A legoroszabb balti nagyváros most, de tulajdonképpen, 1931-ben, Lengyelország hatodik legnagyobb városa és nem hivatalos zsidó főváros. Érdekes, nem? A két világháború között csupán 1%-a a lakosságnak litván. Szóval, a történelem viharai itt is dúltak rendesen. 
Rengeteg templom, széles utcák, nagy terek, mi meg már nagyon el voltunk fáradva. Meg is szidtuk szegény gyermekeket, hogy mit mind ülenek le a padokra, miért nem lelkesebbek egy picit? Az igazság az, hogy mi is el voltunk fáradva. Képekben mutatom, hogy merre jártunk. 

Egy napra kiszabadítottuk magunkat a városból és meglátogattuk Litvánia legkedveltebb turista célpontját, a Vilniustól 28 km-re, öt tó által körülölelt Trakai várkastélyt, az egykori litván főhercegség székhelyét. Nagyon szép! Utolsó percben mentették meg az enyészettől a XIV. szazadban épült várkastélyt és igazán alapos és szép munkát végeztek a felújításkor, újraépítéskor.
Trakainak egy másik különlegessége, hogy itt él egy kihalófélben levő népcsoport, a karaimok. Ők krími eredetű, türk népcsoport, saját nyelvvel (kipcsák-török) és vallással. A karaita judaizmus követői, templomaikat kanesanak hívják. A lenti képsorozatból a 6. fotó.   

Litvániából ennyit sikerült ezúttal látni. Minden percét élveztük balti utunknak. Könnyen eljutottunk egyik városból a másikba. Végig nagyon jó volt a tömegközlekedés és olcsó. Szállásainkat Finnország kivételével, ahol finn viszonylatban olcsó szállodákban aludtunk, az airbnb-n foglaltunk. Szuper volt! Ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen típusú nyaralásokat is! Itt a vége, fuss el véle!

Rigától nem vártam semmit. Valószínű azért, mert senkit nem hallottam áradozni róla és valahogy sosem voltam elég kíváncsi, hogy egy kicsit utánanézzek a dolgoknak. Szégyenszemre. Éppen ezért hatalmas meglepetés volt és nagyon, de nagyon pozitív. Itt egy pici zárójelet kell tennem, hogy igazából Riga óvárosáról beszélek és azokról az impressziókról, melyeket 3 nap alatt szereztünk. Szóval, szebb, mint gondoltam. Vetekedik Tallinnal. Más a hangulata, de gyönyörű. Kezdhetném azzal, hogy a világ legtöbb szeccessziós épülete egy városban, egy helyen itt található. De inkább kezdem azzal, hogy ahogy a busszal megérkeztünk a város határába, a táj elég lehangoló volt. Lakatlan, poros faházak, ütött-kopott utcák, régi villamosok és a szocialista évek vívmányainak maradványai. Aztán feltűnt a folyó, meg egy modern híd és valami hangárszerű épületek. Máris bent voltunk a városközpontban, a buszállomáson, a hangárok pedig, valóban léghajó hangárok tetőszerkezetét felhasználó, 5 épület, a mai központi piac épületei. 

A szállásunk is nagyon jó volt. Airbnb az óváros szélén. Egy műemléképületben egy olyan lakás, melynek a gerendái olyan vastagok voltak, hogy én még ilyet nem láttam. :)
Rövid ámuldozás után délutáni sétánkat elég borús időben tettük meg, de ez csak a fényképezkedésemnek ártott, egyébként az élmény csorbítatlan maradt. Estére meg a nap is kibújt a felhők mögül.

Szóval, Riga német város volt Livónia területén, a Hanza-szövetség tagja, mely tagság meghatározta gazdaságát, politikáját és kultúráját egyaránt. Aztán, kb. 500 év elteltével, 1721-ig, szinte 100  évig, svéd nagyváros volt, majd az első világháborúig az orosz birodalom egyik kikötővárosa. A XIX. sz. végén a lakosság több, mint 40%-a német volt, majd fokozatosan az eloroszosítás korszaka következett. Ma német lakosság nincs a városban, a 47% lett után, 36%-a orosz. Amúgy látszik, érződik, az orosz vonal. A koldusok, szegényemberek főleg az idősebb oroszok soraiból kerülnek ki. Lett barátunktól kérdeztük, hogy vannak-e olyanok, akik egyáltalán nem beszélnek lettül? Hát vannak, ők azok, az idősebb orosz generációk, akiknek már nem sikerült alkalmazkodniuk az új szelekhez és szó szerint tengetik életüket. A boltos nénik és maguk a "butikok" nagyon hasonlítanak a felénk is fellelhetőkhez. Egészen otthonosan kezdtem érezni magam, ami Vilniuszban csúcsosodott. :)

