A dicshimnusz előtt kell egy kis bevezetőt írjak. Számomra a Madarasi Hargita ezidáig olyan volt, hogy nem "mertem" oda menni, mert oda csak a madarasihargitások járhatnak. Egy kicsit olyan volt, mint bolyaisnak, apáczaisnak, kölcseysnek stb. lenni. Hogy aki oda jár(t), az minden zegét-zugát ismeri, minden hátsóbejáratot, büfés nénit, kapus bácsit, síliftes fiút, parkolóőrt, hegyimentőt stb. és az, aki felnőttként, mondhatnám úgy is, hogy középkorúként, ha 100 év a felső határ :), látogat oda egy kicsit érzi ezt és egy kicsit nem érzi jól magát. Persze ez az ő privát baja, mint ahogy az én privát bajom a Madarasi Hargitával. 
Ennyi a bevezető.
Az idén, mint sokan mások, oda mentünk szabadidőnkben, ahova lehetett, így ünnepeltük októberben a szülinapomat a Madarasi Hargitán, ami annyira jól sikerült, hogy egy hét múlva ismét ott kötöttünk ki és később, bizonytalanság ide, bizonytalanság oda, szilveszterre lefoglaltunk 4 éjszakát félpanzióval a Sugó Panzióban. Persze hó nem volt sehol a környéken, naponta lestem a webkamerát, mert igazán szeretem a férjem társaságát, de 363 nap sülve-főve után vágytam egy kis sízésre és ragyogó téli sétára. Az indulás napján feszült voltam, mert habár sokszor elmondtam magamban és hangosan is, hogy az élet rendje az, hogy a gyerekeid egy idő után leválnak rólad, ez volt az első alkalom, hogy lányaink külön-külön, más-más társasággal buliztak 2-2 éjszakát, mi pedig egy olyan helyen voltunk, ahonnan csak úgy pikk-pakk nem lehetett lesiklóernyőzni, ha valami gond adódik. Na de aztán, ahogy Szentegyházából kiértünk és az út kezdett havas lenni, én meg úgy kellett kapaszkodjak a terepjáró hátsó ülésén, hogy a fejem nehogy likat verjen az autó tetejébe, egyből visszatért belém az élet, és felbugyogott a szabadságvágyam, meg a kirándulhatnékom, meg a sízhetnékem, meg minden. És felértünk. És volt hó, nemcsak a sípályán, hanem mindenhol. Úristen, de gyönyörű! Tra-la-la-la-la-laaaa.
Az első forralt bor után, gyorsan 2 órát síztem egy barátunkkal záróráig, ami félénkségemnek igen jót tett, mert így le mertem menni többször is a Súgó alsó szakaszán is, ami nagyon buckás volt és az én sízőtudományomnak egy kicsit meredek. Két óra után a térdeim ki voltak borulva, de megdícsértem őket és másnapra kutya bajuk volt. 
Mi nem vagyunk nagy sízők. Én felnőttként tanultam meg sízni amikor Csíkszeredába költöztem, úgy, hogy gyerekkoromban édesapám által készített falécekkel csúszkáltam egyszer-kétszer a Bucsinon vagy a Somostető oldalában Vásárhelyen. Mostanra már van néhány piros pálya is, amit élvezni is tudok, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a kék és piros közötti árnyalat az én komfortzónám. A férjem most tanul, eddig néhányszor volt síléc a lábán, őt a Bébisúgón hagytam, hogy fedezze fel a sízés örömeit. Mindezt nem azért írom le, hogy fitogtassam azt, ami nincs, hanem azért, hogy az élményeinket ezek ismeretében olvassátok és döntsétek el, hogy a Madarasi Hargita neketek való vagy sem. 
2020 utolsó napjaiban és 2021 első napjaiban csupán a délelőtti sízés volt élvezetes, mert 12-1 után már olyan sokan voltak, hogy nemcsak a sorbanállás rontott az élményen, hanem a pályák minősége is. Nekünk a napi 2-3 óra bőven elég volt. A hétvégi tömegnyomorról nem írok, mert az mindenki számára ismeretes. Mi ebből a tömeget érzékeltük, de az úton arrafele és hazafele nem volt problémánk.  

