Hétfőn kicsike angoltanfolyamom elkezdődőtt. 6-on vannak. 4 fiú és két lány. 13-15 évesek. Édesek. Mindenik egy kis külön világ. Kivülről is, belülről is. 

Rég tanítottam utoljára. Izgultam. Készültem. Első óra, első 5 percében jött a kérdés hangosan: "Miért reszket a kezed?" :) Megválaszoltam. Ha valami olyat csinálok, amit szívvel-lélekkel készítek elő és nagyon fontos számomra is, izgulok. Nem tart sokáig, mondtam. Nem jöttem zavarba, de elképzeltem, hogy esetleg mást igencsak zavarba hozhatott volna a kérdés, ha pedig egy 25 fős oszályban hangzik el, akkor méginkább. :)
Hamar rájöttem arra is, hogy nehezen fogom tudni alkalmazni a szabályt, miszerint mindenki csak angolul beszélhet két órán keresztül, különben büntetést szabunk ki rá. Azt hittem vicces lesz. Hát nem. Egyáltalán nem vicces. Játszani? Így? Inkább ciki, mint vicces.
Én a szabályt betartom. Félsiker, nem siker. Egy kicsit úgy érzem. Pedig nagyon ügyesek. Mind. Persze tudás szempontjából sem homogén a csoport, az is számít.....

Második alkalom után nagyon törtem a fejem, hogy valami olyan témát dobjak be, ami igazán érdekli őket. Telefon, gondoltam! Jó ötlet volt. Megmutattam nekik, hogy milyen volt 100 évvel ezelőtt egy telefon, hogy hogyan képzeljék el egy telefonoskisasszony munkáját és eljutottunk napjainkig, természetesen, ahoz a telefonhoz, amit ők is közelről ismernek. Hurrá! Érdekelte őket. Engem pedig az érdekelt, hogy mire használják a telefonjukat? Elviekben tudom, hiszen az én gyerekeimnek is van. Nem okos, csak félokos, de van. És azt is tudom, hogy nem arra használják zömében, amire mi használtunk a tárcsás, vagy gombos telefonokat annak idején. Azzal csak telefonálni lehetett. Ezzel meg.... nagyon, de nagyon le vagyok maradva. Huhhh.

Még volt egy témám, ami bejött. Egy kitalált mobil aplikációhoz kellett készítsenek angolul egy videó reklámot. Csapat munka volt. Szuper lett. 

A témakörök kapcsán beszélgettünk a férjemmel, hogy miért nem érdekesek a mai, tinédzsereknek írt nyeltankönyvek témái. Pedig profik állítják össze. Hát ezért. Mert mi, felnőttek (40-50-60 évesek) nem értünk az ő világukhoz. Nem értjük sokszor a saját nyelvünket sem, ha gyerekeink beszélnek hozzánk. Le vagyunk maradva. Nekem lehet, hogy érdekes az utazáshoz szükséges szókincset megtanulni,mondjuk spanyolul, de nekik ez uncsi. A számítógépes játékokhoz sem értek és az okostelefon sem az én világom. Szerencsére a focit én is szeretem.

Másképp tanulnak, másképp ragad rájuk a tudás, sokkal pörgősebb az ő világuk. Ehhez a dinamikához kell jó órákat tervezni, és belecsempészni azokat a dolgokat is, ami a tanár tapasztalatából fakadóan fontos, kipróbált és jó. Abszolút kihívás. Nagyon élvezem.

... de maradok még a falusi turizmusnál :)

Lehet, hogy nekem van valami bajom a franciákkal. Nem szándékos a dolog, de valahogy így jött ki a lépés eddig. Annak ellenére, hogy már háromszor jártam Párizsban, egyszer sem éreztem jól magam. Az első alkalommal kimodottan, rossz volt. Pedig el szerettem volna ájulni Párizstól, úgy, mint más. Nem ájultam el. És elsősorban az emberek miatt nem. Lépten-nyomon értésünkre adták, vállvonogatva, nevetve, hogy Franciaországban vagyunk, ha valamit szeretnénk beszéljünk franciául. Ez az ami, nekem nem ment. A szeretlek, a köszönöm, és a hogy vagyon kivűl, csak annyit tudok, hogy vulevu cusher avec moi, de ezt nem mondhattam sűrűn, ugye? 
Jó lett volna egy helyi, kedves ember aki felmelegíti, a rideg fogadtatást, aki elfeledteti a Montmartre környéki pisiszagot és a szemetes utcákat, vagy kulturális érdekességként magyarázza, hogy a szállodában a macskák a recepciós pulton mászkáltak. Hát olcsó szálló volt, de akkor is. 
Nem volt ilyen emberhez szerencsénk, úgyhogy pozitívan gyalogoltuk a párizsi kilométereinket és győzkődtük magunkat, hogy velünk van a baj. És meg vagyok győződve, hogy velünk is volt a baj. De mással is. 
Az talán számomra nem tűnt katasztrófálisnak, hogy minden csak franciául van kiírva, MINDENHOL, vagy az sem, hogy a hangosbemondó csak franciául szólt az állomáson, de amikor épp a repülőtéri metróra vártunk és hirtelen pánik és zűrzavar lett urrá a tömegen, nem bántam volna, ha valaki francia kiejtéssel bár, de egy oké-okét mondott volna és megmutatja, hogy hol távozzunk az alagútból. De nem volt ilyen. Egy képernyőn franciául futottak a betűk. Minden szót értettünk, ami a románhoz hasonlított, electriszité, tráfik, csirkulaszión, finit stb. úgyhogy ösztöneinkre hallgatva, megpróbáltunk kigyurakodni a felszínre, hogy taxival elérjük a repülőnket.
Annyi ilyen apróság ért a 4 nap alatt, hogy már nem is emlékeztem a párizsi látványosságokra, csak reméltem, hogy még lesz alkalmam visszamenni, hogy beigazolódjon, hogy nem volt szerencsés az az utunk. De ennyi. A város gyönyörű! :)