A fenti 3 kép a Zeppelin piac, így neveztük el, kivül-belül, meg egy bácsi, aki gyógyító füveket árul, 1 euróért csokrát. 
Rigában a holokauszt múzeumra, egy multimédiás képzőművészeti kiállításra, az art nouveau negyedere és két jazz koncertre volt időnk. :) Az időn másik részét elsétáltuk. Képeken mutatom. 

Már csak Vilniusz maradt hátra...

Tallinba hajóval, bocsánat komppal keltünk át. Óránként van járat Helsinki kikötőjéből és 25 euró körül van egy jegy ára.  A kikötő olyan, mint a legmodernebb reptér.

Alig valamivel több, mint 2 óra alatt futottunk be a tallini kikötőbe, ami sétányi távolságra van az óvárostól. Tényleg gyöngyszem. Két nap valóban elég bejárni a macskaköves utcáit, de ha valaki nem tud betelni az apró szépségekkel, úgy, mint kilincsek, kopogtatók, ablakok, kanyarok, lámpák, árnyékok, kapuk, akkor több napot is el lehet tölteni anélkül, hogy megúnná az ember. Nekünk jó másfél napunk volt (2 éjszakánk) szétnézni, amit becsületesen ki is használtunk. Észtország fővárosában már "látható" a Szovjetunió maszatos ujjlenyomata. Egyrészt a kis sarki boltokban, ahol a néni nem tud angolul, de oroszul annál inkább és nagyon passzol a berendezés a mi 80-as évekbeli üzleteinkhez, vagy akár a mostani bánkfalvi sarki boltéhoz. Mindez egyre élesebben körvonalazódik, ahogy délebbre haladunk Vilnius felé. Amúgy Tallin sem olcsó, de érezhetően alacsonyabbak az árak, mint Finnországban. Mondjuk, úgy egynegyedével.

Tallinban múzeumban kettőben jártunk. A patika múzeumban, ami 1422-es alapítása óta folyamatosan működik és mindenféle középkori írt lehetett látni formalinba téve, vagy szárítva és a falumúzeumban. Itt van néhány orvosság fejfájásra és megfázásra.

A falumúzeum a város szélén található  egy erdős részen, a tenger partjáig kinyúlik és Észtország minden sarkából, gerendánként oda szállított és ott újra össszerakott lakóháza megtekinthető. Vidékenként egy-egy néni is be van öltözve népviseletbe és a tornácon kötöget, vagy a kecskét legelteti vagy a boltban kimérős cukorkát árul. Így tudtuk meg, hogy a 80-as évek végén, az egyik hölgy aki nyomdában dolgozott a szovjet időkben, egy romániai utazást kapott bónuszba és mesélte, hogy sokkal, de sokkal szarabb volt a helyzet Romániában akkor, mint náluk és hogy ez őt teljesen lesokkolta. Addig azt hitte, gondolom, hogy Szovjetuniónál rosszabb nincs is. Néhány kép a falumúzeumból. Őseink nagyon hasonlóan építkeztek... ​és az iskolában is a büntetés hasonló volt. Lásd a térdeplő tálcát, amin nem kukorica, hanem borsószemek teszik kényelmetlenné a térdeplést.

Észtország pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Kicsi, de hm.
Innen távolsági busszal indultunk Rigába. 17 euró / fő a jegy, kávé, tea, WC, wifi, 4 óra, 309 km.