Ami viszont kétségkívűl hozzájárult a vakációnk tökéletességéhez, az a Súgó Panzió felkészültsége és hozzáállása ahhoz a fonák helyzethez, amit a járvány okozott, hogy ugye talpon maradni is jó volna, mint vendéglátó egység, vállalkozás, de a törvényeket is be kellene tartani és mindezt úgy, hogy a vendég ne legyen feszült, elégedetlen stb. Örvendtünk ugyan, hogy Hargita megye kizöldült az év végére, de azért kíváncsi voltam, hogy a maszkos apróságok, hogy állank össze egy nagy képbe? 
És összeállt a sok apróság. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy be lehet tartani a jogszabályokat maradéktalanul úgy, hogy senki nem háborog, nem ingerült, nem panaszkodik, nem szabadkozik, hanem végzi a dolgát, mosolyog, szívből és minden kívánságodat megpróbálja teljesíteni. Nem, nem tündérmese. Valóság. És mindennek a kommunikáció az alapja. Minden vendég tudta, hogy mikor és mire számíthat. Tudomásul vette és alá is írta. Nem erőszakkal, hanem jóérzéssel és természetesen. Például azt, hogy december 31-én 23 órakor az étteremet bezárják, a szilveszteri pezsgőt éjfélkor a teraszon szolgálják fel, utána pedig mindenki maga gondoskodik a rövidebb vagy hosszabb éjszakai folytatásról. Volt tehát pezsgő, volt tüzijáték, volt himnusz és utána ... nekünk fél háromig volt pálinkázás, unikomozás, prossecózás, borozás ismeretlen ismerősökkel a teraszon, ami után alig találtuk meg a bejáratot a panzióba, és amikor megtaláltuk nem tudtunk bemenni. A fagyhaláltól egyik új barátunk mentett meg, aki elárulta a belépőkódot a panzióba. 
Na, de visszatérek a kiszolgáláshoz. Foglaláskor megemlítettem, hogy a férjem vegetáriánus és hogy ne legyen nagyon hajmeresztő, nem azt mondtam, hogy nem szereti a tejtermékeket, nevezetesen a sajtot és a túrót, hanem, hogy tejallergiás, arra gondolva, túl sok lenne megemészteni a székely falatokat kedvelőknek, hogy ha már valaki lemond a finom füstölt szalonnáról és kolbászról, fakszniból (nem szereti) sajtot és túrót sem eszik. Az allergia viszont szent. És úgy is volt! Soha, sehol sem hotelben, sem panzióban, ilyen figyemelsségben nem volt része a 16 év alatt, mióta Romániában él. Azért ez nem semmi! 
És nem arról van szó, hogy megoldották minden alkalommal a három fogásos étkezést úgy, hogy tejnek nyoma sem volt benne, hanem az a természetesség és odafigyelés, ami az első perctől körülvett nemcsak minket, hanem minden vendéget.
És mint fennebb írtam, hétvégén tömegnyomor volt és mindenféle fajta ember megfordult a hegyen - műszempillás hófehérbe öltözött, szoliban barnul anyuka, túlbuzgó sízni nem tudó, de nagyon jól oktató gavallér stb. - és a nap végén meg sem lepődtünk volna, ha a pincérek férecsúszott maszkkal, izzadtan, kelletlenül szaladgáltak volna a forraltboros fazakakkal, de valahogy nem ez volt. Mosolyogtak, kedvesek voltak. És nem szakmából, szívből. Csak úgy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire számít, legalábbis nekem, de mint kiderült nemcsak nekem. Szóval, az emberi hozzáállás minőségében verhetetlenek! Elképzelhető persze az is, hogy még csak a szezon elején vagyunk, azért nem lóg a kötény utánuk, de az az érzésem, hogy ez egy ritka jó csapat és bírni fogja végig, ugyanilyen hangulatban. 
És amúgy, azoknak, akik még sosem voltak szállóvendégei a panziónak, a szobák ízlésesek, kényelmesek, tiszták, de ez magától értetődő, vagy nem? Az egyetlen hiánycikk a sampon volt, de nem kértem, mert a végén tényleg tökéletes lett volna minden. :)
Boldog új évet! ​

A Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!-t mi egy picit így próbáljuk meg. Globálisan gondolkodunk, itthon cselekszünk, vagyis főzünk és vendéget fogadunk. Amit főzünk globális, amiből főzünk, nagyjából lokális.
Célunk elsősorban a saját, önző módra, és a mások társasági életének a karbantartása, olyan körülmények között, amikor nem lehet jóízűen étterembe menni, nem merünk barátokhoz menni, mert nem biztos, hogy mindenki úgy gondolja a pandémiát, mint mi és lassan hónapok telnek el úgy, hogy egy jót nem beszélgettünk, nem nevettünk, hanem csak szorongtunk, magányosabbak lettünk, szociális készségeink beporosodtak.
Ezt találtuk ki.
A férjem nagyon szeret főzni, én pedig nagyon szeretek társaságot, vendégeket fogadni. Ketten 3 nyelvet beszélünk, ebből én hármat, ő egyet, DE úgy, mint ő én nem tudok főzni, tehát kvittek vagyunk. Ő vegetáriánus, én nem. Ő angol, én nem.
Olyan embereket várunk, akik nyitottak az új ízekre és bizonytalan időre félretett utazásaikat, gasztro-utazásokkal szeretnék pótolni. Merthogy a menü, nem a magyar és nem a román konyhaművészetből ihletődik, hanem a thai-, indiai-, észak-afrikai-, dél-amerikai-, kubai-, törökből.
Tehát, valahogy így lehet rendelni: Thai izét, azaz ízeket szeretnénk vacsorára. A többi meglepetés és vegetáriánus!
Mivel ez nem egy biznisz, egy héten csak egy este állunk haptákba, és az a péntek. Aki kipróbálná Andy főztjét és az én lelkes hozzáállásomat, annak szerdáig jeleznie kell, telefonon, ha lehet: 0745396080.
Azért, hogy a járványügyi előírásoknak megfeleljünk és ne kockáztassunk semmit, a barátkozást az udvaron egy pálinka kíséretében ejtjük meg, majd kandalló mellett lehet folytatni az estét. 

Az udvarunkon van egy különálló ház, amit kinevezünk otthon-vendéglőnek. Picike, ezért maximum 4 fős baráti társaságot tudunk egyszerre megvendégelni. A rendesnek számító otthon-étteremhez képest, nem a vendég szeme láttára készülnek a fogások, hanem érkezésük előtt, előre leegyeztetett menü és program szerint.
A menü kb. így néz ki: 
1. Welcome pálinka
2. Előétel
3. Főfogás
4. Házi fagylalt
5. Víz, natúr gyümölcslé
Egyéb alkoholt nem szolgálunk fel, viszont lehet hozni. Ki, amit szeretne: sört, bort, egyebet.
Továbbá jelezni kell, ha valaki allergiás, vagy érzékeny valamire, vagy nem szeret valamit, mert nem szeretnénk, ha a 112-t kellene hívni taxi helyett.
Egy ilyen vacsora ára személyenként 50 lej, amit akár le is tudok számlázni, de tanácsadásként. :)
Izgalommal várjuk az elsőként jelentkező új barátainkat!
​Hox és Erix

A legoroszabb balti nagyváros most, de tulajdonképpen, 1931-ben, Lengyelország hatodik legnagyobb városa és nem hivatalos zsidó főváros. Érdekes, nem? A két világháború között csupán 1%-a a lakosságnak litván. Szóval, a történelem viharai itt is dúltak rendesen. 
Rengeteg templom, széles utcák, nagy terek, mi meg már nagyon el voltunk fáradva. Meg is szidtuk szegény gyermekeket, hogy mit mind ülenek le a padokra, miért nem lelkesebbek egy picit? Az igazság az, hogy mi is el voltunk fáradva. Képekben mutatom, hogy merre jártunk. 

Egy napra kiszabadítottuk magunkat a városból és meglátogattuk Litvánia legkedveltebb turista célpontját, a Vilniustól 28 km-re, öt tó által körülölelt Trakai várkastélyt, az egykori litván főhercegség székhelyét. Nagyon szép! Utolsó percben mentették meg az enyészettől a XIV. szazadban épült várkastélyt és igazán alapos és szép munkát végeztek a felújításkor, újraépítéskor.
Trakainak egy másik különlegessége, hogy itt él egy kihalófélben levő népcsoport, a karaimok. Ők krími eredetű, türk népcsoport, saját nyelvvel (kipcsák-török) és vallással. A karaita judaizmus követői, templomaikat kanesanak hívják. A lenti képsorozatból a 6. fotó.   

Litvániából ennyit sikerült ezúttal látni. Minden percét élveztük balti utunknak. Könnyen eljutottunk egyik városból a másikba. Végig nagyon jó volt a tömegközlekedés és olcsó. Szállásainkat Finnország kivételével, ahol finn viszonylatban olcsó szállodákban aludtunk, az airbnb-n foglaltunk. Szuper volt! Ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen típusú nyaralásokat is! Itt a vége, fuss el véle!

