Ezt a hétvégét különösebben nem terveztük. "Muszájból" választottuk ki az olaszteleki Dániel kastélyt úti célul. Volt vakációs kártyám, amit a munkaadómtól kaptam a tavaly, és mivel ilyen bónuszokban korábban még nem volt részem, teljesen megfeledkeztem róla. Január elején került valahogy szóba, ekkor derült ki, hogy, ha nem élek a lehetőséggel március végéig, vissza kell adnom valahogy valakinek az 1450 lejt.
Kezdtem keresgélni hétvégi kiruccanáshoz szállásokat, nem túl messze, de olyan helyet, ahol még nem voltunk és a szállás mellett legyen még valami "csinálnivaló".
Jókat hallottunk a Maros megyei Kundon levő Valea Verde Retreat helyről, megnézegettem, azt is, hogy mit ajánlnak mennyiért és mit lehet látni/csinálni a környéken. Aztán nem erre esett a választásunk, mert az időjárás nem tűnt túlságosan séta-barátnak... Talán ez volt az okat, hogy nem oda mentünk. Eszembe jutott a Körtövés üdülőfalu Vargyason, de azt is hasonó okok miatt elvetettük. De ha már Vargyas, a közelben van a Dániel kastély Olaszteleken, jutott eszembe, ahol wellness is van. Gondoltam, hogy ebben a szomorú időben pont jó a nem túl fiatal testünket kicsit kényeztetni. Itt is egy kicsit utánanéztem, hogy a vízben való ráncosodáson kívül még mit lehet csinálni. Így bukkantam rá a Erdővidék Múzeumára Baróton és a Kálnoky Kastély Múzeumra. Eldöntöttük.
Pénteken, hogy teljes legyen a délután, Barótra mentünk előbb, hogy megnézzük a picike, de érdekesnek igérkező múzeumot, ahol egy 4 millió éves masztodon csontvázát állították ki, ami világviszonylatban szenzáció, főleg a hozzáértőknek, ugyanis a legépebben maradt csontvázról van szó. A múzeum másik érdekessége a történelmünk csatáinak aprócska ólomkatonákkal való bemutatása, amit az ember így "szárazon" el sem tud képzelni. Legalábbis én nem tudtam. Merthogy kézzel festett, pici katonák és csatajelenetektől még nem készültem elájulni. Aztán sikerült. Elájulni.
Szóval megérkeztük Barótra. Most olvastam, hogy idén 800 éves Barót. Tévesen azt hittem, hogy van vagy tízezer lakosa, aztán kiderült, hogy csupán valamivel több, mint 5000, de a környező falvak lakosságával együtt... Az egyetlen emlékem kb. 10-15 évvel ezelőtti, amikor átutazóban egyetlen éttermet találtunk a város központjában, ahol egy nagyon komcsi, szürke, sötét, kantinszagú pizzázóban sajtos szalmapityókát lehetett csak enni. Na mindegy. Szóval, most így néz ki Barót központja. Szép lesz, ha meg lesz az út és kisüt a nap.

És így a múzeum tornáca és udvara. Két épületről van szó. A tornácosban van az iroda és két terem. Az egyiket az őselefánt csontjai foglalják el, a másikban időszakos kiállításokat szerveznek, pont pénteken szedték le, hogy jövő héttől valami másnak adjanak helyet. A másik epület a szomszéd udvarban található, a polgármesteri hivataltól kapták kölcsön. Itt laknak a katonák. Több ezer. És itt tartják a múzeumi foglalkozásokat.

Hát mit mondjak? Az első benyomások olyanok voltak, amilyenek. Bekopogtunk az irodába. Képzeljetek el egy kisebb szobát, melyenek mind a négy falán mennyezetig könyvektől és különböző tárgyaktól roskadoznak a polcok. Nem túl világos a helyiség és épp csak annyi hely van középen, hogy egy asztal elférjen, amin minden van. Minden. Az irodában van az igazgató úr és a fiatal muzeológus lány. Kérdem, nyitva vannak? Igen, mondja készségesen, 25 lej/fő a belépő. Nem olcsó, gondolom, de meglepetések még vannak. Ha  már itt vagyunk ... És, igen! Az ember, az ember minden hely meghatározója! Ez a fiatal muzeológus olyan tavaszt varázsolt, olyan életet lehelt a mínusz fokos termekbe, hogy elmondani nehéz. Úgyhogy ajánlom, menjetek el a baróti múzeumba, főleg vigyétek el a gyerekeiteket! Az, hogy minden három nyelven volt kiírva, volt román és angol nyelvű nyomtatott információ mindenről, ami nem semmi, csak szólok, a lelkesedés, amivel a masztondon nyelvcsontjáról beszélt, ami egyedi a világon és csodájára jártak a tudósok, elkápráztató volt. Ja és elfelejtettem mondani, hogy amikor hallotta, hogy Andyhez angolul szóltam, bocsánatot kért, hogy nem volt elég figyelmes és a tudását és lelkesedését angolul tolmácsolta a továbbaiakban. Huhh, szóval ekkor már rég megérte a 25 lejt a belépő.

Aztán átmentünk a másik épületbe, ahol a múzeum másik büszkesége van kiállítva. Ha nem tévedek, Romániában egyedülálló terepasztalok, melyek a magyar történelem híres csatáit ábrázolják. A tahitótfalusi Homoki Gyula miniatűr ólomkatonái, nemcsak hogy kézzel festettek, hanem a történelmi személyiségek arcvonásait is hordozzák, így fel is lehet ismerni őket. Ezt a kiállítást felnőttként is lehet élvezni, és akkor is, ha a történelmi ismereteink hiányosak. Sőt! Tárlatvezetőnk itt is remekelt, úgyhogy abszolút élménygazdagon búcsúztunk el és azzal a feltett szándékkal, hogy még visszajövünk. Remélem, hogy belátható időn belül sikerül a múzeumnak szánt új épületet felépíteni. Sikereket kívánok ennek az aprócsak múzeumnak és ha lehetne tanítani, azt amit ott megtapasztaltunk, akkor azt kívánnám, hogy oda járjanak magánórára a muzeológusok.

