Több mint egy órája ezzel a román szóval harangoznak a fejemben: "fraieră", ami annyit tesz ki, mint om prost. Röviden. Balfék, átverhető, naiv, jóhiszemű, szóval minden ami kell, ahhoz hogy...  Harangoznak a fejemben fraierăăă, fraierăăă, fraierăăă. Nem tudom hányadikat üti, de kegyetlen. És most már fáj. De mégis miért vagyok az? Engem arra tanítottak, hogy legyek becsületes, hogy ne ítélkezzek mások fölött látatlanban, hogy ha valamit megígérek, akkor az csináljam is meg, Csupa emberséges dologra. A francba! Mit érek vele? És a gyerekeim? Vajon nekik ez mire lesz jó? .
Teljesen kiakadtam. Elestem. Nem először, de most nagyon megütöttem magam. Persze, mindig felállok, mindig tovább megyek, de kevesebb lendülettel, kevesebb hittel, kevesebb meggyőződéssel. 
Dühös vagyok, elkeseredett. Fáj ez a világ!

Olvasom egy ismerősöm bejegyzését, hogy egy barátnője hazatelepedni készül és munkát keres. Nyelveket beszél, megbízható, kedves, kreatív és minden, amit egy normális munkaadó kívánna magának egy csapatba. Mégsem egyszerű a munkakeresés. Az a baj, hogy túl jó, túl tapasztalt, nem lehet kiszúrni a szemét 1500 lejes fizetéssel, nem lehet átverni, nem lehet kizsákmányolni. Mondom én, persze lehet, hogy közel sem járok az igazsághoz. Nem tudom.
A tavaly, abban a reményben, hogy rugalmas munkaidőbeosztással is lehet pályázatot írni, egy pályázatíró és tanácsadó céghez (jó nevű, jól menő) én is elküldtem az önéletrajzomat. A munkahelyi követelményeknek, úgy éreztem, hogy szinte teljes mértékben megfelelek. Magyarul, románul, angolul írok, beszélek, pályázatírásban és lebonyolításban több éves tapasztalatom van, csapatban jól tudok dolgozni, de egyéni munkabírásom sem megvetendő. Nyitott lettem volna sokféle változatra, ha egyáltalán szóbaálltak volna velem. Az automatikus email, hogy köszönik a jelentkezésemet és majd szólnak bejött a postaládámba és azóta is várom, hogy hívjanak, hogy bár nézzenek szembe velem és ott mondják meg, hogy túl öreg vagyok...
Nem hívtak, nem mondtak semmit. Utólag gondolkodtam, hogy tényleg lehet túl öreg vagyok. A kezdőcsomag, hogy laptop meg telefon meg egy fiatal dinamikus csapat tagja lenni számomra már nem olyan nagy cikk. Én csak dolgozni szerettem volna, tudásomat adni egy olyan cégnek, amely pont arra a tudásra keresett embert. Na mindegy. Tudomásul vettem. Ez volt az egyetlen próbálkozásom, három évvel az után, hogy eljöttem az előző munkahelyemről. Őszintén, nem az esett rosszul, hogy esetleg tényleg jóval meghaladtam a munkaadó elképzelését a leendő munkatárs életkorát illetően, hanem az, hogy válasz nélkül hagyott egy "profi" cég.
Egyre kevésbé értem, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok és egyre kevesebb reményem van, hogy számomra belátható időn belül, pozitív változást tapasztaljunk ebben az országban. Bárhol, bármiben. Ennyire sötétnek nem láttam az alagútat.

A Duna-delta szépségeiről, csodálatos madárvilágáról sokat hallottunk. Környékünkről sokan járnak is rendszeresen a deltába, főleg halászni. 
A nyár közepén keztünk el szállás után érdeklődni, interneten keresgélni és igaz ugyan, hogy rengeteg az ajánlat, mégis kevés volt olyan amely, ár-érték kategóríában megfelelt volna nekünk és 8 embernek biztosított volna szállást. Ami tetszett, már foglalt volt, ami meg foglalható volt, az nem kapott meg egyből. Aztán szinte-szinte lemondtunk az idéni deltás kirándulásról mondván, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, majd jövőben időben újra nekiindulunk. Végül a család akivel voltunk, jobban rá volt gyújtva a nyaralásra és megtalálták a a szállást Sulinán, ami igencsak kedvemre való volt, de nem volt olcsó. Egy valamikori török kereskedő család által lakott ház, amelyet egy projekt keretében felújítottak és kibővítettek. A berendezés is nagyon ízléses volt, én amikor megláttam extázisba estem a gyönyörűségtől. 

A házat rendező, a vendégeket fogadó helyi hölgyről, márcsak azért is, hogy megerősítse Sulina színes etnikumú voltát, kiderült, hogy apai részről magyar származású. Vezeték neve Torok, így mondta ő, vagyis Török és testvérei vannak Sepsiszentgyörgyön meg Tordán. Magyarul nem beszélt, de ez csak zárójel. 
A város kinézete amúgy nagyon lehangoló. A régi, egykor virágzó kikőtővárost sejtető épületek több mint fele romos, nem lakja senki és úgyanúgy a halfeldolgozó üzem, vagy a parton sorakozó raktárépületek is omladoznak. A város lakossága a Dunával párhúzamosan futó, számozott utcák tömbházaiban vagy kisebb magánházaiban él. Mi a III. utcában laktunk. :) Összesen hat párhúzamos utca van. Sötétben ilyenek.

