Beadom a derekam

Szinte 3 és fél éve, hogy eldöntöttem a falusi turizmusban szeretnék tevékenykedni, miután otthagytam korábbi állásomat, Sokat gondolkodtam, hogy ezen belül konkrétabban mit is, és végül egyfajta tanácsadás, együttgondolkodás mellett döntöttem, illetve arra gondoltam, hogy nagyon gyakorlatias képzéseket is tudnék tartani, ami menedzsmenttel, időbeosztással, marketinggel kapcsolatos. Gondoltam, hogy ha a falusi panzióvezetőkkel saját nyelvükön és nem divatos kifejezéseket használva közelítem meg kinek-kinek a baját, előbb-utóbb sikerem lesz. Például elmondhatnám azt is, hogy egy szép, hagyományörző faluban jobban mutat a faasztal, fapadokkal, mint a műanyagszék, hogy a bugyirózsaszín falakat fessék át fehérre, hogy reggelire ne a Kauflandból vásároljanak, hanem a szomszétól vegyék a tojást (ha nekik nincs tyúkjuk), a sajtot, a zöldségeket és hogy higgyék el végre, hogy a turistát, főleg az idegent igenis érdekli a pásztorélet, például, hogy igenis felhúzza a gumicsizmát és kimegy a hegyre sajtot kóstolni, hogy gyógynövényt, gombát is szívesen gyűjt, ha valaki megmutatja neki, hogy melyik a jó és még sorolhatnám. Azt is el tudtam volna mondani, hogy kicsit okosabban megszervezve, gazdálkodás mellett is lehet panziót vezetni. Egy ízben el is akartam, sőt a számat is szólásra nyitottam, sőt az ötleteimet is elmondtam, mire a válasz családilag az volt: "ja, ez itt nálunk nem megy, ezt itt nálunk nem lehet csinálni" Miért? - kérdeztem én. "Azért mert itt nem lehet.... itt mindenki a komájánál alszik". 

Aztán a 3 év alatt lelkesedésem alábbhagyott, a megváltomavilágot késztetésem elmúlt. Mostanra teljesen. Ez a valami majd csak lesz hozzáállás nem az én világom. Mint ahogy az sem, hogy valamit rátukmáljak valakire, ha az neki nem kell.

Nem, nem vagyok elkeseredve. A tegnap a TV-ben láttam egy összehasonlítást a tiroli sípályákról, az ottani szervezésről, pénzről, befektetésekről, arról, hogy óránként 3000-4000 sízőt tudnak a kabinokkal felvinni a hegytetőre, majd bemutatták a brassó-pojánai síparadicsomot, ahol 10-20 perceket állanak sorba a felvonónál, hogy Besztercén több millió lejt költöttek el sípályákra, csak azt felejtették el, hogy nem nagyon van hó, de ami a legjobban "tetszett" az az, hogy egy vállalkozó, aki sípályába fektetett valahol Romániában (már nem emlékszem, hogy hol), nem kap embereket dolgozni, mert télen túl hideg van (a potenciális munkavállalók mondták). Én erre azt mondom: basszus! és hogy bocsánat a kifejezésért.

Summa summárum, a csűrikénket renováljuk, egy studiószerű falusi, de emberelévaló szállást csinálunk belőle és fogadom a vendégeket pálinkával, zakuszkával, odafigyeléssel. Nem lesznek rózsaszínűek a falak és a kertből szedem le a paradicsomot a reggelihez. A tojást pedig Kati nénitől veszem. Beadtam a derekam. 

Ha van kedvetek kövessétek az átalakulást, aztán ha tetszik az eredmény, küldjétek a vendégeket. 
Ilyen volt a csűr eddig...