Teljesen fel voltunk dobódva az élményektől. Boldogan merültünk alá a habokba és élveztük, hogy csak összesen 4-en voltunk a Dániel kastély boltíves pince-kényeztetőjében. Aki kifogástalan szolgáltatást szeretne a pénzéért kapni, annak ajánlom szeretettel ezt a helyet. Nem olcsó, de megéri az utolsó baniig. Jaj, és olyan, de olyan finom a mézes-ropogós kemencés csülök, hogy az utolsó falás után 5 percig nem ittam vizet, hogy érezzem a mennyei ízt a számban.
Szombaton délelőtt 11-kor nyitott a Kálnoky Kastély Múzeum. Tudtam nagyjából, hogy mire számíthatunk, főleg azért vártam, mert vezetett látogatásra van lehetőség óránként. Az első csalódás, hogy az a bizonyos Stone Pub zárva volt. Azt olvastam, hogy kastély látogatás előtt vagy után meg lehet inni ott valamit, vagy friss körtőskalácsot lehet venni/enni. Egyébként ott kell a belépőt is vásárolni. A kapura tűzött infomáció szerint a Kálonoky főszálláshelyre kellett menni jegyet váltani. Épp elkaptuk a hölgyet, aki indult két vendéggel a kastélyba, úgyhogy csatlakoztunk mi is a 12 órakor induló látogatáshoz.

Nagyon szép az Erdélyi nemesi élet múzeuma. Itt is minden három nyelvű, de az idegenvezetés nem személyes. Az történetek, a "story" hiányzik. Pontos és tényszerű a tájékoztatás, látszik az irdatlan nagy munka és érződik a hatalmas tisztelet. Szűk egy óra alatt meg lehet nézni minden zugát a kastélynak. Így valóban "csak" egy múzeum. Nyáron gondolom, hogy megtelik élettel. Valószínű, hogy másképp érinti meg olyankor az embert a múlt.
Délután még elmentünk Erdőfüle felső végéig, ahol Gábor Áron vashámora található, elég siralmas állapotban.

Délután kihevertük a kulturális sétáink fáradalmait, átengedtük magunkat az egyéb élvezeteknek. A vakációs jegyem a költségeink háromnegyedét fedezte.
A Dániel kastély kifogástalan szolgáltatásai nem lennének kifogástalanok, pedig nagyon oda van figyelve minden apró részlete, a személyzet hozzáállása nélkül. Ilyen figyelmes kiszolgálásban itthon még nem volt részem. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy jó példáért nem kell feltétlenül külföldre utazni tanulmányútra. Itt van másfél órára tőlünk. Saját bőrödön tapasztalhatod a leckét.

A dicshimnusz előtt kell egy kis bevezetőt írjak. Számomra a Madarasi Hargita ezidáig olyan volt, hogy nem "mertem" oda menni, mert oda csak a madarasihargitások járhatnak. Egy kicsit olyan volt, mint bolyaisnak, apáczaisnak, kölcseysnek stb. lenni. Hogy aki oda jár(t), az minden zegét-zugát ismeri, minden hátsóbejáratot, büfés nénit, kapus bácsit, síliftes fiút, parkolóőrt, hegyimentőt stb. és az, aki felnőttként, mondhatnám úgy is, hogy középkorúként, ha 100 év a felső határ :), látogat oda egy kicsit érzi ezt és egy kicsit nem érzi jól magát. Persze ez az ő privát baja, mint ahogy az én privát bajom a Madarasi Hargitával. 
Ennyi a bevezető.
Az idén, mint sokan mások, oda mentünk szabadidőnkben, ahova lehetett, így ünnepeltük októberben a szülinapomat a Madarasi Hargitán, ami annyira jól sikerült, hogy egy hét múlva ismét ott kötöttünk ki és később, bizonytalanság ide, bizonytalanság oda, szilveszterre lefoglaltunk 4 éjszakát félpanzióval a Sugó Panzióban. Persze hó nem volt sehol a környéken, naponta lestem a webkamerát, mert igazán szeretem a férjem társaságát, de 363 nap sülve-főve után vágytam egy kis sízésre és ragyogó téli sétára. Az indulás napján feszült voltam, mert habár sokszor elmondtam magamban és hangosan is, hogy az élet rendje az, hogy a gyerekeid egy idő után leválnak rólad, ez volt az első alkalom, hogy lányaink külön-külön, más-más társasággal buliztak 2-2 éjszakát, mi pedig egy olyan helyen voltunk, ahonnan csak úgy pikk-pakk nem lehetett lesiklóernyőzni, ha valami gond adódik. Na de aztán, ahogy Szentegyházából kiértünk és az út kezdett havas lenni, én meg úgy kellett kapaszkodjak a terepjáró hátsó ülésén, hogy a fejem nehogy likat verjen az autó tetejébe, egyből visszatért belém az élet, és felbugyogott a szabadságvágyam, meg a kirándulhatnékom, meg a sízhetnékem, meg minden. És felértünk. És volt hó, nemcsak a sípályán, hanem mindenhol. Úristen, de gyönyörű! Tra-la-la-la-la-laaaa.
Az első forralt bor után, gyorsan 2 órát síztem egy barátunkkal záróráig, ami félénkségemnek igen jót tett, mert így le mertem menni többször is a Súgó alsó szakaszán is, ami nagyon buckás volt és az én sízőtudományomnak egy kicsit meredek. Két óra után a térdeim ki voltak borulva, de megdícsértem őket és másnapra kutya bajuk volt. 
Mi nem vagyunk nagy sízők. Én felnőttként tanultam meg sízni amikor Csíkszeredába költöztem, úgy, hogy gyerekkoromban édesapám által készített falécekkel csúszkáltam egyszer-kétszer a Bucsinon vagy a Somostető oldalában Vásárhelyen. Mostanra már van néhány piros pálya is, amit élvezni is tudok, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a kék és piros közötti árnyalat az én komfortzónám. A férjem most tanul, eddig néhányszor volt síléc a lábán, őt a Bébisúgón hagytam, hogy fedezze fel a sízés örömeit. Mindezt nem azért írom le, hogy fitogtassam azt, ami nincs, hanem azért, hogy az élményeinket ezek ismeretében olvassátok és döntsétek el, hogy a Madarasi Hargita neketek való vagy sem. 
2020 utolsó napjaiban és 2021 első napjaiban csupán a délelőtti sízés volt élvezetes, mert 12-1 után már olyan sokan voltak, hogy nemcsak a sorbanállás rontott az élményen, hanem a pályák minősége is. Nekünk a napi 2-3 óra bőven elég volt. A hétvégi tömegnyomorról nem írok, mert az mindenki számára ismeretes. Mi ebből a tömeget érzékeltük, de az úton arrafele és hazafele nem volt problémánk.  

