Addig követtem Tánczos Barna tájékoztató karavánját, hogy lemaradtam a bánkfalvi találkozóról, pedig érdekelt volna. Helyette ugyan elmentem a gazdafórumra Csíkszentgyörgyre, de ott csak az üres székek egyikét töltöttem, mert se földem, se állatom. Végül is kíváncsi voltam arra is, hogy hányan jönnek el egy ilyen karavánra, meg, hogy milyen emberek és mennyire tudják, hogy mit kell csinálni a támogatások igényléséhez. Úgy tűnt, hogy tudják, nem sok értetlenkedő volt. Csupán egy néni kérdezte meg, hogy miért 10 tehén az alsó határ, miért nem 9? :) 
Kívülállóként úgy tűnt, hogy mindenre van támogatás. Juh, marha, legelő, biogazdálkodás, méhészkedés, stb. Sajnos nem tudom felmérni, hogy mondjuk 65 euró/hektárért milyen dokumentációt kell benyújtani és azt sem tudom, hogy ez a 65 euró mennyit tud segíteni a gazdának? (a számokat csak hasból írtam). A munka oldalát pedig csak sejtem. Látom a szomszédokat reggel 5-kor kelni és este érkezni a mezőről, vagy az erdőről. 
Meg is szégyelltem magam egy alkalommal, amikor késő délután a férjemmel pingpongoztam az udvaron, a kapunk előtt meg jődögéltek a szénásszekerek a mezőről...

Szóval van támogatás, a szenátor bíztatta is az embereket pályázasra, gondolom, aki egyszer már végigcsinálta annak már nem tűnik olyan ördöngősnek.
A polgármester már nem volt annyira lelkes, pedig én azt vártam volna. Ő nem bíztatta annyira a falustársait, hogy hajrá, fogjunk neki segítsünk egymásnak, inkább egy langyos pozicíót választott és többször hangsúlyozta, hogy milyen kucifántos a rendszer, mennyire merev és bürokratikus. Nem azt mondom, hogy nem így van. Tapasztalatból tudom. Az oktatás és kultúra projektek sem könnyűek, de valahogy mégiscsak emberibbek, ha lehet ilyet mondani. 
Szóval én bíztatnám a gazdákat, hogy minden kicsi pénzt próbáljanak lehívni maguknak és aki eddig még nem pályázott, az kérdezze meg a komájától, hogy ő hogy csinálta?

Volt egy dolog, ami viszont feltűnt. Ismételten vagy sem, de ott volt. Mégpedig az, hogy, ha összefogásról van szó, akkor mindenki a másiktól várja az első lépést. Konkrétan elhangzott a tej probléma, hogy nincs kinek eladni stb. Jó példák is elhangzottak, a Karpaten sajtgyár, a Gordon, a keresztúri és talán egy gyímesi is. Hogy ott összefogtak a tejesgazdák és saját feldolgozót hoztak létre, és saját értékesítési piacot keresnek magunknak. Az első lépést valaki fel kell vállalja. És ez a legnehezebb. Az első. 

Ugyancsak hasonló probléma, a hol adjam el a borjúmat? Az embereknek meg érteniük, hogy nem fentről jön a segítség / utasítás. Jót fentről, nem kapnak. És azt sem mondja meg senki, hogy mit csináljanak. Saját kezükbe kell vegyék sorsukat és meg kell lépjék életük talán egyik legnagyobb lépését. Senkire nem számíthatnak, csak magukra és egymásra. Itt jöhetne be ismét az összefogás fontossága.

És végül az én nagy tanulásom a gazdafórum alatt. :) Lévén, hogy sosem volt földünk, soha nem érdekelt, hogy ki mikor, mennyit, hogyan igényelt vissza, kapott-e vissza, stb. De, ami elganzott az igencsak ledöbbentett, miszerint a visszanem igényelt földeket, az állam automatikus elveszi és nem a közösség kezébe helyezi vissza, ahogy nekem logikus lenne, hanem kénye-kedve szerint annak adja, akinek akarja. Értsd jól, BÁRKINEK!!! :( 

Ha hülyeségeket írtam, szóljatok rám.