Tampere
Tampere a harmadik finn város, amelyet útba ejtettünk, de itt csupán egy napot nézelődtünk, úgyhogy rövidem írok róla. Nagy város. 235000 lakossal, körülbelül ugyanolyan távolságra Helsinkitől, mint Turku.  III. Gusztáv svéd király alapította 1775-ben, a Näsijärvi és Pyhäjärvi tavak között helyezkedik el. Nagyon fontos ipari központja volt Finnországnak és a történelem során kulcsfontosságú politikai eseményeknek is helyszíne.
Amúgy modern, tiszta, napfényes, vídám és fiatal. 
Vonattal érkeztünk reggel és miután csomagjainkat letettük, a Tammerkoski csatorna felé vettük útunkat, pontosabban a volt Finlayson üzemek felé. ami most szinte teljes egészében a kultúrát szolgálja. A volt gyárépületekben múzeumok, képzőművészeti galériák, színház, koncertterem találhatók. Még az udvar köve is dizájnos. Nagyon más, mint mondjuk a marginai ecetgyár épülete. Csak a vörös téglák hasonlóak, na nem a letűnt idők igényessége a szép iránt, az időtálló iránt.

Visszatérve Tamperere. A kémmúzeumba láttogattunk el, ami ebben a komplexumban kapott helyet. 

Miután láthatatlan tintával levelet írtunk egymásnak és elfáradtunk a sok kémsztoritól  elsétáltunk a városközpontba, ettünk, ittunk majd megújult erővel mentünk tornyot mászni. 

Ehhez a picike kilátótoronyhoz egy árnyas erdőn keresztül lehet elmenni, 1 euróért pedig a tetejéről meg lehet csodálni mindkét tavat meg a várost. Finom, Tampere legfinomabb, titkos recept alapján készült pánkóját itt lehet venni, a torony aljában berendezett kávézóban. Itt sütik. A titok szerintem a fűszerben van, ami enyén pikáns ízt ad neki, egyéként pont olyan, mint itthon.
A toronytól lesétáltunk a közeli tópari strandra, ahol a hűvüs idő ellenére nagyon sokan fürődtek. Visszafele a Lenin múzeummal zártuk tamperei kiruccanásunkat. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a 13 éves lányom egyik maradandó élménye. :)

Finnország egy nagyon jó ország. Nincs kolbászból a kerítés, de  nagyon jó hangulatú hely. A mi zsebünkhöz, persze nagyon drága. Nyugodtan lehet úgy kalkulálni, hogy, ami nálunk 25 lej, az ott 25 euró stb. Ha egy nap, legalább egyszer kint eszel a városban, akkor egy 4 tagű családnak minimum 100 euró a napi költsége, szálláson kivül. Ez az olcsó variáns. A városokban a tömegközlekedés nagyon jó és olcsó, a vonatok szuperek, ha léteznek, de van Finnországban bőven olyan hely, aholva csak autóval lehet elmenni. 
Mi szerettük és egyáltalán nem találtuk unalmasnak!

Nagyon nagy városok nincsenek Finnországban. A főváros is valami 635 ezer lakossal számol. Turku még 200 ezer sincs. Tampere 230  ezer körül. Ez a három város a tigris hátsó lábnak lábfejénél találhatók és egy egyenlő oldalú háromszöget zárnak közre. 
Turkuba utaztunk vonattal. Olyannal, amilyent mi is szeretnénk, ha lenne ebben az országban. Nem tudtuk, hogy nagyon jókorra időzítettük az utazásunkat. Éppen javában állt a bál, a turkui középkori fesztivál és vásár. Egy egyre népszerűbb fesztivál, amit június végén szerveznek meg minden évben 1996 óta. Mázlink volt! Nagyon szuper volt! Kicsitől a nagyig, nagytól az idősig mindenki középkori ruhákban sétál le s fel, árulja a portékáját, zenél, komédiázik, süt-főz stb. Aki nincs beöltözve, az szerintem mind turista. 180 ezer látogatója is volt már a vásárnak. Magyarországi kézművesekkel is találkoztunk, akik azt mondták, hogy megéri ideutazni. Annyit árulnak egy hétvégén, mint otthon egy fél év alatt. Nagyon jó hangulat van. Nézzétek! 