Ami viszont kétségkívűl hozzájárult a vakációnk tökéletességéhez, az a Súgó Panzió felkészültsége és hozzáállása ahhoz a fonák helyzethez, amit a járvány okozott, hogy ugye talpon maradni is jó volna, mint vendéglátó egység, vállalkozás, de a törvényeket is be kellene tartani és mindezt úgy, hogy a vendég ne legyen feszült, elégedetlen stb. Örvendtünk ugyan, hogy Hargita megye kizöldült az év végére, de azért kíváncsi voltam, hogy a maszkos apróságok, hogy állank össze egy nagy képbe? 
És összeállt a sok apróság. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy be lehet tartani a jogszabályokat maradéktalanul úgy, hogy senki nem háborog, nem ingerült, nem panaszkodik, nem szabadkozik, hanem végzi a dolgát, mosolyog, szívből és minden kívánságodat megpróbálja teljesíteni. Nem, nem tündérmese. Valóság. És mindennek a kommunikáció az alapja. Minden vendég tudta, hogy mikor és mire számíthat. Tudomásul vette és alá is írta. Nem erőszakkal, hanem jóérzéssel és természetesen. Például azt, hogy december 31-én 23 órakor az étteremet bezárják, a szilveszteri pezsgőt éjfélkor a teraszon szolgálják fel, utána pedig mindenki maga gondoskodik a rövidebb vagy hosszabb éjszakai folytatásról. Volt tehát pezsgő, volt tüzijáték, volt himnusz és utána ... nekünk fél háromig volt pálinkázás, unikomozás, prossecózás, borozás ismeretlen ismerősökkel a teraszon, ami után alig találtuk meg a bejáratot a panzióba, és amikor megtaláltuk nem tudtunk bemenni. A fagyhaláltól egyik új barátunk mentett meg, aki elárulta a belépőkódot a panzióba. 
Na, de visszatérek a kiszolgáláshoz. Foglaláskor megemlítettem, hogy a férjem vegetáriánus és hogy ne legyen nagyon hajmeresztő, nem azt mondtam, hogy nem szereti a tejtermékeket, nevezetesen a sajtot és a túrót, hanem, hogy tejallergiás, arra gondolva, túl sok lenne megemészteni a székely falatokat kedvelőknek, hogy ha már valaki lemond a finom füstölt szalonnáról és kolbászról, fakszniból (nem szereti) sajtot és túrót sem eszik. Az allergia viszont szent. És úgy is volt! Soha, sehol sem hotelben, sem panzióban, ilyen figyemelsségben nem volt része a 16 év alatt, mióta Romániában él. Azért ez nem semmi! 
És nem arról van szó, hogy megoldották minden alkalommal a három fogásos étkezést úgy, hogy tejnek nyoma sem volt benne, hanem az a természetesség és odafigyelés, ami az első perctől körülvett nemcsak minket, hanem minden vendéget.
És mint fennebb írtam, hétvégén tömegnyomor volt és mindenféle fajta ember megfordult a hegyen - műszempillás hófehérbe öltözött, szoliban barnul anyuka, túlbuzgó sízni nem tudó, de nagyon jól oktató gavallér stb. - és a nap végén meg sem lepődtünk volna, ha a pincérek férecsúszott maszkkal, izzadtan, kelletlenül szaladgáltak volna a forraltboros fazakakkal, de valahogy nem ez volt. Mosolyogtak, kedvesek voltak. És nem szakmából, szívből. Csak úgy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire számít, legalábbis nekem, de mint kiderült nemcsak nekem. Szóval, az emberi hozzáállás minőségében verhetetlenek! Elképzelhető persze az is, hogy még csak a szezon elején vagyunk, azért nem lóg a kötény utánuk, de az az érzésem, hogy ez egy ritka jó csapat és bírni fogja végig, ugyanilyen hangulatban. 
És amúgy, azoknak, akik még sosem voltak szállóvendégei a panziónak, a szobák ízlésesek, kényelmesek, tiszták, de ez magától értetődő, vagy nem? Az egyetlen hiánycikk a sampon volt, de nem kértem, mert a végén tényleg tökéletes lett volna minden. :)
Boldog új évet! ​

A Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!-t mi egy picit így próbáljuk meg. Globálisan gondolkodunk, itthon cselekszünk, vagyis főzünk és vendéget fogadunk. Amit főzünk globális, amiből főzünk, nagyjából lokális.
Célunk elsősorban a saját, önző módra, és a mások társasági életének a karbantartása, olyan körülmények között, amikor nem lehet jóízűen étterembe menni, nem merünk barátokhoz menni, mert nem biztos, hogy mindenki úgy gondolja a pandémiát, mint mi és lassan hónapok telnek el úgy, hogy egy jót nem beszélgettünk, nem nevettünk, hanem csak szorongtunk, magányosabbak lettünk, szociális készségeink beporosodtak.
Ezt találtuk ki.
A férjem nagyon szeret főzni, én pedig nagyon szeretek társaságot, vendégeket fogadni. Ketten 3 nyelvet beszélünk, ebből én hármat, ő egyet, DE úgy, mint ő én nem tudok főzni, tehát kvittek vagyunk. Ő vegetáriánus, én nem. Ő angol, én nem.
Olyan embereket várunk, akik nyitottak az új ízekre és bizonytalan időre félretett utazásaikat, gasztro-utazásokkal szeretnék pótolni. Merthogy a menü, nem a magyar és nem a román konyhaművészetből ihletődik, hanem a thai-, indiai-, észak-afrikai-, dél-amerikai-, kubai-, törökből.
Tehát, valahogy így lehet rendelni: Thai izét, azaz ízeket szeretnénk vacsorára. A többi meglepetés és vegetáriánus!
Mivel ez nem egy biznisz, egy héten csak egy este állunk haptákba, és az a péntek. Aki kipróbálná Andy főztjét és az én lelkes hozzáállásomat, annak szerdáig jeleznie kell, telefonon, ha lehet: 0745396080.
Azért, hogy a járványügyi előírásoknak megfeleljünk és ne kockáztassunk semmit, a barátkozást az udvaron egy pálinka kíséretében ejtjük meg, majd kandalló mellett lehet folytatni az estét. 

Az udvarunkon van egy különálló ház, amit kinevezünk otthon-vendéglőnek. Picike, ezért maximum 4 fős baráti társaságot tudunk egyszerre megvendégelni. A rendesnek számító otthon-étteremhez képest, nem a vendég szeme láttára készülnek a fogások, hanem érkezésük előtt, előre leegyeztetett menü és program szerint.
A menü kb. így néz ki: 
1. Welcome pálinka
2. Előétel
3. Főfogás
4. Házi fagylalt
5. Víz, natúr gyümölcslé
Egyéb alkoholt nem szolgálunk fel, viszont lehet hozni. Ki, amit szeretne: sört, bort, egyebet.
Továbbá jelezni kell, ha valaki allergiás, vagy érzékeny valamire, vagy nem szeret valamit, mert nem szeretnénk, ha a 112-t kellene hívni taxi helyett.
Egy ilyen vacsora ára személyenként 50 lej, amit akár le is tudok számlázni, de tanácsadásként. :)
Izgalommal várjuk az elsőként jelentkező új barátainkat!
​Hox és Erix

Adott egy panzió. Jó nevű, jól menő, sikeres. Ezt látják a vendégek, ezt tükrözi a vendégkönyv és a szállásportálokon a visszajelzések. Látszatra minden rendben van, de a mindennapok két "realitása" nagyon nyilvánvaló, ha közelebbről nézzük. 
A alkalmazottaké nagyon keserű. Modern rabszolgaságnak nevezem én, nem tudom, hogy ők minek nevezik? Azt hiszik az a normális, hogy 16 órás váltásban dolgozzanak minimálbérért. Gyakran előfordul, hogy három nap egymás után 16 órát dolgoznak és ráadásnak otthon várja őket 2-3 kisgyerek, gazdaság és sokszor egy beteg vagy idős családtag. Csinálják, mert nincs más választásuk. Iletve lenne, külföldi munka, de azt nem mindenki tudja bevállalni.
Ebben a panzióban a személyzet fele külföldre ment dolgozni. A munkaerőhiányt a főszezon kellős közepén napszámosokkal pótolják.
Aki maradt mosolyogni csak délelőtt tud. Motivációja nagyon alacsony, a szükség hajtja előre, minden energiáját arra összpontosítja, hogy harmadmagával annyi munkát vegézzen el becsülettel, ami 6-nak is bőséges volna. És a fizetés legtöbbször késik. 
A válallkozó (főnök) realitása kétségbeesett. Az ő oldalán minden rendben van, ő mindent megtesz az embereiért (saját bevallása szerint), de mit csináljon, ha nincs szakképzett munkaerő, nincs lojalitás, ellenben van belső konfliktus a váltások között és mindennek a tetejében, még lopnak is. Vajon miért?
A panzió pezseg. A 15 év viszi előre. Egész nyáron teltház van és az étteremben is egymásnak adják a kilincset a vendégek mégsincs pénz, nincs elégtétel, nincs sikerélmény, nincs csapatszellem. Nincs semmi, ha mindenkinek a véleményét összeveted. Pedig vendég van. Márpedig, ha van vendég, kellene legyen pénz is. De nincs. Hol van?

A nyár közepén, pont amikor elhatároztam, hogy többet nem foglalkozom semmiféle turizmussal és valami más munkát keresek magamnak, felhívott telefonon egy panziótulajdonos, akit előtte futólag ismertem meg egy megbeszélésen, hogy van egy ajánlata, találkozzunk. Csak annyit tudtam róla, hogy melyik panzió az övé. Mondom magamban, érdekes, hogy pont  most hív, amikor bedobni készültem a törölközőt, veszíteni valóm viszont nincs, megbeszéltük a találkát. Az első impressziók vegyesek voltak. Nagyon hamar kiderült, hogy semmi sem működik úgy ahogy kellene, a tulaj maga túlhajszolt, több üzleti ügye van kibogozandó és neki igazából egy menedzserre volna szüksége, aki átveszi tőle a panzióveztetést. "De mindenestől". Ez lett volna az ajánlat, a levegőben pedig, lelki szemeim előtt már százasok is röpködtek, fantasztikus munkám elismeréseképpen. :) Nagyon hamar felébredtem a nincsenekvéletlenek és a milyenkurvaszerencsém álomvilágból, mert öt perc után kiderült, hogy valahogy úgy kellene megoldani ezt a legyélteamenedzserem dolgot, hogy az alkalmazottak ne tudják meg, hogy én miért vagyok ott!? Értitek, nem? Mondom, hogy ez így nem lesz jó, beszélgessünk másképp. Ha úgy gondolja, hogy az alkalmazottak megfutamodnak és másnap nem jönnek be dolgozni, ha én ott menedzserkedni kezdek, akkor kezdjük az együttműködést úgy. hogy szolgáltatóként készítek egy szervezeti diagnózist és egy akciótervet a változáshoz, hogy a panzió és az ott dolgozók, mind talpon maradjnak a főszezon után is. Ez a változat nekem sokkal jobban tetszett (mint a menedzsment), annál is inkább, mert úgy éreztem, hogy pont azt a munkát végezhetem, amire több mint 3 évet készültem, és végre kapok egy igazán problémás helyzetet és megmutathatom! Megmutatom a világnak és magamnak! Fel voltam dobódba, mi tagadás! Hazafele menet találkoztam két olyan ismerőssel, akiknek elújságoltam, hogy lehet, hogy lesz egy ilyen megbízásom és, itt már gyanút kellett volna fogjak, mindkettő azt mondta, hogy vigyázni kell azzal az emberrel, nem komoly, nem szavatartó. De bennem sokkal nagyobb volt akkor még a lendület, mintsem ezt észrevettem volna, Akkor még hittem...

