Fundraising norvég módra

Szerencsés vagyok. Másodszor voltam Norvégiában, Európa egyik legdrágább országában, a norvég Vöröskereszt vendégeként. Egyfajta szakmai tapasztalatcsere volt.
Más világ. Tényleg más. De nem irigyelni kell őket, hanem tanulni kellene tőlük. Én úgy érzem gazdagodtam, egy újabb ablakot nyitottam a nagyvilágra. Leckéket láttam és próbáltam megtanulni bár a bevezetőt toleranciából, segítségnyújtásból, hitből, szakmai profizmusból és komolyságból, önkéntességből és lehetne még sorolni. Áradoztam róluk először is és most is. Vannak, akik azt gondolják, hogy könnyű nekik, megtehetik, hogy kedvesek, hogy odaadók, hogy önkéntes munkát vállalnak, hiszen gazdagok. Igen. Nagyon gazdagok. Lelkiekben, gondolkodásban, de ők is CSAK emberek. És emberek lehetünk mi is, még akkor is, ha nem norvég koronában kapjuk fizetéseinket, vagy az állami támogatás szinte semmire nem elég, ha elesettekké válunk.
Most értettem meg, hogy mekkora dolog a Vöröskereszt Norvégiában, hogy a szervezet 150 éves múltja ebben az északi országban, nemcsak papíron nagy szám, hanem az emberek gondolkodásmódjában is. Hogy nincs olyan norvég, aki ne hallott volna a Vöröskeresztről (ezt Romániáról, de Csíkszeredáról sem lehet elmondani) és lehet, hogy olyan sincs, aki ne támogatta volna legalább egyszer életében anyagiakkal, vagy önkéntes munkával. Na jó na, lehet hogy vannak. Mindenesetre engem sokkolt amit láttam, egészen pontosan az éves TV-s adománygyűjtési kampányt, ami az idén a Vöröskereszt javára történt. Angolul értők itt olvashatnak az akcióról. Október 23-ika volt a nap. 221 418 033 norvég korona gyűlt (ez román lejben 110,709,016), magánszemélyek, intézmények, cégek stb. jóvoltából! Az egy főre eső adomány: 42,45 korona.

Az ország negyedik legnagyobb városában, Stavangerben, (130000 lakos) a koncertteremben körülbelül 100 közéleti személyiség, színész, politikus, sportoló, üzletember az életéből 3-4 órát/év telefonálgatással tölt. Mindenki előtt van egy saját lista, amelyről feltárcsázza az összes befolyásos barátját, üzleti partnerét és adományozni "invitálja" a vonal tulsó végén levőt. Komolyan mondom, nem tudom leírni, mit éreztem, amikor megláttam ezt a fenti képet magam előtt és akkor, amikor a kis sztorikat is meghallottam. Volt olyan cég, aki a tavalyi 40000 helyett az idén 100.000-et adományozott és még egy 100.000-rel megtoldotta, mondván, hogy az alkalmazottak lemondtak önszántukból, az idei karácsonyi bónuszukról. Én csak tátogtam. Pislogtam, mint béka a csihányban vagy hol és próbáltam én is megmagyarázni, hogy miért könnyű nekik és hogy ez nálunk miért nem működik. Aztán előbb megszégyelltem magam, majd elöntött a buzgóság, de a szomorúság is. Azt mondtam, hogy hazajövök és írok az összes Hargita megyei cégnek és konkrétan 100 lejt kérek tőlük a Hargita megyei Vöröskeresztnek. Gondoltam van vagy 5000 cég. Most számoltam meg. Egy adatbázis szerint Hargita megyében több mint 58000 bejegyzett vállalkozás van. Ha ebből fele adna évente 10 lejt.... számoljátok ki és nézzétek meg, hogy mennyi pénz jutna egy főre. Egy  rászoruló főre.
Még nem írtam...
Hogy hány rászoruló, beteg, idős, egyedülálló személy él Hargita megyében nem tudom, de láttam jó néháy olyan esetet, hogy elszorult a torkom...
De hát, persze, könnyű nekik. Nekünk meg nagyon nehéz. És változni sem fog egyhamar.