A lányaim azt mondták, hogy soha életükben nem ettek olyan finom malacsültet, mint ott, én meg soha nem ettem olyan finom lazacot. Este még végig sétáltunk az Aura folyó partján. Látthattuk, hogy azok akik nem szeretik a középkort, a modern kor kínálatát élvezték a különböző lehorgonyzott hajó-klubbok, - bárok,- éttermek fedélzetén  jazz, rock, metál muzsikát hallgatva, sörözgetve, borozgatva. Nagyon szép fekvésű város, a folyó egyértelműen meghatározza a hangulatát. Mozgalmasabb volt, mint Helsinki, de lehet, hogy csak a fesztivál miatt. Lehetett kis motorcsónakokat bérelni a folyóparton levő bároktól és romantikázni a folyón egy üveg pezsgővel, pizzával. Elég sokan romantikáztak. Mi a kocsmából néztük lájv.
Másnap vizibuszra ültünk, amivel ki lehet menni a közeli szigetekre, melyek a Finnország dél-nyugati részén elterülő Archipelago Nemzeti Parkhoz tartoznak. A belvárosból indultunk, ahol a folyó még nem túl széles, de aztán egyre csak szélesedik, egyszer csak azt veszed észre, hogy kint vagy a tengeren és hatalmas hajók húznak el melleted.

Visszafele jövet kiszálltunk a tengerészeti és hadtörténeti múzeumnál és a turkui várnál (ami lehet, hogy régi, de zöld pléh teteje van :)), de aztán úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk őket, inkább elmegyünk egy tengerparti városkába, 14 kilométerre Turkutól, amiről az a hír járja, hogy nagyon szép. Így a délutánt Naantaliban töltöttük, Finnország egyik legöregebb városában. Brigittine szerzetesek (eddig sosem hallottam róluk) kolostora köré épült a város a XV. században, és a kötött zoknikról híres. :) Nem láttunk kötött zoknit árusító boltot egyet sem. 

Este, a vásár-bontás előtt visszaértünk a városba egy áfonyás palacsintára és a katedrálist megnézni. 
Reggel korán indultunk Tamperebe, ahol csak egy napot szándékoztunk tölteni. 
​
Ha bárkinek szándékában van Turkuba látogatni, június vége jó időzítés lehet. 

Valamikor az év elején, háromfordulós demokratikus szavazással eldöntöttük, hogy az idei nyár nagy családi utazása a balti országokat célozza meg és ha lehet, Helsinkitől Vilniusig tömegközlekedéssel szeretnénk eljutni. Az izgalmas döntés után sokáig nem foglalkoztunk a tervezéssel és elég utolsó percre maradt az odaúton kivül minden. Szerencsére, hogy Budapestről Helsinkibe meg volt a repülőjegy , így "muszáj" volt elutazni. :)
​Készülni azért készültem, olvasgatni kezdtem különböző útleírásokat, blogokat. Le is törtem nyomban, mert Finnországról elég sokan azt írták, hogy egy-két nap után unalmas, főleg Helsinki, ahonnan jobb, ha az ember gyorsan áthajózik Tallinba, ami viszont egy gyöngyszem, vagyis kihagyhatatlan...
Szerintem Finnország egyáltalán nem unalmas, még akkor sem, ha nincsenek hegyei és középkori városai. Finnországban van valami varázslatos nyugalom, egy finom tisztelet ember és természet iránt, amit ha nyitott szemmel és lélekkel jársz, lépten-nyomon érzékelsz. Sok apró részlet van, amiből tanulni lehet, ihletődni. Tavaly, egy finnországi projekttalálkozó után valaki megkérdezte tőlem, hogy mi más, miért működnek jobban a dolgok ott (turizmusról volt szó), mint nálunk és akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy nem érzékelhető az emberek között semmiféle alárendeltségi viszony. Az ember emberrel kapcsolódik, működik együtt, dolgozik és nem férfi nővel, főnök beosztottal, fontos ember kevésbé fontossal, tulajdonos a takarító személyzettel, miniszter a vállalkozóval. Lehet, hogy már írtam egy előző bejegyzésben, hogy a nap végén a finnek anyaszült meztelenül szaunáznak: miniszter a vállalkozóval, főnök az alkalmazottal.... na jó, azért férfiak és nők külön. Szerintem itt van a kutya elásva. :) A szaunában. 
Térjünk vissza Helsinkire. Szellős, csendes, laza és nagyon drága főváros. Három éjszakát töltöttünk az önkiszolgáló Omena Hotel egyik láncszemében, ahol a fürdőszoba nagyobb volt, mint a szoba, de négyünknek 100 euróért nem is vártunk mást. Minden négyzetcentiméter számít. ​​
Igazából mindenhová gyalogosan is el lehet jutni, de mivel nagyon jó a tömegközlekedés és olcsó is, érdemes villamosra ülni és körbeutazni a fővárost. Hop on - hop off villamosozás. A 24, 48 vagy 72 órás jegy a 15 pecenként közlekedő hajóra is érvényes, amivel Suomenlinna szigetét is meg lehet látogatni. Az pedig egy turista célpont, a svédek által épített tengeri erődítményével.
​Elmondom, hogy mi nincs Helsinkiben. Nincsenek barokk épületek, gótikus templomok, paloták, várkastélyok, giccs, flancolás.
Mi van: kicsi múzeumok, képzőművészeti galériák, csendes utcák, art-nouveau épületek, jégtörők, jó piac, finom lazac, fincsi pékség, tenger, szauna, élet. Történelem is van, csak nem olyan, mint a miénk, de nem kevésbé izgalmas, ha arra gondolunk, hogy Finnország 1917-ben kiáltotta ki függetlenségét. 