Például Provenceban. Apropó turizmus és vendégfogadás. Forcalquier volt az uticélunk, ahol egy projekttalálkozón vettünk részt a kolléganőmmel. Igaz, hogy nem a turistaidény kellős közepén, hanem december elején, de Provence azért akkor is Provence, gondoltam. 
Ilyenkor általában úgy történik a szervezkedés, hogy mindenki megveszi magának a repülőjegyet, de a szállást a helyi vendéglátókra bízzuk, gondolván, hogy ők jobban tudják, hova és mit érdemes foglalni. Ezúttal is így volt. A francia partner küldte is az infókat, de nekem a hajam is az égnek állt, amikor láttam, hogy Marseillestől 100 km-re levő Forcalquierbe vagy busszal lehet eljutni vagy autót kell bérelni. A busszal az volt a bajom, hogy a menetrend ugyan csatolva volt a levélhez, de franciául és nyelv- meg helyismeret hiányában elég zavaros volt a dolog, a laza autóbérlés pedig nekünk egyáltalán nem mindennapi megoldásunk, nembeszélve a francia autópályán való vezetésről, ami a lehető legtávolabb áll tőlem. Szóval a kezdeti lelkesedés, már korántsem volt olyan felhőtlen, mint gondolnátok. (Többek között ilyesmikre is gondolok, amikor azt szajkózom, hogy ahány vendég annyiféle és oda kell figyelni minden apróságra stb.) Merthogy lehet, hogy egy olyan valakinek, aki imád vezetni, főleg jól karbantartott autópályákon, na meg még egy kicsit franciául is tud, annak szuperötletnek tűnhetett az autóbérlési ötlet, nekem pánik és zűrzavar... :)
Kiudvaroltuk a projektvezető intézmény képviselőitől, hogy Marseillesben, a repülőtéren vegyenek fel az autójukba, amit ők ott bérelnek majd (könnyű nekik, franciák, otthon voltak) és vigyenek el a provence-i városkába. Na ez megoldódott, hála a kolléganőm rátermettségének (én lehet még mindig ott lennék a marseillesi repülőtéren). 
Na de az időzítés valahogy csak nem sikerült a repülőjáratok miatt, így egy éjszakát Marseillesben kellett töltsünk. Szép, de hírhedt kikütőváros, este volt, sötét volt, semmit nem láttunk belőle. Aludtunk egyet egy, az állomáshoz közeli hotelben, hogy másnap visszamenjünk a repülőtérre, hogy végre közelebb kerüljünk Provencehoz. :)
A második felvonásnak nem mi vagyunk a főszereplői, hanem a szlovén, fiatal, hátizsákos, belevaló partnerünk, aki körülbelül ugyanolyan tanácstalanul és francia nyelvismeret hiányában, végül úgy döntött, hogy busszal közelíti meg Forcalquiert. Valahogy a jó buszokra ült fel, váltania kellett és mire Forcalquierbe ért, este 10 óra volt. A buszsofőr egyik kanyarban mondta, hogy voila, itt le kell szállni és látja azt a sötét utat, ami nem látszik? Na ott kell gyalogolni addig, amíg fényt lát, és az lesz a hotel. Egy nyáron, és napvilág gyönyörű platánsoron kellet végigmennie, persze fogalma sem volt, hogy hol van, aminek a végén jobbra, egy kicsit fennebb, ott pislákolt a mézeskalácshotel ablakaiban a fény, ahol a gonosz mostoha várta a vendéget, és ahelyett, hogy meleg teával, jószóval lelket vert volna belé, megkérdezte, nem túl kedvesen, hogy eddig hol volt? Még csak annyit, hogy a platánsor egy cseppet sem volt kivilágítva, ezt másnap is láthattuk és nem 100 méter volt, hanem legalább egy kilométer. Neki is nagyon jól kezdődött a csodálatos provence-i utazása.
A szálloda szép volt, olyan, mint a képeken, és mindaddig, amíg fizetnünk kellett, baj sem volt. 

Fizetéskor kiderült, hogy a szervezők, elfelejtettek szólni, hogy nem 3 éjszakát töltünk a szállodában, hanem csak 2-t. A tulaj meg mindenáron ki akarta velünk fizettetni a 3-at. Volt rendes kiabálás, ha valakit esetleg érdekel, franciául, angolul. Ki amilyen nyelven tudott. Magyarul is. :)
A mai napig sem tudom, hogy kinek hány null lett az eredmény, mert mi csak annyit fizettünk, amennyit aludtunk. :)
De el kell mondanom, hogy nem maradtunk jó szájízzel. Egyelőre nem kivánkozom még egy esélyt adni ennek a csodálatos vidéknek. Inkább fotókon gyönyörködöm benne.

Mi sosem hagytuk külföldi partnereinket, hogy maguk jöjjenek el Bukarestből a repülőtérről, illetve csak azokat, akik kifejezetten ezt óhajtották. Ilyen is volt és van. De a vendéglátás nálunk a repülőtéren kezdődik...