Rigától nem vártam semmit. Valószínű azért, mert senkit nem hallottam áradozni róla és valahogy sosem voltam elég kíváncsi, hogy egy kicsit utánanézzek a dolgoknak. Szégyenszemre. Éppen ezért hatalmas meglepetés volt és nagyon, de nagyon pozitív. Itt egy pici zárójelet kell tennem, hogy igazából Riga óvárosáról beszélek és azokról az impressziókról, melyeket 3 nap alatt szereztünk. Szóval, szebb, mint gondoltam. Vetekedik Tallinnal. Más a hangulata, de gyönyörű. Kezdhetném azzal, hogy a világ legtöbb szeccessziós épülete egy városban, egy helyen itt található. De inkább kezdem azzal, hogy ahogy a busszal megérkeztünk a város határába, a táj elég lehangoló volt. Lakatlan, poros faházak, ütött-kopott utcák, régi villamosok és a szocialista évek vívmányainak maradványai. Aztán feltűnt a folyó, meg egy modern híd és valami hangárszerű épületek. Máris bent voltunk a városközpontban, a buszállomáson, a hangárok pedig, valóban léghajó hangárok tetőszerkezetét felhasználó, 5 épület, a mai központi piac épületei. 

A szállásunk is nagyon jó volt. Airbnb az óváros szélén. Egy műemléképületben egy olyan lakás, melynek a gerendái olyan vastagok voltak, hogy én még ilyet nem láttam. :)
Rövid ámuldozás után délutáni sétánkat elég borús időben tettük meg, de ez csak a fényképezkedésemnek ártott, egyébként az élmény csorbítatlan maradt. Estére meg a nap is kibújt a felhők mögül.

Szóval, Riga német város volt Livónia területén, a Hanza-szövetség tagja, mely tagság meghatározta gazdaságát, politikáját és kultúráját egyaránt. Aztán, kb. 500 év elteltével, 1721-ig, szinte 100  évig, svéd nagyváros volt, majd az első világháborúig az orosz birodalom egyik kikötővárosa. A XIX. sz. végén a lakosság több, mint 40%-a német volt, majd fokozatosan az eloroszosítás korszaka következett. Ma német lakosság nincs a városban, a 47% lett után, 36%-a orosz. Amúgy látszik, érződik, az orosz vonal. A koldusok, szegényemberek főleg az idősebb oroszok soraiból kerülnek ki. Lett barátunktól kérdeztük, hogy vannak-e olyanok, akik egyáltalán nem beszélnek lettül? Hát vannak, ők azok, az idősebb orosz generációk, akiknek már nem sikerült alkalmazkodniuk az új szelekhez és szó szerint tengetik életüket. A boltos nénik és maguk a "butikok" nagyon hasonlítanak a felénk is fellelhetőkhez. Egészen otthonosan kezdtem érezni magam, ami Vilniuszban csúcsosodott. :)

A fenti 3 kép a Zeppelin piac, így neveztük el, kivül-belül, meg egy bácsi, aki gyógyító füveket árul, 1 euróért csokrát. 
Rigában a holokauszt múzeumra, egy multimédiás képzőművészeti kiállításra, az art nouveau negyedere és két jazz koncertre volt időnk. :) Az időn másik részét elsétáltuk. Képeken mutatom. 

Már csak Vilniusz maradt hátra...

Tallinba hajóval, bocsánat komppal keltünk át. Óránként van járat Helsinki kikötőjéből és 25 euró körül van egy jegy ára.  A kikötő olyan, mint a legmodernebb reptér.

Alig valamivel több, mint 2 óra alatt futottunk be a tallini kikötőbe, ami sétányi távolságra van az óvárostól. Tényleg gyöngyszem. Két nap valóban elég bejárni a macskaköves utcáit, de ha valaki nem tud betelni az apró szépségekkel, úgy, mint kilincsek, kopogtatók, ablakok, kanyarok, lámpák, árnyékok, kapuk, akkor több napot is el lehet tölteni anélkül, hogy megúnná az ember. Nekünk jó másfél napunk volt (2 éjszakánk) szétnézni, amit becsületesen ki is használtunk. Észtország fővárosában már "látható" a Szovjetunió maszatos ujjlenyomata. Egyrészt a kis sarki boltokban, ahol a néni nem tud angolul, de oroszul annál inkább és nagyon passzol a berendezés a mi 80-as évekbeli üzleteinkhez, vagy akár a mostani bánkfalvi sarki boltéhoz. Mindez egyre élesebben körvonalazódik, ahogy délebbre haladunk Vilnius felé. Amúgy Tallin sem olcsó, de érezhetően alacsonyabbak az árak, mint Finnországban. Mondjuk, úgy egynegyedével.