Suomenlinna Helsinkihez tartozik. Az UNESCO világörökség része a katonai erődítmény, melyet a svédek építettek az 1700-as évek közepén. Népszerű kirándulóhely úgy a turisták, mint a helyiek számára. Nyolc kis szigeten terül el, jól el lehet időzni bámészkodással, lazítással. Az idő a nap végére egész jó lett. :)

A folyatásban Turkuba és Tamperebe megyünk rövid egy-két napos kiruccanásra.

Egy opcionális hajókirándulásra is befizettünk, mely Hydra, Poros és Aegina szigeteket érintette, és egy svédasztalos ebéd is volt benne. Nem tudom, hogy miért voltam olyan naív, hogy azt hittem, valamiféle kis hajóval fogunk utazni és az ebéd egy kockásabroszos tavernában lesz... Teljes mértékben az én hibám, hogy ezt nem érdeklődtem meg, úgyhogy amikor reggel megérkeztünk a kikötőbe és megláttam a nagy behemót hajót, amire épp egy kínai csapat tagjai egyenként vagy párosával ugráltak fel, hogy a fedélzeten görög népviseletbe öltözött fiúval és lánnyal fényképezkedjenek, egy kicsit csalódott voltam. Világos volt, hogy legalább 500-an leszünk a hajón és ez nem valami exkluzív kirándulás. Na mindegy. A napfelkelte szép volt. 

Aztán, amikor mind az 500-an a fedélzeten voltunk, elindultunk és én gyorsan meg kellett igyak egy Metaxát. Hátat fordítottam a tömegnek és ellazultam. 
Vagy 3 órát hajókáztunk Hydráig. 2 óra szabadidőnk volt a sziget zegzugos utcáin rohangálni. Az ebéd, ekkorra már kiderült, a hajón volt a következő sziget felé. 

Hydra arról híres, hogy nincsenek motorizált járművek a szigeten. A közlekedés kizárólag szamár-, öszvérháton vagy gyalog történik. A cipekedés is. És még arról híres, hogy itt volt Leonard Cohennek háza. 
Az ebéd, nem a jázminbokor tövében volt és lehetett volna görögösebb az én ízlésemnek, de jól lehetett lakni és választék is volt. Víz, kávé viszont nem tartozott a menübe. 
Viszonylag rövid idő alatt értünk Porosba, ahol fél órát időztünk, szóval semmit. Egy narancslényi időt. 

Ez a sziget nyugodtan kimaradhatott volna a kirándulásból. Utolsó állomásként Aegina szigetén kötöttünk ki, ahol valamivel kevesebb mint 2 óránk volt. Volt aki belemártózott a tengerbe, volt aki buszos sziget-túrára ment, mi csak bambultunk a parton, majd bevásároltunk pisztáciából. Ha ti tudnátok, hogy milyen finom a pisztáciavaj! És a pisztáciás baklava és a pisztáciás csoki és a piszáciás ropogós izé és a pisztácia maga!  Azt mondták, hogy Aegina a mandula és pisztácia ültetvényeiről híres. Úgy tűnt, hogy igaz lehet, mert egy egész utcányi pisztáciaárús kínálta portékáját.
Estére értünk vissza a szállodába, mindeki vörösre sülve, mint a rák. 
Utolsó napunk a Szunion fokhoz vezetett, majd onnan a reptérre. Annak ellenére, hogy az idő nagy részét egy buszon töltöttük, tetszett, hogy nem haszontalanul lődörögtünk a szálloda környékén Athénban, inkább a türkizkék tengerben gyönyörködtünk és Poszeidon templomában, igaz, hogy csak távolról, mert húsvét vasárnap lévén zárva volt a romkert. 