Bizonyára hálátlan vagyok. Ahelyett, hogy örülnék minden apró törekvésnek, kersem a kákán a csomót. Az az igazság, hogy van benne némi igazság, amit így is lehetne értelmezni. Sose tudtam elnézni, hogy a kurzust, nem kúrzusnak írják.  

Olvasom itt-ott, főként az Erdély mán, az Új Magyar Szó on-line oldalain, vagy a Székelyhon hasábjain, hogy milyen fantasztikus szilveszteri idény volt Borszéken, a Madarasi Hargitán vagy akár Hargitafördőn és nem örülök, nem vagyok büszke, hogy lám milyen jól halad a turizmus ügye nálunkfele. Hogy miért nem? Elmondom.

Mert például, amikor olvasom, hogy már októberben 100%-ban elkeltek a borszéki szálláshelyek,  a következő kattintásom a Borszéki Vendégvárók Szövetségének oldalára visz, hogy lássam micsoda új, fantasztikus, kedvcsináló programokkal várták a turistákat, és mit találok? Semmit. Egy hiányos, unalmas weboldalt.


Aztán érdeklődöm e-mailben szállás felől Csomafalván két panziónál. A Veresvirág Panziótól se kép, se hang 5 nap után sem. Akkor minek van kapcsolatlehetőség a weboldalukon? De tényelg. Mondja már meg valaki! Ennek így semmi értelme. 

Igen, ilyen vagyok. Minden apróságba belekötök. Mert apróságokból épül fel az egész. És nem szeretem a félkész dolgokat. 

Vagy itt van az új facebook oldal, a Ski Hargita. Négy pályáról ad hójelentést január 12-én. Örültem neki, de így nem teljes az információ. Ha nincs a többi pályáról hír, akkor írják ki úgy, hogy bocs, csak ez a négy pálya működik, vagy hívják fel telefonon az összeset és legyen teljes a lista, főleg ha Hargita megyei érdekeltségű az oldal. 

Vagy ugyancsak a sípályákkal kapcsolatosan. A hír, miszerint a legolcsóbb síelési lehetőség a Hargita megyei pályákon van, valóban igaz, de arról nem igazán lehet hallani, hogy a Hargitafürdőn létező 9 sípálya-ág közül (Csipike, Miklós 3 ága, kicsi Kossuth és Kossuth 4 ága) jórészt csak a Csipike síelhető. Anno, aikor Csíkba kerültem a Miklós pálya is üzemelt, de az 15-16 éve volt. Vagy azóta nem volt tél? Ez is igaz lehet, erre még nem gondoltam.

Még folytathatnám, de minek?

Végezetül: azt írták a Hunyad megyei sipályák parkolóhiányáról, meg a kilométeres hosszú autósorokról, hogy apróság, az emberek hamar elfelejtették ezt a kis bosszúságot. Kárpótolta őket a gyönyörű táj, a hó, a tél. :) A hazaiakat kárpótolta. A külföldit nem és azt az autóst sem, akinek a parkolóban megcsúszott az autója és a nyitott ajtója letörött. Biztos vagyok benne, hogy nem sízett felhőtlenül.

Lejárt. Rövid volt, de jó volt. Nem én foglaltam, hanem a férjem. Last minute a booking.com-ról. Ott van-e a szállásod? Ha nincs, hát legyen. :)
A városban foglaltunk, valószínű szerencsénk volt, hogy a központtól 10 perc sétára, a Kertészek utcában találtunk két éjszakára szálláshelyet egy panzióban. La Residenza a neve. 

Az, hogy nem én foglaltam, csak azért fontos, mert így a kommunikáció nyelve nem román, vagy magyar volt, hanem angol. És a három nap alatt, ha semmi egyebet nem tudnék kiemelni, mint pozitívum, a vendégek fogadására felkészült brassóiakat muszáj megemlítenem, akik nemcsak kedvesek, segítőkészek, barátságosak, hanem jól beszélnek angolul és nem lepődnék meg, ha nélmetül is menne nekik. 