Tallinban múzeumban kettőben jártunk. A patika múzeumban, ami 1422-es alapítása óta folyamatosan működik és mindenféle középkori írt lehetett látni formalinba téve, vagy szárítva és a falumúzeumban. Itt van néhány orvosság fejfájásra és megfázásra.

A falumúzeum a város szélén található  egy erdős részen, a tenger partjáig kinyúlik és Észtország minden sarkából, gerendánként oda szállított és ott újra össszerakott lakóháza megtekinthető. Vidékenként egy-egy néni is be van öltözve népviseletbe és a tornácon kötöget, vagy a kecskét legelteti vagy a boltban kimérős cukorkát árul. Így tudtuk meg, hogy a 80-as évek végén, az egyik hölgy aki nyomdában dolgozott a szovjet időkben, egy romániai utazást kapott bónuszba és mesélte, hogy sokkal, de sokkal szarabb volt a helyzet Romániában akkor, mint náluk és hogy ez őt teljesen lesokkolta. Addig azt hitte, gondolom, hogy Szovjetuniónál rosszabb nincs is. Néhány kép a falumúzeumból. Őseink nagyon hasonlóan építkeztek... ​és az iskolában is a büntetés hasonló volt. Lásd a térdeplő tálcát, amin nem kukorica, hanem borsószemek teszik kényelmetlenné a térdeplést.

Észtország pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Kicsi, de hm.
Innen távolsági busszal indultunk Rigába. 17 euró / fő a jegy, kávé, tea, WC, wifi, 4 óra, 309 km.

Tampere
Tampere a harmadik finn város, amelyet útba ejtettünk, de itt csupán egy napot nézelődtünk, úgyhogy rövidem írok róla. Nagy város. 235000 lakossal, körülbelül ugyanolyan távolságra Helsinkitől, mint Turku.  III. Gusztáv svéd király alapította 1775-ben, a Näsijärvi és Pyhäjärvi tavak között helyezkedik el. Nagyon fontos ipari központja volt Finnországnak és a történelem során kulcsfontosságú politikai eseményeknek is helyszíne.
Amúgy modern, tiszta, napfényes, vídám és fiatal. 
Vonattal érkeztünk reggel és miután csomagjainkat letettük, a Tammerkoski csatorna felé vettük útunkat, pontosabban a volt Finlayson üzemek felé. ami most szinte teljes egészében a kultúrát szolgálja. A volt gyárépületekben múzeumok, képzőművészeti galériák, színház, koncertterem találhatók. Még az udvar köve is dizájnos. Nagyon más, mint mondjuk a marginai ecetgyár épülete. Csak a vörös téglák hasonlóak, na nem a letűnt idők igényessége a szép iránt, az időtálló iránt.

Visszatérve Tamperere. A kémmúzeumba láttogattunk el, ami ebben a komplexumban kapott helyet. 

Miután láthatatlan tintával levelet írtunk egymásnak és elfáradtunk a sok kémsztoritól  elsétáltunk a városközpontba, ettünk, ittunk majd megújult erővel mentünk tornyot mászni. 

Ehhez a picike kilátótoronyhoz egy árnyas erdőn keresztül lehet elmenni, 1 euróért pedig a tetejéről meg lehet csodálni mindkét tavat meg a várost. Finom, Tampere legfinomabb, titkos recept alapján készült pánkóját itt lehet venni, a torony aljában berendezett kávézóban. Itt sütik. A titok szerintem a fűszerben van, ami enyén pikáns ízt ad neki, egyéként pont olyan, mint itthon.
A toronytól lesétáltunk a közeli tópari strandra, ahol a hűvüs idő ellenére nagyon sokan fürődtek. Visszafele a Lenin múzeummal zártuk tamperei kiruccanásunkat. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a 13 éves lányom egyik maradandó élménye. :)

Finnország egy nagyon jó ország. Nincs kolbászból a kerítés, de  nagyon jó hangulatú hely. A mi zsebünkhöz, persze nagyon drága. Nyugodtan lehet úgy kalkulálni, hogy, ami nálunk 25 lej, az ott 25 euró stb. Ha egy nap, legalább egyszer kint eszel a városban, akkor egy 4 tagű családnak minimum 100 euró a napi költsége, szálláson kivül. Ez az olcsó variáns. A városokban a tömegközlekedés nagyon jó és olcsó, a vonatok szuperek, ha léteznek, de van Finnországban bőven olyan hely, aholva csak autóval lehet elmenni. 
Mi szerettük és egyáltalán nem találtuk unalmasnak!

