kihasználta. Én amikor éreztem, hogy a lábaim már nem az enyémek, és a nyárfalevél remegésével vetekednek, a pálya aljában tátottam a számat, majd 4 előtt egy pár perccel a felvonóház ajtajára szegeztem a tekintetem, hogy lássam mennyire pontosan zárnak az osztrákok. Mint a légyszar.
Tetszett, hogy reggel nyitás előtt lehetett tudni, hogy melyik pálya van nyitva, melyik felvonó működik stb. És nem a jegyesnénitől kellett megkérdezni, hanem ilyen las vegasi neonoszlopokon virítottak a felvonó-/pályanevek és melletük a piros x vagy a zöld pipa. A faluban több helyen és persze a neten is meg lehetett nézni, főleg annak, aki tudta, hogy hol kell. Én úri módon oda mentem, ahova a többiek. Amúgy, szerintem, túlteljesítettem az éves sítervemet, úgyhogy ahogy hazaértünk el is pakoltam a léceket, nehogy megkívánjam a tavasz előtt.
Így néz ki sítérképen, ahol voltunk és néhány fotón megmutatom, hogy milyen volt a kilátás.      

Második rész: háborús idők
8 napja abbahagytam az írást és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy lehet nincs is értelme már semminek. Érzés szintjén egy kicsit olyan, mint 1989-ben, amikor ültünk a barátnőmmel Vásárhelyen a  rádió mellett, hallgattuk a híreket, hallottuk a puskaropogást a háttérben, miközben az utcán tankok vonultak a főtér felé. A bizonytalanság, a félelem, a féltés, az aggodalom, a remény hullámai egyszerre csaptak össze a fejünk felett. Akkor volt REMÉNY. Most?
Hogy jutott ide az emberiség? Szegény emberek, szegény világ, aki ki van téve egy-egy őrült kénye-kedvének, a politikai játszmáknak, amelyeknek se vége, se hossza. Mire megy ki ez az egész? Egyik percben mosogatsz, a másikban felkapod a gyermekedet és menekülsz. Úristen! Mi lesz ebből?

Legyen béke!