Másfél hónapra kötöttünk szerződést. Elkezdtem a munkát. A panzió alkalmazottainak továbbra sem mutattak be, úgyhogy elég érdekesen kezdődött a dolog. Bemutatkoztam mindkét váltásnak és egyéni majd csoportos beszélgetéseket folytattam két héten keresztül, amelyek a szervezeti diagnózis egyik alapját képezték. Mivel hétvégeken is dolgoztak megpróbáltam több munkakörben is hasznossá tenni magam, egyrészt, hogy megtapasztaljam a hely dinamikáját, hangulatát, valamint a feladatok leosztását. Így a mosogatástól, a hagyma- és krumplihámozáson keresztül a felszolgálásig mindenbe belekóstoltam. A 16 órás munkanapokból 3-4 órákat én is a csapat tagja voltam. Az elején nagyon furcsán néztek, nem igazán értették, hogy mit akarok, de a józan eszük végül azt diktálta, hogy befogadjanak, mert a segítség mindenkor jól jött. 
Sajnos a tuljadonos sosem ért rá úgy beszélgetni velem, hogy figyeljen is rám. Mindig rohant, telefonált, sosem jegyzetelt, emailt sosem olvas, még az sms-eket sem ér rá megnézni. Nem is nagyon hívott vissza, ha látta, hogy kerestem. 
Hetente elutazott üzleti ügyben, helyettese a panzióban ilyenkor nem volt. Munkám során azt tapasztaltam, hogy a dolgok megszokásból történtek úgy ahogy történtek, nem létezik egy rendszer, egy szabályzat, nincs felelősség. Mindenki végzi a dolgát, a régiek úgy ahogy már 10 éve, az újak úgy, ahogy gondolják, hogy kell. Senki nem meri a másiknak megmondani, ha valami nem jó, ha valamit másképp kellene csinálni, mert nem akarnak "parancsolgatni", mert ők nem "főnökök", mert szomdszédok, komák, unokatestvérek vagy hasonló. Persze mindkét váltásban vannak ügyes, talpraesett személyek, akik akarva-akaratlanul a stabilitást jelentik ebben a panzióban, de félnek bármilyen változástól, bármilyen újdonságtól. mert az ő értelmezésük szerint ez csakis több munkát jelenthet. Ezek a "csapatvezetők" a főnök által is méltányolva vannak, differenciált bérezésben részesülnek (ne gondoljatok csillagászati összegekre). Ebben a panzióban soha senkit nem dícsértek meg, soha nem kérték ki senki véleményét, nem hallgatta meg őket senki. A 100-200 lejes havi bónuszokat azért kapták, hogy nehogy elmenjenek szezon közepén... 
A kommunikáció az egyes váltásokon belül a "megszokott" módon történik, de a két váltás között már nem nagyon, ezen kivül pedig a személyes konfliktusok érezhetően befolyásolják az együttműködést legyen szó beszerzésről, menü egyeztetésről, programokról, stb. 
Augusztusban fesztiválra készültek. Szükség volt még munkaerőre. Toboroztam munkaerőt is, de lassan rá kellett jönnöm, hogy ebben a káoszban én nem tudok labdába rúgni. Elhatároztam, hogy ha már megváltani nem tudom a világot, legalább összerakok egy tisztességes fejlesztési tervet, ami megvalósítható és valós tapasztalataimra támaszkodik majd leülök szépen a főnökkel és megbeszéljük, hogy mit és mikor lehet megvalósítani belőle. Pézügyi tervet is készítettem volna, ha kaptam volna segítséget, adatokat, de nem kaptam SEMMIT. A weboldalukon feltüntetett árak alapján készítettem egy számítást, de a mai napig senki sem volt kíváncsi sem a tervre, sem a munkaköri leírásokra, sem a számítasaimra. A munkámat nem fizették ki, egyszer sem találkoztam személyesen a főnökkel, a telfonhívásaimra nem válaszol, smst nem olvas, emailt még annyira sem... A közöttünk zajló kommunikációra a következő mondatból áradó "egyetértés" jellemző:  "Sok levest el kell adjak, hogy ki tudjalak fizetni..... de nem látok semmi eredményt". Októberben jelentkezett és azt mondta, hogy a következő héten fizet. Jeleztem neki, hogy küldtem egy hivatalos fizetési felszólítást és azt is mondtam, hogy ügyvédi lesz a következő. Mire ő: "azzal nem fogunk megoldani semmit..." ???
Sztorizni még lehetne, de kár az energiáért. És habár azt mondtam, hogy veszíteni valóm nincs, mégiscsak úgy érzem, hogy valamit elvesztettem. Ha nem mást, a lelkesedésem. DE, abszolút tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem egy másik világba, amit eddig csak kirakatból ismertem. 