Nagyon nagy városok nincsenek Finnországban. A főváros is valami 635 ezer lakossal számol. Turku még 200 ezer sincs. Tampere 230  ezer körül. Ez a három város a tigris hátsó lábnak lábfejénél találhatók és egy egyenlő oldalú háromszöget zárnak közre. 
Turkuba utaztunk vonattal. Olyannal, amilyent mi is szeretnénk, ha lenne ebben az országban. Nem tudtuk, hogy nagyon jókorra időzítettük az utazásunkat. Éppen javában állt a bál, a turkui középkori fesztivál és vásár. Egy egyre népszerűbb fesztivál, amit június végén szerveznek meg minden évben 1996 óta. Mázlink volt! Nagyon szuper volt! Kicsitől a nagyig, nagytól az idősig mindenki középkori ruhákban sétál le s fel, árulja a portékáját, zenél, komédiázik, süt-főz stb. Aki nincs beöltözve, az szerintem mind turista. 180 ezer látogatója is volt már a vásárnak. Magyarországi kézművesekkel is találkoztunk, akik azt mondták, hogy megéri ideutazni. Annyit árulnak egy hétvégén, mint otthon egy fél év alatt. Nagyon jó hangulat van. Nézzétek! 

A lányaim azt mondták, hogy soha életükben nem ettek olyan finom malacsültet, mint ott, én meg soha nem ettem olyan finom lazacot. Este még végig sétáltunk az Aura folyó partján. Látthattuk, hogy azok akik nem szeretik a középkort, a modern kor kínálatát élvezték a különböző lehorgonyzott hajó-klubbok, - bárok,- éttermek fedélzetén  jazz, rock, metál muzsikát hallgatva, sörözgetve, borozgatva. Nagyon szép fekvésű város, a folyó egyértelműen meghatározza a hangulatát. Mozgalmasabb volt, mint Helsinki, de lehet, hogy csak a fesztivál miatt. Lehetett kis motorcsónakokat bérelni a folyóparton levő bároktól és romantikázni a folyón egy üveg pezsgővel, pizzával. Elég sokan romantikáztak. Mi a kocsmából néztük lájv.
Másnap vizibuszra ültünk, amivel ki lehet menni a közeli szigetekre, melyek a Finnország dél-nyugati részén elterülő Archipelago Nemzeti Parkhoz tartoznak. A belvárosból indultunk, ahol a folyó még nem túl széles, de aztán egyre csak szélesedik, egyszer csak azt veszed észre, hogy kint vagy a tengeren és hatalmas hajók húznak el melleted.

Visszafele jövet kiszálltunk a tengerészeti és hadtörténeti múzeumnál és a turkui várnál (ami lehet, hogy régi, de zöld pléh teteje van :)), de aztán úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk őket, inkább elmegyünk egy tengerparti városkába, 14 kilométerre Turkutól, amiről az a hír járja, hogy nagyon szép. Így a délutánt Naantaliban töltöttük, Finnország egyik legöregebb városában. Brigittine szerzetesek (eddig sosem hallottam róluk) kolostora köré épült a város a XV. században, és a kötött zoknikról híres. :) Nem láttunk kötött zoknit árusító boltot egyet sem. 

Este, a vásár-bontás előtt visszaértünk a városba egy áfonyás palacsintára és a katedrálist megnézni. 
Reggel korán indultunk Tamperebe, ahol csak egy napot szándékoztunk tölteni. 
​
Ha bárkinek szándékában van Turkuba látogatni, június vége jó időzítés lehet. 