A szálláshelyen két 45-50 év körüli recepciós hölggyel volt dolgunk és egy fiatalabb kolleganőjükkel, akik, anélkül, hogy tolakodóak lettek volna, mindenben nagy segítségünkre voltak, ismétlem, angolul. És az, hogy szilveszter estéjén a gyerekeink nem nyafogtak, hogy korrog a gyomruk, az ennek a segítőkészségnek köszönhető. Én nyugodtan hátradőltem, hogy majd kimegyünk este valahova, egy vendéglőbe enni. Csak hát a falusi az falusi. felmentünk mi is a félmilliós városba és eszünkbe sem jutott, hogy vigyünk egy kis szalonnát, vagy zakuszkát a szilveszteri vacsorához. Majdnem sikerült így az újévi fogyókórás fogadalmunkat máris, 31.-én este elkezdeni. Több telefonálás után jöttönk rá, hogy ami nyitva van az foglalt, a többi meg zárva. Logikus, nem? Így, a menü, némi szerencsével és 2 és fél óra várakozással, langyos pizza volt (állítólag finom), hideg sörrel, majd az otthonról hozott szilvapálinkával és pezsgővel lenyomtatva. Ezeket nem felejtettük otthon. :) 
Lecke megtanulva.

De térjünk vissza az angol nyelvtudásra. Minden vendéglő, és nem túlzok, vagy tizet felhívtunk, angolul jól beszélő személyzettel rendelkezett, még a pizzás telefonos kisasszony is. :) Ottlétünkkor, ketten is, a sípályán, a Pojánán, hallván, hogy angolul beszélünk, csak úgy megkérdezték, hogy nincs-e szükségünk útbaigazításra, segítségre. Nekem igazán nem volt nagy kunszt, de ha megkérditek a férjemet, aki angol, és magyarul meg románul ért ugyan egy keveset, de a beszéd igencsak megkínozza mínusz 22 fokban, azt fogja mondani, hogy nagyon sokat számított, hogy "éhező" családjának szilveszter estéjén nem kellett román tudását megcsillogtatnia, hanem anyanyelvén szólhatott. 

Gondolom, hogy sokan erre azt mondják, hogy hát könnyű a brassóinak, odamegy a legtöbb turista, így érdemes megtanulnia valamilyen nyelven a románon kívűl, mert használni is fogja. Hozzánk, ha idetéved is egy idegen, azt valahogy lemenedzseljük egy kis pálinkával meg töltöttkáposztával, aztán vagy visszatér vagy sem. Ha jófajta visszatér, ha meg nem, hát az ő baja. Én meg azt mondom, hogy a mi bajunk is! 

És akkor a kocasízőknek, mint én. :)
A FB-ra feltettem a pályaképet. Ide is felteszem. Soha nem gondoltam volna, hogy a Schulerről lejövök, méghozzá piros (közepes nehézségű) úton. Kezdő pályán most már nem reszket a gatyám, kb. így sízek én. Nagyobbik lányom olyan, mintha síléccel a lábán jött volna a világra, kisebbik pedig a kicsik vakmerőségével mindent tud, mindent ki akar próbálni, szóval neki nem kell semmit kétszer mondani. De van olyan dolog, amit tízszer kell és úgysem csinálja :) De az nem a sízés. Szóval nagy élmény volt, nagyon de nagyon élveztem és azon gondolkodtam, hogy látom én ugyan a minőségi és egyéb különbségeket hazai is külföldi között, hogy minek elmenni több ezer kilométerre, ha itt is lehet? Aztán megkérdeztem egy versenyszerűen is síző barátunkat, hogy miért mennek az emberek (az ilyenek, mint én) Ausztriába, Németországba stb. síelni, ha itt, másfél óra autókázásra ilyen lehetőségek és tájak vannak? Azt mondta, hogy síelni ugyan lehet, de csak, ha van hó :)) és hogy itthon drágább. Hm. De oda egy napig megy az ember és még egy napig vissza, jó esetben... Na majd egyszer a kintit is kipróbáljuk, de egyelőre nekem ez a 2,5 kilométer hosszú, nem zsúfolt pálya is megteszi. :) És ajánlom. 