Olvasom egy ismerősöm bejegyzését, hogy egy barátnője hazatelepedni készül és munkát keres. Nyelveket beszél, megbízható, kedves, kreatív és minden, amit egy normális munkaadó kívánna magának egy csapatba. Mégsem egyszerű a munkakeresés. Az a baj, hogy túl jó, túl tapasztalt, nem lehet kiszúrni a szemét 1500 lejes fizetéssel, nem lehet átverni, nem lehet kizsákmányolni. Mondom én, persze lehet, hogy közel sem járok az igazsághoz. Nem tudom.
A tavaly, abban a reményben, hogy rugalmas munkaidőbeosztással is lehet pályázatot írni, egy pályázatíró és tanácsadó céghez (jó nevű, jól menő) én is elküldtem az önéletrajzomat. A munkahelyi követelményeknek, úgy éreztem, hogy szinte teljes mértékben megfelelek. Magyarul, románul, angolul írok, beszélek, pályázatírásban és lebonyolításban több éves tapasztalatom van, csapatban jól tudok dolgozni, de egyéni munkabírásom sem megvetendő. Nyitott lettem volna sokféle változatra, ha egyáltalán szóbaálltak volna velem. Az automatikus email, hogy köszönik a jelentkezésemet és majd szólnak bejött a postaládámba és azóta is várom, hogy hívjanak, hogy bár nézzenek szembe velem és ott mondják meg, hogy túl öreg vagyok...
Nem hívtak, nem mondtak semmit. Utólag gondolkodtam, hogy tényleg lehet túl öreg vagyok. A kezdőcsomag, hogy laptop meg telefon meg egy fiatal dinamikus csapat tagja lenni számomra már nem olyan nagy cikk. Én csak dolgozni szerettem volna, tudásomat adni egy olyan cégnek, amely pont arra a tudásra keresett embert. Na mindegy. Tudomásul vettem. Ez volt az egyetlen próbálkozásom, három évvel az után, hogy eljöttem az előző munkahelyemről. Őszintén, nem az esett rosszul, hogy esetleg tényleg jóval meghaladtam a munkaadó elképzelését a leendő munkatárs életkorát illetően, hanem az, hogy válasz nélkül hagyott egy "profi" cég.
Egyre kevésbé értem, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok és egyre kevesebb reményem van, hogy számomra belátható időn belül, pozitív változást tapasztaljunk ebben az országban. Bárhol, bármiben. Ennyire sötétnek nem láttam az alagútat.

Szembesültem ismét egy olyan helyzettel, amellyel ugyan korábban is találkoztam, de nem érintett ennyire személyesen.
Egy hétig turistáskodtunk férjem angliai családjával, akik meglátogattak minket a pünkösd előtti héten. Mivel apósom idős és egészségi állapota miatt mobilitása igen-igen korlátozott, kölcsönöztem egy kerekesszéket, hogy egyrészt tehermentesítsük anyósomat, másrészt apósom is velünk együtt élvezze a szabadságot...
Még áldott szerencse, hogy nem teljesen mozgásképtelen! És az is szerencse, hogy nem fűztem nagy reményeket az akadálymentes turizmushoz Romániában, így inkább konstatáltam az áldatlan helyzetet, mintsem tehetetlenül dühöngtem. 
Azt semmiképpen sem vártam el, hogy a barcarozsnyói várban, a sziklás úton szökellve toljuk majd a széket, de egy kicsit meglepődtem, hogy bár a vár bejáratáig sem tudjuk feltolni. Azaz feltoltuk, de erőlködésem (mert én akartam tolni) felért egy jó egyórás fitness edzéssel. Persze van egy 2015-ben felavatott panorámás lift is, de az épp nem működött. Minek is működne egy szép nyár eleji hétvégén, amikor tömegesen érkeznek a turisták a várba? 

Brassó belvárosában a helyzet egy kissé jobb volt, de nem sokkal. Szállásunkat az internetről halásztam le, az elsődleges szempont pedig az volt, hogy minél központibb és földszintes legyen. ​Na, ide ne menjetek! Ez az az eset, amikor a fényképek sem tükrözik a valóságot, a szállásadó sem túl megbízható (telefonon egyet ígért, érkezéskor mást kaptunk), és azon kívül, hogy olcsó volt és tényleg a Tanács-téren van, semmi pozitívumot nem tudunk mondani. A városban pedig nem a járdákkal volt a baj, hanem az EMBEREKKEL. 

A helyzet Csíkszeredában sem sokkal rózsásabb. Egy hét kerekesszékes kísérői szerep után, a férjemmel megállapítottuk, hogy az emberek csak szemmagasságban látnak. Annál alacsonyabbra, ha néznek is, de nem látnak. Egy hét alatt, egyetlen egy brassói kivétellel, senki nem ajánlotta fel segítségét, nem volt előzékeny vagy empatikus. Döbbenet.
​Remélem, hogy a helyzet nem ennyire rossz, csak mivel nekem ez volt az első ilyen tapasztalatom, az érzékszerveim fokozott üzemmódban voltak egy hétig és felnagyítva láttam mindent.
Mindenesetre, embertársaim, kiknek nem adatott meg a teljes mozgásszabadság és azok is akik nap mint nap segítőként álltok egy-egy ilyen személy mögött, minden tiszteletem és együttérzésem a tietek!