Valamikor az év elején, háromfordulós demokratikus szavazással eldöntöttük, hogy az idei nyár nagy családi utazása a balti országokat célozza meg és ha lehet, Helsinkitől Vilniusig tömegközlekedéssel szeretnénk eljutni. Az izgalmas döntés után sokáig nem foglalkoztunk a tervezéssel és elég utolsó percre maradt az odaúton kivül minden. Szerencsére, hogy Budapestről Helsinkibe meg volt a repülőjegy , így "muszáj" volt elutazni. :)
​Készülni azért készültem, olvasgatni kezdtem különböző útleírásokat, blogokat. Le is törtem nyomban, mert Finnországról elég sokan azt írták, hogy egy-két nap után unalmas, főleg Helsinki, ahonnan jobb, ha az ember gyorsan áthajózik Tallinba, ami viszont egy gyöngyszem, vagyis kihagyhatatlan...
Szerintem Finnország egyáltalán nem unalmas, még akkor sem, ha nincsenek hegyei és középkori városai. Finnországban van valami varázslatos nyugalom, egy finom tisztelet ember és természet iránt, amit ha nyitott szemmel és lélekkel jársz, lépten-nyomon érzékelsz. Sok apró részlet van, amiből tanulni lehet, ihletődni. Tavaly, egy finnországi projekttalálkozó után valaki megkérdezte tőlem, hogy mi más, miért működnek jobban a dolgok ott (turizmusról volt szó), mint nálunk és akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy nem érzékelhető az emberek között semmiféle alárendeltségi viszony. Az ember emberrel kapcsolódik, működik együtt, dolgozik és nem férfi nővel, főnök beosztottal, fontos ember kevésbé fontossal, tulajdonos a takarító személyzettel, miniszter a vállalkozóval. Lehet, hogy már írtam egy előző bejegyzésben, hogy a nap végén a finnek anyaszült meztelenül szaunáznak: miniszter a vállalkozóval, főnök az alkalmazottal.... na jó, azért férfiak és nők külön. Szerintem itt van a kutya elásva. :) A szaunában. 
Térjünk vissza Helsinkire. Szellős, csendes, laza és nagyon drága főváros. Három éjszakát töltöttünk az önkiszolgáló Omena Hotel egyik láncszemében, ahol a fürdőszoba nagyobb volt, mint a szoba, de négyünknek 100 euróért nem is vártunk mást. Minden négyzetcentiméter számít. ​​
Igazából mindenhová gyalogosan is el lehet jutni, de mivel nagyon jó a tömegközlekedés és olcsó is, érdemes villamosra ülni és körbeutazni a fővárost. Hop on - hop off villamosozás. A 24, 48 vagy 72 órás jegy a 15 pecenként közlekedő hajóra is érvényes, amivel Suomenlinna szigetét is meg lehet látogatni. Az pedig egy turista célpont, a svédek által épített tengeri erődítményével.
​Elmondom, hogy mi nincs Helsinkiben. Nincsenek barokk épületek, gótikus templomok, paloták, várkastélyok, giccs, flancolás.
Mi van: kicsi múzeumok, képzőművészeti galériák, csendes utcák, art-nouveau épületek, jégtörők, jó piac, finom lazac, fincsi pékség, tenger, szauna, élet. Történelem is van, csak nem olyan, mint a miénk, de nem kevésbé izgalmas, ha arra gondolunk, hogy Finnország 1917-ben kiáltotta ki függetlenségét. 

Suomenlinna Helsinkihez tartozik. Az UNESCO világörökség része a katonai erődítmény, melyet a svédek építettek az 1700-as évek közepén. Népszerű kirándulóhely úgy a turisták, mint a helyiek számára. Nyolc kis szigeten terül el, jól el lehet időzni bámészkodással, lazítással. Az idő a nap végére egész jó lett. :)

A folyatásban Turkuba és Tamperebe megyünk rövid egy-két napos kiruccanásra.

Egy opcionális hajókirándulásra is befizettünk, mely Hydra, Poros és Aegina szigeteket érintette, és egy svédasztalos ebéd is volt benne. Nem tudom, hogy miért voltam olyan naív, hogy azt hittem, valamiféle kis hajóval fogunk utazni és az ebéd egy kockásabroszos tavernában lesz... Teljes mértékben az én hibám, hogy ezt nem érdeklődtem meg, úgyhogy amikor reggel megérkeztünk a kikötőbe és megláttam a nagy behemót hajót, amire épp egy kínai csapat tagjai egyenként vagy párosával ugráltak fel, hogy a fedélzeten görög népviseletbe öltözött fiúval és lánnyal fényképezkedjenek, egy kicsit csalódott voltam. Világos volt, hogy legalább 500-an leszünk a hajón és ez nem valami exkluzív kirándulás. Na mindegy. A napfelkelte szép volt. 