Athénból busszal mentünk a Korinthoszi-csatornán át Nafplioba. Az ezen a napon látottak, hallottak mind újdonság volt számomra. Nem tudtam például, hogy a Korinthoszi-csatornát két magyar mérnök (Türr István és Gerster Béla) tervei alapján építették meg. Amíg nem volt, a mostani 6343 méter hosszú hajóút helyett, 360 km-t kellett hajózni, hogy az Égei-tenger vizeiről a Jón-tenger hullámain ringatózzon a hajó. Persze, nem ringatózni mentek az 1800-as évek előtt a hajósok. 

A Peloponnészoszi-félszigetre átjutva néztük meg Napflio városát, mely az a görög szabadságharc után, 1821-1834 között fővárosa volt az első görög köztársaságnak. Szép kicsi város. Ortodox nagypéntek volt, ünnepi hangulat. Egyből nyári, görögös kedvünk lett.

A következő csoda, a több mint 4000 éves, ezután következett. Mükéné. Aki szereti az ókori történelmet, az ember alkotta csodákat, azokat a civilizációkat, melyek még ma is tartogatnak meglepetéseket a tudósok és az egyszerű emberek számára is, és amelyek ma is hatalmas erővel hatnak ránk, aki szereti a mitológiát, az egyszer látogasson el Mükénébe! Uff, beszéltem! Nekem nem volt elég az erre szánt idő. Majd az unokáimat, ha addig nem dől össze a világ elviszem, erre a helyre és nyitástól zárásig bogarászni fogok a környéken, amíg ők unatkoznak. :)

Agemenmon sírjától nem messze tárták fel Mükéné városát, a küklopikus (hatalmas kövek) fallal körülvett komplex lakóterületet, egy letűnt civilizáció gazdag örökségét. 

És a nap végén Epidauroszba és Aszklépiosz gyógyító szentélyébe látogattunk. A színházat ma is használják, a szomszédos romkertben pedig az ókor leghíresebb gyógyító központja volt valamikor. Ebben a szentélyben teljeskörű gyógyítás folyt, test, lélek, szellem egyaránt putyukálva volt. Szállás, sportpálya, templom, fürdők, gyógyforrások, a színház... szóval, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. :)​

A kirándulás reggel 8-tól este 7-ig tartott. Még egy-két óra jól fogott volna, de nem panaszkodunk. Szuper volt!

A Plaka-negyedben Mythos sört inni, langyos tavaszi napsütésben, fel-felnézni az Akropoliszra és ismételten elcsodálkozni, hogy hogy volt lehetséges mindezt így felépíteni, hogy hogyhogy még mindig állnak, hogy változott-e valamit a világ... Engem teljesen lenyűgöznek ezek a dolgok. Miközben minden korintoszi oszlopfőt meg akarok örökíteni, minden szűk utcába be akarok lesni, lázasan betűzöm a matematikából és fizikából ismert görög betűket a különböző táblákon és sikerélményként élem meg, ha egy-egy szót ki tudok olvasni. És persze mindig elhatározom, hogy megtanulok görögül, spanyolul, norvégül, törökül...

Athén nem biztos, hogy fog tetszeni az először odalátogatónak, de kétségkívűl az Akropolisz és a lábánál elterülő Plaka negyed vagy a Monastiraki térbe torkolló szűk utcácskák egyedi hangulatot kölcsönöznek a város eme részének. Színes, nyüzsgő, bazáros és sajátságosan athéni. És nagyon, de nagyon finomakat lehet enni. A tavernák még mindig zömében családi válallkozások, sok helyen látni, hogy az idős apa ül a taverna ajtajában, komboloit morzsol, a fia, az unokája, a menye pedig felszolgál, sürög-forog. ​
Az alábbi képek a Monastiraki tér környékén készültek.

