Lisszabon

A taxis szuperül beszél angolul és rövidesen kiderül, hogy Angolában született fehér és az ottani háborúk elől menekültek Portugáliába, ahonnan tulajdonképpen az ősei származnak. megérkezünk a város központjába. A szállásunk semmi különös. Fővárosi bérházban berendezett panzió. Nem is az eredetileg lefoglalt szálláson kötünk ki végül, hanem egy sarokházzal odább, a Pensao Nova Goaban. A recepción zajlik az élet, 60-70 év körüli hölgyek és urak, mintha egy film szereplői lennének, csevegnek, majd szétszóródnak. A recepciós, szintén nem fiatal, nagyon jó angollal, ideadja a kulcsot és a parányi lifttel felmegyünk az harmadikra. Hát mit mondjak? nem fényképeztem le, pedig nagyon nagy volt a késztetés. Ennél gyengébb szálláson csak Londonban voltam, a King's Cross állomással szemben, ahol ötödmagammal 5 négyzetméteren osztoztam, közös fürdőszobával a szomszédokkal. Itt volt saját fürdőszoba amelyben a fürdőkád olyan volt, mint egy nagy akvárium, a WC meg krákogva ontotta a vizet. Hely volt bőven, de így is sikerült megtalálni azt a helyet a TV-nek, hogy sehonnan se lehessen látni. Szerencsére nem is akartuk. A szálláshely nagy előnye viszont, hogy a régi Lisszabon szívében van. Mindenhova gyalogszerrel el lehet jutni. És ez viszont fontos volt. 

Mint elejtett gyöngysorok világítottak az utcák, éjjel fél 11 körül, amikor süllyedni kezdett a repülőnk és leszálláshoz készülődtünk. Rá voltam tapadva a repülő ablakára és kíváncsian vártam a hús-vér részét a találkozásnak. Kint 38 fok van. 

Lisszabon legrégebbi kávézójában (1829) reggelizni és az Alfama városrészben ebédelni a helyi lakosokkal, igazi élmény volt, mint ahogy az alsógatyák természetes lengése a szárítókötelen, a labirintusszerű alfamai, szűk, macskaköves utcák házainak ablakai előtt. Az Alfama Lisszabon mór öröksége, az a városrész, ahol az élet inkább az utcán, mint bent a házban zajlik. Santó Antonio ünnepe Lisszabon ünnepe. Épp az ámenre érkeztünk mi a városba, de az utcák még teljes díszben voltak és az alig kihűlt grillezők is még sejtették a szardínia vagy hús sistergését és illatát.

Barangolásunk közepette két konkrét turistahelyre mentünk el. A város fölé magasodó várba, a Castelo de Sao Jorgeba és a Fado Múzeumba. A vár bejáratánal lefényképeztem, hogy hány nyelven vehető igénybe a vár történetének leírása (csakis a jó példa kedvéért) és azt is megjegyzem, hogy a szinte negyven fokos hőség ellenére, korabeli ruhákba öltözve és izzadva, hölgyek és urak táncra invitálták a bámészkodó turistákat. Mi inkább kihagytuk a táncot, de dokumentáltam az eseményt. :) A vár nagyon jó karban van tartva, készségesen igazítanak útba, ha kérdésed van és gyönyörű kilátás nyílik egész Lisszabonra a falak mentén végig. A várat elhagyva, az Alfama szűk utcáin bolyongva, elfáradva, Paula inszisztálásara (azt hiszem nagyon melege volt) megnéztük a Fado Múzeumot. Jól tettük. Fado nélkül nincs Portugália és Potugália nincs fado nélkül. Gazdagodott a lekünk és az ismereteink. 

Igazi fado vendéglők, és a világ legfinomabb citromfagyija (Paula) is Lisszabonban vannak, na meg a híres, hangulatos sárga villamos (van piros is meg zöld is) is. És még nem beszéltünk a hatalmas folyóról, a Tejoról, ami ott torkollik az óceánba és olyan széles, hogy nem látod a túlsó partját és a grill csirkéről sem, ami olyan-de olyan finom :)) és frango assado névre hallgat. A tányérodban...

A lusta turistákat a szűk utcákban, bangkoki mintára tuk-tukok szállítják, vagy ilyen kétszemélyes sárga izéket lehet bérelni (a képen láthatjátok). Szeméy szerint nem dícsérem az ötletet, de ők tudják...

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban az emberekről... Kedvesek, segítőkészek, tudnak franciául, angolul vagy spanyolul, de ha nem tudnak, egy kis odafigyeléssel és romántudással részünkről, egészen jól el lehet boldogulni. Szerények, de büszkék arra amilyük van, nem próbálnak másak lenni vagy mást mutatni a turista kedvéért sem. :) és nem hangosak ... na de még majd írok. Az utolsó bekezdés legyen néhány képsor.