Aztán, amikor mind az 500-an a fedélzeten voltunk, elindultunk és én gyorsan meg kellett igyak egy Metaxát. Hátat fordítottam a tömegnek és ellazultam. 
Vagy 3 órát hajókáztunk Hydráig. 2 óra szabadidőnk volt a sziget zegzugos utcáin rohangálni. Az ebéd, ekkorra már kiderült, a hajón volt a következő sziget felé. 

Hydra arról híres, hogy nincsenek motorizált járművek a szigeten. A közlekedés kizárólag szamár-, öszvérháton vagy gyalog történik. A cipekedés is. És még arról híres, hogy itt volt Leonard Cohennek háza. 
Az ebéd, nem a jázminbokor tövében volt és lehetett volna görögösebb az én ízlésemnek, de jól lehetett lakni és választék is volt. Víz, kávé viszont nem tartozott a menübe. 
Viszonylag rövid idő alatt értünk Porosba, ahol fél órát időztünk, szóval semmit. Egy narancslényi időt. 

Ez a sziget nyugodtan kimaradhatott volna a kirándulásból. Utolsó állomásként Aegina szigetén kötöttünk ki, ahol valamivel kevesebb mint 2 óránk volt. Volt aki belemártózott a tengerbe, volt aki buszos sziget-túrára ment, mi csak bambultunk a parton, majd bevásároltunk pisztáciából. Ha ti tudnátok, hogy milyen finom a pisztáciavaj! És a pisztáciás baklava és a pisztáciás csoki és a piszáciás ropogós izé és a pisztácia maga!  Azt mondták, hogy Aegina a mandula és pisztácia ültetvényeiről híres. Úgy tűnt, hogy igaz lehet, mert egy egész utcányi pisztáciaárús kínálta portékáját.
Estére értünk vissza a szállodába, mindeki vörösre sülve, mint a rák. 
Utolsó napunk a Szunion fokhoz vezetett, majd onnan a reptérre. Annak ellenére, hogy az idő nagy részét egy buszon töltöttük, tetszett, hogy nem haszontalanul lődörögtünk a szálloda környékén Athénban, inkább a türkizkék tengerben gyönyörködtünk és Poszeidon templomában, igaz, hogy csak távolról, mert húsvét vasárnap lévén zárva volt a romkert. 

Athénból busszal mentünk a Korinthoszi-csatornán át Nafplioba. Az ezen a napon látottak, hallottak mind újdonság volt számomra. Nem tudtam például, hogy a Korinthoszi-csatornát két magyar mérnök (Türr István és Gerster Béla) tervei alapján építették meg. Amíg nem volt, a mostani 6343 méter hosszú hajóút helyett, 360 km-t kellett hajózni, hogy az Égei-tenger vizeiről a Jón-tenger hullámain ringatózzon a hajó. Persze, nem ringatózni mentek az 1800-as évek előtt a hajósok. 

A Peloponnészoszi-félszigetre átjutva néztük meg Napflio városát, mely az a görög szabadságharc után, 1821-1834 között fővárosa volt az első görög köztársaságnak. Szép kicsi város. Ortodox nagypéntek volt, ünnepi hangulat. Egyből nyári, görögös kedvünk lett.

A következő csoda, a több mint 4000 éves, ezután következett. Mükéné. Aki szereti az ókori történelmet, az ember alkotta csodákat, azokat a civilizációkat, melyek még ma is tartogatnak meglepetéseket a tudósok és az egyszerű emberek számára is, és amelyek ma is hatalmas erővel hatnak ránk, aki szereti a mitológiát, az egyszer látogasson el Mükénébe! Uff, beszéltem! Nekem nem volt elég az erre szánt idő. Majd az unokáimat, ha addig nem dől össze a világ elviszem, erre a helyre és nyitástól zárásig bogarászni fogok a környéken, amíg ők unatkoznak. :)

Agemenmon sírjától nem messze tárták fel Mükéné városát, a küklopikus (hatalmas kövek) fallal körülvett komplex lakóterületet, egy letűnt civilizáció gazdag örökségét. 

És a nap végén Epidauroszba és Aszklépiosz gyógyító szentélyébe látogattunk. A színházat ma is használják, a szomszédos romkertben pedig az ókor leghíresebb gyógyító központja volt valamikor. Ebben a szentélyben teljeskörű gyógyítás folyt, test, lélek, szellem egyaránt putyukálva volt. Szállás, sportpálya, templom, fürdők, gyógyforrások, a színház... szóval, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. :)​

A kirándulás reggel 8-tól este 7-ig tartott. Még egy-két óra jól fogott volna, de nem panaszkodunk. Szuper volt!