Az idén olyan május elseji hosszú hétvége-eleje volt, hogy nem kívánkoztam sehova, nem terveztünk semmit, inkább itthon, nagyon lassan mozogtunk, ki-ki a maga tempójában. Aztán ma, hétfőn mégiscsak kimozdultunk a házból, és még túrabakancsot is húztunk, hátha olyan helyen kötünk ki. Hova menjünk, hova menjünk? Nem tudom hogy, de Komandó kattant be, amiről csak annyit tudtam, hogy egy hegyvidéki falu, fakitermelésből éltek valamikor, kisvasútja volt, amit hamvaiból próbálnak feléleszteni turisztikai céllal és még azt is hallottam, hogy talán sípálya is van, ahova a szentgyörgyiek télen járnak. Valahogy úgy képzeltem, hogy olyan lehet a szentgyörgyieknek, mint nekünk Ratosnya volt '89 előtt.
Aztán megnéztük a téképet és mivel az út odáig sok más, számunkra ismeretlen helyen ment keresztül, azt mondtuk, hogy akkor: Komandó.
A Nyerges-tető után a frisszöld Kászonok csodálatosan illatoztak, a kankalinmezők pedig Kézdivásárhelyig kísértek. Kézditől volt ismeretlen a táj, az első kúria, amelyet közelebbről szerettünk volna megnézni a Sinkovits-kűria volt Szentkatolnán. Meg is álltunk, de sajnos csak az utcáról leshettünk be. Gondolom lakóháznak újítják fel.. 

Aztán mentünk-mentünk mendegéltünk és elértünk Zabolára. A Mikes - kastélyról egy picivel többet tudtam. Nem csak a szálláshely weboldalát néztem meg tüzetesebben, hanem több, utazó-blogger írását olvastam, valamint újságcikkeket a múltról és a máról. Gyönyörúen ki is van táblázva, a főútról egy kilométerre a csodálatos református temlom melletti utcán kell betérni. Egy kaput is találtunk, amely be volt zárva, kaputelefon volt felszerelve, bent pedig néhány autó parkolt. A kastély onnan nem látható, de nyilvánvaló volt, hogy jó helyen járunk. Mivel annyira jelentéktelennek tűnt a kapu, azt gondoltuk van egy másik bejárat is, úgyhogy tovább mentünk. Egy hosszú betonkerítés mentén haladtunk, ami a birtok utcafelőli elrejtője, aztán amikor már az egy kilométert háromszorosan is megtettük, megfordultunk és a betonkerítés végénél, ahol egy kis földút kanyarodott befele megálltunk és egy kis pallón átkelve besétáltunk a kastélyparkba és toronyiránt elindultunk. 

Gyönyörű a kastélypark! Aztán elértük az épületeket is, ahol a zöld fűben egy család gyerekekkel virágot szedett. Köszöntünk illedelmesen, Fogadták. Továbbmentünk. (Később kiderült, hogy az egyik tulajdonos volt a családjával). Az egyik épület, melynek bejáratánál Welcome volt kiírva, úgy tűnt, hogy valamiféle étterem, nyitva is volt, hát bementem. Körülnéztem, készítettem két fényképet, aztán kijött az egyik helységből egy hölgy és megkérdeztem, hogy be szabad-e menni. Azt mondta, hogy: nem. Ekkor derült ki, hogy hívatlan vendégek vagyunk, igazából, csak szállóvendégek szabad a birtok területén tartózkodjanak. Elnézést kértünk, mondtuk, hogy nem volt kiírva sehova, hogy idegeneknek tilos az átjárás és angolosan távoztunk. 

Kovásznán nem készítettem képeket, de őszintén be kell vallanom, hogy kellemes meglepetés ért. Valami lepukkantat vártam, de ehelyett takaros, tiszta, kellemes kis városka fogadott. A kisvasút működött a sikló aljáig, a bácsi igencsak meglepődött és huncutul mosolygott a bajusza alatt tudatlanságomon, amikor megkérdeztem, hogy tessék mondani, a kisvasút egész Komandóig visz? Nem, lelkem. De autóval fel lehet menni, 16 km és igaz, hogy erdőkitermelő út, de jó. Őszintén? Egy kicsit bánom, hogy felmentünk. Azért mert arra nem volt időnk, hogy hegyre másszunk, gombásszunk, és csak azért, hogy baláni hangulatokat lássak... Na mindegy, a táj csodálatos, a turistaösvények frissen festve...De biztos vagyok benne, hogy én nem érem meg, hogy síparadicsom legyen belőle. :(

A május elseji miccs után úgy döntöttünk, hogy más úton megyünk haza és így Csomakőrösön álltunk meg először. Nem reménykedtem, hogy Kőrösi Csoma Sándor emlékház nyitva lesz, hétfő és május elseje lévén. De a falu nagyon szép és az emlékház (sajnos nem szülőház, mivel azt lebontották) is takaros. Oda még vissza szeretnék menni.

Zángonba vezetett utunk, ott is minden zárva volt, úgyhogy Sepsiszentgyörgy felé vettük útunkat és a Rétyi-Nyírben sétáltunk egy kicsit. Ez volt az utolsó megállónk a mai napra. A bakancs jól fogott a Mikes - kastély kertjében és a nyírfaerdőben. :)

A tegnap a csíkszeredai Spektrum Oktatási Központ megosztotta a közönséggel azt az oktató videót, többek között magyar és román nyelvű feliratozással is, amely vidéki turizmusban tevékenykedő kis- és középvállalkozóknak szól.
Tapasztalatom szerint, nagyon kevés vidéki szálláshely van feltéve a világhálóra, vagy ha ott van, nem direkt módon, hanem valamilyen szállásportálon keresztül vagy esetleg egy egyesület tömörítésében. Így sajnos nem vagyok meggyőződve, hogy sokan élnek ezzel a tanulási lehetőséggel, pedig csupán egyszeri megnézés után is marad(hat)na valamivel az ember. 
Vagy akár azt is el tudom képzelni, hogy egy csendes pillantaban "házi feladat"-ként az alkalmazottak (ha van ilyen) nézik meg az oktató anyagot, hogy legyen fogalmuk, hogy mennyire összetett a vendéglátásban szerepet vállalni, és hogy mindenkinek ugyanolyan fontos szerep jut a vállalkozás sikeres előmozdításában, mint a tulajnak vagy a főnöknek. Úgy gondolom, hogy messze még a messze, DE valahogy, ha lassan is, nálunk is egyre több versenyképes vidéki, falusi, öko szálláshely lesz, amelyek bekapcsolódnak abba a körforgásba, amely látványos pozitív változást hoz térségünkbe.
​Kár kihagyni ezeket az ingyenes, bárki által hozzáférhető anyagokat. 