Szállodánk annak ellenére, hogy 20 percre volt gyalog a Monastiraki tértől és 3 percre az Omonia tértől, nagyon külvárosias és az otthonról ritkán kimozduló turista, főleg hölgyek számára nem túl bizalomgerjesztő utcában volt. Ez is Athén, mint ahogy az is, hogy a turistáktól hemzsegő helyeken, pont úgy, ahogy Firenzében is, vagy Lisszabonban, fiatal fekete bevándorlók karkötőket próbálnak percek alatt felvarázsolni az ember lánya csuklójára, "love and peace" köszönéssel, hogy majd a második karkötőt 2 euróért kínálják, miután az elsőt ajándékba adták! :) 
Idegenvezetőnk azt mondta, hogy annak ellenére, hogy kemény megszorítások voltak és vannak Görögországban és a tanárok fizetését például egyharmadával csökkentették, a görögök tudnak élni és örülni az életnek. Hál'Istennek! Mi is úgy láttuk!

Hú de rég írtam...
Norwich méltatlanul mellőzve van a turisztikai kínálatokban, mondják az angolok, pedig Norfolk megye, melynek legnagyobb városa, természeti szépségekkel megáldott, kedvelt turistacélpont. A középkorból fennmaradt, Anglia legnagyobb és a "legtudorkoribb" városa, az ipari forradalomig az Egyesült Királyság második legnagyobb és legfontosabb városa volt London után. 
Ami egyből feltűnt, hogy rengeteg temploma van. Utánanéztem és valóban nemcsak káprázott a szemem, hanem Norwich fénykorában 30 plébániatemplommal rendelkezett. Nem számoltam meg hányat láttunk, de több, mint 10-et, az biztos és csak a történelmi város központjában forgolódtunk rövid kirándulásunk alatt. 

Sajnos múzeumokban nem jártunk, így nem tudok beszámolni sem a kastély múzeumának tárlatairól, sem a Strangers' Hall kiállításairól, de egy szép nyári nap még visszatérünk és megnézzük őket. Néhány fotóval meg tudom mutatni a város hangulatát és a gyönyörű normann katedrálist, amit 1096-ban kezdtek építeni és 1145-ben fejeztek be. Mostani formája 1480 óta szinte változatlan, igencsak ámulatbaejtő. A kerengője a második legnagyobb Angliában, a Salisbury katedrálisé után.

A XII. században holland, flamand és vallon takácsok érkeztek a városba, akik hazájukból vallási üldözés elől menekültek, itt letelepedtek és hamarosan virágzó textilgyártó és kereskedővárossá "varázsolták" Norwichot. A Madder kelmefesték is Norwichból származik, melynek fő összetevője az emberi vizelet. Képzelem az angolok, hogy meglepődtek, amikor az idegen mesterek (strangers) a kocsmák előtt elhelyezett hatalmas hordókba gyűjtötték a vizeletet, sőt megkérték szépen a szomszédokat is, hogy segítsenek a gyűjtésben...  Egy szó, mint száz: Nowich híres lett a gyapjú és selyemgyártásáról. 

A város különböző pontjai történelmi eseményekről híresek. A Tudor-korszakból ilyen a Mousehold Heath, ahol 16000 katonát mészároltak le a Robert Kett által vezetett felkelésben. A város legmagasabb pontja ma kedvelt zöld foltja a városnak. Sajnos borús idő volt, így nem túl a jó a két mellékelt fotó.

Mária királynő idején, a protestánsokat üldözték. A Lollards Pit Pub helyén egy mészgödörben 50 embert égettek elevenen el vallási meggyőződésük miatt. A kocsma cégére elég morbid, égő embereket ábrázol...

Átellenben a kocsmával, van a Fye híd, Norwich egyik legrégebbi hídja, a Wensum folyón át. A 15. században ez volt a város vizikapuja. Ezen a helyen mutatták be és rendszeresen használták a "merülő szék" (ducking stool) kínzóeszközt, mely a boszorkányok próbatételét tette izgalmassá a középkori szájtátók számára. A boszorkányt rákötötték a székre és lenyomták a víz alá. Ha nem halt meg, akkor biztos, hogy boszorkány volt és addig nyomták a víz alá, amíg meghalt, ha meghalt egyből, hát így járt szegény...

Tényleg nagyon kellemes és nyugis kis város Norwich. Ha valaki arra jár, megéri a fáradtságot elvonatozni akár csak egy napra is.