Valószínűleg, hogy többeket taszít, mint vonz egy ilyen hely látványa, de engem személyszerint lenyűgözött a történelmi háttér és a település nyugodt, jó hangulata. Kéregetők nincsnek, kóbor kutyák vannak. 
Ami a Duna-deltát illeti. Szinte el is feledkeztem róla... Személyenkénti 40-75 lejbe kerül egy kirándulás a deltába az időtartam és a tevékenységek függvényében. Mi egy rövidebbre fizettünk be, ami általában 2,5-3 óra és a környékbeli csatornákat, valamint a  Musura-öblöt foglalja magába. Bevallom őszintén, hogy csalódott voltam a kirándulás után. Természetesen nem a delta szépségeiben csalódtam, hanem abban, hogy ezeket a kirándulásokat nem teljesen korrekt módon reklámozzák. A gyanútlan turista örül, hogy 40 lejért mennyi mindent lát majd (olvasva a reklámcédulát) és eszébe sem jut megkérdezni, hogy a madarakat közelről fogja-e látni, valamelyik kanyarban kiszállhat-e a partra stb. Miután sebesen végig motorcsónakáztunk a Cardon csatornán és elértük a Cardon nevű halászfalut, mondom a csónakmesternek, hogy én kiszállnék, megnézném ezt a 14 lakosú falut, mire ő, ok, de ha nem kérdezem, nem áll meg. Szóval ezeket a dolgokat most már tudjuk, hogy előre le kell beszélni részletesen. Mert a pelikánokat is inkább megzavartuk, mint megfigyelhettük. A távcsövet tiszta potyára vittük magunkkal, mert a Musura-öbölben, akkorák voltak a hullámok, hogy a távcső csak amúgy ugrált a szemem és az orrom között. Na, de ettől függetlenül, megbeszéltük a csapattal utólag, hogy ízelítőnek jó volt ez így. Most már okosabbak lettünk és tudjuk mit akarunk, ha legközelebb arra járunk. Izglamas volt, szép volt.

Egyik ok, amiért Sulinát választottuk uticélul az volt, hogy legyen tengerpart is. A gyerekekre fogtuk, hogy miattuk, de igazából mi is ilyenre vágytunk. A szállásról kisbusszal lehetett kimenni a tengerpartra. Mi kb. 3-4 km-re voltunk a parttól. A busz nyáron 7 percenként és pontosan járt, szeptember 1-től 15 percenként, szintén pontosan. A jegy 2 lej. Taxi is létezik, az is 10 lejért a homokon állt meg. Amúgy a busz is. Chiar pe nisip. Két beach bar / vendéglő és egy picike sörös/üditős hely van a parton. Nincsenek üzletek, hangos zene. bóvlit árusító bódék. A víz tiszta volt (állítólag szennyezett, mert ugye ott ömlik s Duna a tengerbe, miért is ne lenne szennyezett) és meleg. A szennyezettség nem látszott, a hullámok pont fix jók voltak és a hamsii is finom volt.

Mi főztünk magunknak, de egy este elmentünk egy bizonyos Florihoz, aki az udvarán berendezte a 3 nagy asztalból álló éttermét és főz rendületlenül. Fiatal, alig ha van 30 éves és rendkivül kedves és ügyes. Azt főzi rendszerint, amit aznap a férje fog. Mi harcsát és pontyot ettünk, de olyat, hogy a gyermekek is megnyalták mind a 10 ujjukat. Halleves volt (harcsából) és ponty în saramură puliszkával. Nyam-nyam. Volt desszert, bor, țuica és víz, és felnőtteknek 50 lej volt a menü. A gyerekeknek, négyüknek fizettünk egy menü árát. Minden baniját megérte. Ilyen finom hallevest életemben nem ettem! Mivel ez volt az első hallevesem. :) De komolyan, picit aggódtam, hogy mi lesz, ha nagyon hal ízű lesz....?
Még sokat lehetne mesélni. A temetőről, ahova tengerészek, tábornokok, hercegnők vannak eltemetve és ahol a sírkőfeliratok 21 nyelven beszélnek. A kis múzeumról, amit ajánlok mindenkinek, aki Sulinán jár és ami az Európai Duna Bizottság kilátótornyának épületében van berendezve. Az is érdekes volt számomra, hogy hivatalos adatok szerint 61 görös nemzetiségű személy él Sulinán, a görög közösségnek mégis 86 fiatalból álló tánccsoportja van, akik egyik este a közösségi ház előtt táncoltak és énekeltek. Apróságok?

Arról nem szóltam, hogy az autóinkat Tulcean hagytuk (6 lej/nap a parkolásdíj) és odafele a leglassúbb hajóval mentünk Sulinára, a személyhajóval. Olyan mint a személyvonat. Lassú. 4 órát mentünk 70 km-t. Ezzel a hajóval költöznek, vásárolni mennek, és turistákat szállítanak. A jegy ára, gyereknek, felnőttnek egyaránt, 46 lej. Nyaralásunk végén rapiddal (másfél óra) érkeztünk Tulceara. Ennek az ára 60 lej/fő.
​
Ha nem tudtátok eldönteni, hogy menjetek vagy ne menjetek a deltába, akkor mondom nektek: menjetek!