Brassó 16-17 évesen

Én tömbházban nőttem fel Marosvásárhelyen, előbb a csütörtöki piac környékén, majd az a Tudor III negyed első tömbházai egyikében, ötödikes koromtól. 

Serdülőkoromban kezdtem érezni, érteni, hogy mi a különbség a kertes magánház és a tömbösített lakófelületek között és egyre kevésbé láttam azokat a bizonyos előnyöket, melyeket a tömbházlakás mellett sorakoztattak fel akkoriban. Melegvíz, központifűtés, benti WC stb. Nyitott szemmel kezdtem járni, apró hangulatokat vettem észre, melyek nem voltak jellemzőek a skatulyaházakra, sokkal inkább egy-egy barátnőm szülőiházában törtek rám. 

Nem volt ez másként egy brassói házzal sem, amely egykor egy családé volt, de amikor én először ott jártam, már 3 család tulajdonát képezte, "felszabdalva". De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy 1983-87 között, legalább egyszer évente, ott töltöttem pár napot, vagy a téli vagy a nyári vakációból, a barátnőm nagymamájánál, aki a Cenk lábánál lakott a Kapu utcával párhuzamos utcában. 

Régi brassói család. Nem ismerem (jól) a családfájukat, de az, hogy a nagymama a barátnőmmel mindig németül beszélt otthon, és később, Vásárhelyre költözése után is mindig, nagyon megmaradt. Irigyeltem, felnéztem rá, füleltem, tanulni próbáltam és megértettem, hogy idegennyelvet beszélni kincs. És ezt most is így látom 30, szép, kerek, kövér év után. Olyan mintha egy egyirányú utcából, többsávos, minden irányba futó úton találnánk magunkat. Ez a nyelvi variáció máris adott a háznak egy hangulatot. A konyhában a főző-melegítő csempekálya okkersárga csempéi és a kopott padlócsempe vacsora utáni hangulatban a meghittség netovábbja volt akkoriban számomra. A téli vakációk havas kirándulásai után, miután a fenekünkön, toronyirányt lecsúsztunk a Cenkről a fák között, a jégcsapos kesztyűink- és sapkáinkról lecsöpögő víz a kályhalap feketére pucolt lapján táncoltak szerteszét. 
A könyvek, a festmények a falon, melyeket a dédnagymama festett, a nagyházakba illő bútorok, számomra egy, csak könyvekből ismert, úri (így gondoltam, akkor), művelt világot sugalltak, amelyből néha a nagymama történeteket mesélt. A régi Brassóról, a régi emberekről, a szokásokról, aminek akkor is már csak a maradványait lehetett itt-ott fellelni. 
Ez volt a ház, ahol az ágyunk egy függönnyel volt éjszakára leválasztva a folyosóról, ahol a piros csergét, magyarországi barátainknak úgy mutattuk "be", mint egy nagy piros állat szőrét, és ők el is hitték :)), ahonnan kirándulásaink kiindultak és ahova visszavezettek. Imádtam. Valahányszor Brassóban járok, nosztalgiázom és örülök, hogy kicsit másképp ismerhettem meg a várost. Dugi utakat, helyeket mutattak meg nekem, a kulisszatitkokat feltárták egy idegen előtt, aki mindent magába szívott, hogy annyi idő után is táplálkozhasson belőle. 

Gyalog lejönni a Pojánáról a régi úton nem volt nagy dolog. A titkos hely a szikla mögött, a Hétlétrák (XI-ikes koromig nem is hallottam erről a helyről), a Malomdombok, a Csigadomb, az Alpin Szálló az arab diákokkal és az úszómedencéjével, meg a nagymama narancssárga szalvétáiba csomagolt szendvicseink úszás utánra, az Árpád szobor helye a Cenken, a Fekete templom, a Minoriták temploma, a gyönyörű épületek, a Katalin-kapu és még sorolhatnám, mind egyszerre jutnak eszembe. Úúúgy tudok nosztalgiázni! És ez olyan jó nosztalgia. Nem visszavágyom az akkorba, hanem megosztani szeretném mindenkivel, mintha ez érdekelne is valakit, minden percét ezeknek a vakációknak. Szeretem Brassót.