Kudarc érzés

Lehet, hogy nekem van valami bajom a franciákkal. Nem szándékos a dolog, de valahogy így jött ki a lépés eddig. Annak ellenére, hogy már háromszor jártam Párizsban, egyszer sem éreztem jól magam. Az első alkalommal kimodottan, rossz volt. Pedig el szerettem volna ájulni Párizstól, úgy, mint más. Nem ájultam el. És elsősorban az emberek miatt nem. Lépten-nyomon értésünkre adták, vállvonogatva, nevetve, hogy Franciaországban vagyunk, ha valamit szeretnénk beszéljünk franciául. Ez az ami, nekem nem ment. A szeretlek, a köszönöm, és a hogy vagyon kivűl, csak annyit tudok, hogy vulevu cusher avec moi, de ezt nem mondhattam sűrűn, ugye? 
Jó lett volna egy helyi, kedves ember aki felmelegíti, a rideg fogadtatást, aki elfeledteti a Montmartre környéki pisiszagot és a szemetes utcákat, vagy kulturális érdekességként magyarázza, hogy a szállodában a macskák a recepciós pulton mászkáltak. Hát olcsó szálló volt, de akkor is. 
Nem volt ilyen emberhez szerencsénk, úgyhogy pozitívan gyalogoltuk a párizsi kilométereinket és győzkődtük magunkat, hogy velünk van a baj. És meg vagyok győződve, hogy velünk is volt a baj. De mással is. 
Az talán számomra nem tűnt katasztrófálisnak, hogy minden csak franciául van kiírva, MINDENHOL, vagy az sem, hogy a hangosbemondó csak franciául szólt az állomáson, de amikor épp a repülőtéri metróra vártunk és hirtelen pánik és zűrzavar lett urrá a tömegen, nem bántam volna, ha valaki francia kiejtéssel bár, de egy oké-okét mondott volna és megmutatja, hogy hol távozzunk az alagútból. De nem volt ilyen. Egy képernyőn franciául futottak a betűk. Minden szót értettünk, ami a románhoz hasonlított, electriszité, tráfik, csirkulaszión, finit stb. úgyhogy ösztöneinkre hallgatva, megpróbáltunk kigyurakodni a felszínre, hogy taxival elérjük a repülőnket.
Annyi ilyen apróság ért a 4 nap alatt, hogy már nem is emlékeztem a párizsi látványosságokra, csak reméltem, hogy még lesz alkalmam visszamenni, hogy beigazolódjon, hogy nem volt szerencsés az az utunk. De ennyi. A város gyönyörű! :)