Én tömbházban nőttem fel Marosvásárhelyen, előbb a csütörtöki piac környékén, majd az a Tudor III negyed első tömbházai egyikében, ötödikes koromtól. 

Serdülőkoromban kezdtem érezni, érteni, hogy mi a különbség a kertes magánház és a tömbösített lakófelületek között és egyre kevésbé láttam azokat a bizonyos előnyöket, melyeket a tömbházlakás mellett sorakoztattak fel akkoriban. Melegvíz, központifűtés, benti WC stb. Nyitott szemmel kezdtem járni, apró hangulatokat vettem észre, melyek nem voltak jellemzőek a skatulyaházakra, sokkal inkább egy-egy barátnőm szülőiházában törtek rám. 

Nem volt ez másként egy brassói házzal sem, amely egykor egy családé volt, de amikor én először ott jártam, már 3 család tulajdonát képezte, "felszabdalva". De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy 1983-87 között, legalább egyszer évente, ott töltöttem pár napot, vagy a téli vagy a nyári vakációból, a barátnőm nagymamájánál, aki a Cenk lábánál lakott a Kapu utcával párhuzamos utcában. 

Régi brassói család. Nem ismerem (jól) a családfájukat, de az, hogy a nagymama a barátnőmmel mindig németül beszélt otthon, és később, Vásárhelyre költözése után is mindig, nagyon megmaradt. Irigyeltem, felnéztem rá, füleltem, tanulni próbáltam és megértettem, hogy idegennyelvet beszélni kincs. És ezt most is így látom 30, szép, kerek, kövér év után. Olyan mintha egy egyirányú utcából, többsávos, minden irányba futó úton találnánk magunkat. Ez a nyelvi variáció máris adott a háznak egy hangulatot. A konyhában a főző-melegítő csempekálya okkersárga csempéi és a kopott padlócsempe vacsora utáni hangulatban a meghittség netovábbja volt akkoriban számomra. A téli vakációk havas kirándulásai után, miután a fenekünkön, toronyirányt lecsúsztunk a Cenkről a fák között, a jégcsapos kesztyűink- és sapkáinkról lecsöpögő víz a kályhalap feketére pucolt lapján táncoltak szerteszét. 
A könyvek, a festmények a falon, melyeket a dédnagymama festett, a nagyházakba illő bútorok, számomra egy, csak könyvekből ismert, úri (így gondoltam, akkor), művelt világot sugalltak, amelyből néha a nagymama történeteket mesélt. A régi Brassóról, a régi emberekről, a szokásokról, aminek akkor is már csak a maradványait lehetett itt-ott fellelni. 
Ez volt a ház, ahol az ágyunk egy függönnyel volt éjszakára leválasztva a folyosóról, ahol a piros csergét, magyarországi barátainknak úgy mutattuk "be", mint egy nagy piros állat szőrét, és ők el is hitték :)), ahonnan kirándulásaink kiindultak és ahova visszavezettek. Imádtam. Valahányszor Brassóban járok, nosztalgiázom és örülök, hogy kicsit másképp ismerhettem meg a várost. Dugi utakat, helyeket mutattak meg nekem, a kulisszatitkokat feltárták egy idegen előtt, aki mindent magába szívott, hogy annyi idő után is táplálkozhasson belőle. 

Gyalog lejönni a Pojánáról a régi úton nem volt nagy dolog. A titkos hely a szikla mögött, a Hétlétrák (XI-ikes koromig nem is hallottam erről a helyről), a Malomdombok, a Csigadomb, az Alpin Szálló az arab diákokkal és az úszómedencéjével, meg a nagymama narancssárga szalvétáiba csomagolt szendvicseink úszás utánra, az Árpád szobor helye a Cenken, a Fekete templom, a Minoriták temploma, a gyönyörű épületek, a Katalin-kapu és még sorolhatnám, mind egyszerre jutnak eszembe. Úúúgy tudok nosztalgiázni! És ez olyan jó nosztalgia. Nem visszavágyom az akkorba, hanem megosztani szeretném mindenkivel, mintha ez érdekelne is valakit, minden percét ezeknek a vakációknak. Szeretem Brassót.