Bukovel felé - a tradicija

Nem szeretünk egyszerre sokat autót vezetni és főleg sötétben tapogatózni idegen helyen, így első Bukovelbe tartó utunkat két részre osztottuk. Úgy határoztunk, hogy Besztercén alszunk és megnézzük a várost, majd másnap Máramarosszigeten találkozunk barátainkkal és onnan megyünk együtt tovább.
Beszterce 3 órára van Bánkfalvától, úgyhogy dél körül indultunk, és még napvilág körbesétáltuk központját, majd estebédeltünk a Crama Veche étteremben, ami a Tripadvisoron number one. :) Az is volt. Ízléses román, rusztikus berendezésű, főleg hagyományos román ételeket felszolgáló vendéglő. Nagyon fincsi volt minden. Nézzétek meg a weboldalukon a menüt. Pont olyan finom minden, mint amilyennek látszik. :) Vegánoknak picit nehézebb választani, de az sem lehetetlen. 
A város főtere tényleg szép. Szűk, római számokkal számozott átjáró utcácskákon lehet a régi térről egy körgyűrűvel kinnebb sétálni, ami még nem blokkrengeteg, de már nem olyan történelmi.

A Beszterce Hotelben aludtunk, a 112-es és 222-es cellákban. :) Mivel nagyon szürkék és kopárak voltak a falak, nekem az első gondolatom az volt, hogy olyan, mint egy luxusbörtön, de tiszta volt és a célnak megfelelt. Olcsónak, viszont nem volt olcsó. 175 lej volt egy kétágyas szoba reggelivel. 
Másnap reggel 9-kor indultunk, hogy időben odaérjünk a találkánkra. Vasánap volt. Az Iza folyó völgyén haladtunk, ami arrafele menet gyönyörű volt. A friss, ropogós vasárnapi reggelen, minden faluban, viseletbe öltözött fiatalok és idősebbek igyekeztek a templomba. A Bârsana kolostornál meg is álltunk, hogy szívjuk magunkba a hangulatot, ha templomba nem is megyünk. Ahogy ott körbejártuk a kolostor udvarát, miközben a kórus hangja mindenhova elhallatszott és finom, aranyporként szállt a levegőben, az emberek meg csak jöttek és jöttek, olyan tisztának és őszintének éreztem a világot! :)

Máramarosszigeten nem időztünk ezúttal sokat, egy kávé után, izgalommal vártuk a határátkelést az ukrán oldalra. Nekem olyan 89 előtti érzéseim voltak, amit még évekig a gyomromban hordoztam, valahányszor Magyarországra utaztam. A hová megy, kihez megy, mennyi pénze van, mennyit ül kérdésektől mindig szorongtam. 
Az elméletet tudtam. Ismerőseim mondták, akik már jártak Bukovelben, és olvastam valakinek a blogján is, hogy miután a román határőr drumbunt kíván, útlevelenként egy lejt (!) kell beletenni az útiokmányba a vámosnak pedig 5 lejt kell adni, tradicija gyanánt, ha pedig megállítana még valaki, mondjuk egy katona, akkor annak 1 lejt kell adni, szintén a tradicija nevében. El nem tudtam képzelni, hogy ez hogy fog működni, de barátaink nyugira intettek. Két ablak, 4 + 5 lej és máris boldogan száguldozhatunk 100 km-t, ha nem törik ki a kerekünk a nagyon rossz úton...
Szóval odaértünk, a határ pont olyan. Román oldalon ki van plakátolva, hogy "Pe aici corupția nu trece!" és valóban, nagyon úriemberek voltak. Aztán átmentünk a Tisza fölött a hídon, egy egysávos úton (egyszerre csak 8-10 kocsit engednek át, ezért ha sokan vannak, biztos kell várni vagy 2 órát) és reszkető kezekkel, küldtem az angol férjemet, hogy fizessen tradiciját. Szegény először tiltakozott, de aztán meggyőztem, hogy ez nem korrupció, hanem tradicija, csak nem adnak nyugtát. :)
Az első ablak simán ment. A második ablaknál, asszem a vámos ablak, én is kiszálltam a kocsiból és odamentem, beadtuk az útleveleket és a kocsi papírokat, na meg az 5 lejt. Jött a kérdés: - "Unde mergeți?" "Bukovel" - mondom. Mire a vámos vagy kiaszösz: "10 lei". Szóval más nemzetnek, más tradicija járja. :)