Ezen a hétvégén Voineasara akartunk menni sízni, még egyet utoljára. A meleg időre fogtuk, hogy végül nem mentünk, de azt hiszem, inkább a friss információ hiánya, a bizonytalanság tántorított el szándékunktól. Igaz megkérdeztem, hogy milyenek a hóviszonyok és a válasz "foarte bine" volt, mégis olvasván néhány bejegyzést, miszerint megtörtént, nem is egyszer, hogy 4-5 órás autóút után kiderült, hogy zárva van a pálya, úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk. Na de a szép idő továbbra is kitartott, úgyhogy sízés heyett wellnessre esett a választásunk, ami csupán 45 percre van tőlünk autóval és már rég beszéltük, hogy jó lenne egyszer kipróbálni. 
A Grand Hotel Bálványos spaját céloztuk meg. Képeket láttam, tudtam, hogy szép, az árakat is megnéztem az interneten, tudtam, hogy duplája a tusnádfürdőinek (a tusnádfürdőit nem szeretem), de eljött a pillanat. Amúgy, hétvégén, 60 lej a felnőtt és 40 lej a gyerek belépő 3 órára. Megérte? Nekünk meg. Tudjuk, hogy ha vendégeink jönnek és kényeztetésre vágynak, ezzel a hellyel nem vallunk szégyent.
De szégyent vallunk viszont az utakkal odáig. Lehet, hogy a kemény fagyok is megtették a magukét, de az a 11-12 km Bixádtól Bálványosig borzalmas. Az egyetlen jó szakasz (100 m) a kockaköves rész, amit gondolom 50-60 évvel ezelőtt tettek le. Miért nem úgy csinálják meg az egészet, ha az időtálló? Na mindegy. Ezen elrágódtam egy darabig, hogy miért nem fognak össze a hargitaiak meg a kovásznaiak és egyszer s mindenkorra csinálnák meg az az utat, ami ahhoz a bizonyos Csomád-Bálványos turisztikai desztinációhoz vezet. Pénzt hozna a házhoz, turistákat. 

Megérkeztünk. Az állatmutogató nem túl vonzó a parkoló mellett, és büdös is, de a szálloda folyosóin megleptek a gyönyörű fotók. 

Aztán a spa recepcióhoz érkeztünk. Mondták, hogy sokan vannak, de ezt már sejtettük, mert sok autó állt a parkolóban. Sok volt a szálló vendég. Egy icike-picike percig volt csak "a little bit cheap" érzésünk, ahogy a férjem mondta, amikor kiderült, hogy a 60 lejes belépőhöz nem jár a törülköző, az külön 10 lej, ha esetleg nem vittél magaddal. Ez nagyon rosszul esett volna, de szerencsére ​megúsztuk és leúsztuk.
Tényleg szép. Kellemes, világos, sokan voltak, de mégsem. Úszni is lehet, üldögélni is lehet, gyerekekkel is el lehet lenni. Van mindenféle szauna, gőzfürdő, sószoba, kinti-benti pezsgőfürdő, hidegvizes medence, Nem vettünk igénybe semmi extra szolgáltatást, úgy, mint masszázs vagy egyéb kezelések, de a bárból egy liter frissen facsart lével kiültünk a teraszra és március 4-én, madárcsicsergés és fenyősusogás mellett napoztunk. Nagy relax volt. :) 

Megéheztünk. Mivel nemsok jót halltottam, és olvastam a szálloda éttermi kiszolgálásáról, úgy döntöttünk, hogy megnézzük Bálványoson a Vár éttermet és ha nem tetszik, akkor majd hazafele a Határ Fogadóban eszünk. Bálványos mai arculata nagyon lehangoló, az út melletti részről beszélek, ez az étterem pedig bent ronda és nagyon kantinszagú. Itt történt meg egyébként, olyan 15 évvel ezelőtt, hogy egy ló bejött az étterembe. Komoly, a saját szememmel láttam. Jó kis szenzáció volt! :)
Szóval a Határ Fogadóra esett a választás. Jó választás volt. Finom volt, friss volt, és nézzétek meg a képet, nem is csúnya.

Az idén a ferbruár 25-én megtartott megyei farsangtemetés sokkal jobban volt reklámozva, mint eddig bármelyik. Sőt, egy háromnapos és hatnapos turistacsalogató csomagot is szerveztek a szombati nap köré, hátha több éjszakát töltenének nálunkfele az idelátogatók. Magyarul, románul és angolul is "szólt" a reklám. A megyei tanácson kivül én csak egy panzióról tudok, aki spéci erre az alkalomra készült volna, a borzsovai Néra Panzió. Persze, lehet, hogy mások is készültek farsangi ajánlattal...
Jó lenne tudni, hogy mérhető volt-e a hatása az erőfeszítésnek? 
Én nem voltam az idén, de családom fele elment Szentegyházára. Jó volt, a hideg idő ellenére is. A farsangtemetés valóban egy olyan hagyományunk, ami izgalmas, exotikus az idegen számára, Remélhetőleg néhány év múlva látványosan több idegenből jött turista látogat majd hozzánk farsang idején erre a jól megszervezett, színes, vídám és egyedi eseményre.
Addig pedig lehet készülni egy ugyancsak magyar, román és angol nyelvű térkép-tervvel, szórólappal, ami az eltévelyedett látogatót útbaigazítja a különböző hagyományörző csoportok útvonaláról és a főbb találkozási pontokról.

u.i. Találtam egy térképet a csoportok útvonaláról a facebookon, csak nem időben és nem tudom, hogy mennyire könnyű egy idegennek megtalálnia.... De bocsánat, hogy azt gondoltam, hogy nem gondoltak rá :)