Az interneten a kappadókiai látnivalókat böngészve rábukkantam erre a falura, pontosabban egy képre, ami lenyűgözött. Lementem a recepcióra és reménykedve intéztem az kérdést a conciergehez (aki a lábam elé kellett volna vesse magát örömében, hogy segíthet), hogy hogyan juthatnék el Cavusinba? Mire ő visszakérdezett, hogy minek akarok én oda menni, ott nincs semmi? Kezdtem neki magyarázni, hogy van ott régi sziklába vájt görög falu, meg az első keresztény templom Kappadókiában, mire ő egészen hülyének nézett, de azért elárulta, hogy taxival, 15 líráért el lehet oda menni, ha már ragaszkodom a semmihez.
Mivel Avanostól csak néhány kilométer távolságra van ez a falu, vasárnap délelőtt taxival elvitettük magunkat Cavusinba. Fél 10-kor már ott voltunk, így volt két és fél óránk felfedezni ezt a szédületes helyet. Az ember azt gondolná, hogy annyi romos barlanglakás, templom meg tündérkémény után már kezd unalmassá válni a dolog, de nem. Higgyétek el, hogy minden helyenek valahogy más a varázsa, másképp áll a "kalap" a sziklákon, teljesen más a hangulat, Ez a hely nem más, mint egy nyugis, élő falu, 500 lakossal, ahol most ébredezik a turizmus és kezd megpendülni az élet, ahol a földeken még ugyanúgy dolgoznak a falubeliek, mint nálunk, sőt ha lehet még rudimentárisabb eszközökkel, érezni, hogy nem könnyű az élet, de azt is, hogy igyekeznek és hogy jól csinálják, amit csinálnak. És amit végig éreztem bárhol is voltunk, az a könnyed, szívből jövő vendéglátás és kedvesség, amivel feléd fordulnak. És úgy tudják a pénztárcádból kicsalni a lírát, hogy még te köszönöd meg a végén, hogy náluk vásárolhattál. :)

A fenti utcakép fogadott. Ez majdnem a központ. A második képen baloldalt látható egy Blue and White Cafe, amelyiknek az ajtajára ki van írva, hogy: free information. Ez a magán iniciatívából született turista információs központ, egyébként több helyen láttam kiírva. És mi bementünk. És ott ült egy dizájner kávézó fiatal, jóképű tulajdonosa, aki régiségkereskedő, de mivel a kávézó jobb üzletnek bizonyult, így dekorációnak haszál néhány XVI. századi szőnyeget és egyéb tárgyakat és kiváló angol tudásssal útbaigazítást ad és finom kávét meg teát főz, de azt már nem ingyen. :) Okos nem?

Megtudtuk a hátsó utat a templomfelé, ami sokkal szebb, mint a "rendes". 

Felértünk a tetőre, ahonnan páratlan kilátás nyílt Uchisar felé, illetve a Rose Valley irányába. Innen ereszkedtünk be az V. századi Keresztelő Szent János templomba, ami valamikor egy helyiségből állt, ma három részre tagolódik, mert az omlásveszély miatt az oszlopok közötti részeket befalazták. Egyébként a szikla oldalába épített lakásokat itt is 1923-ig lakták, görögök és törökök. Még most is laknak néhány ilyen házban, az elhagyott, de használhatókat pedig megpróbálják eladni. 
A templom igazán fennséges. Hihetelen! Akármilyen puha legyen is vulkanikus kőzet, mekkor munka van benne! 

A templomból kijövet egy teljesen lehetetlen helyen frissen facsart narancslevet árult valaki, motobicilkije ott parkolt a hegyen. Egy másik lehetetlen helyen egy kávézó volt, de lehet, hogy végleg használaton kívül, majd ahogy lennebb ereszkedtünk megjelentek az első barlanghotelek is, valamint a bazársor. 

Még volt egy annyi időnk, hogy kisétálva a faluból elérjük a Rose Valley bejáratát és a természet alkotásaiban gyönyörködjünk egy kicsit. Itt láttuk azt az idősebb házaspárt, akik a kicsi földjüket művelték, a turista úton pedig hol lovasok, hol quadosok poroztak le és fel. Nem tudtam betelni a tájjal.

Avanos egy kicsi városka, körülbelül 12-13 ezer lakossal. Nagyon sok látnivaló nincs benne, de híres kerámiakészítő város, rengeteg látványműhellyel és barlangüzlettel. Törökország leghosszabb folyója, a Kızılırmak (Vörös-folyó) folyik keresztül rajta. ​
A turizmusnak köszönhetően ma már az itt készített kerámia és készítése is bekapcsolódott a turisztikai programokba, megélhetést biztosítva sok család számára​Az utcán lépten-nyomon fazekasok hívogatnak, hogy nézzél be hozzájuk. 

Avanos az ország közepén van. Kis, vidéki város, de a hagyományok itt is szemlátomást teret veszítenek a modern, nyugatabbi világból jövő áramlatokkal szemben. A kora délutáni imára hívó müezzin szavára csak az öregek mozdultek meg a padokról és mentek be a mecsetbe. A fiatalok inkább sefieztek a függőhídon ...

A VII. században az első arab invázió idején a keresztény lakosság Kayseriből a Göreme-völgybe költözött. Itt a jól megmunkálható tufakőzetbe alakították ki templomaikat, lakó-barlangjaikat. Göreme környékén több, mint 400 templom található a kora kereszténység idejéből, amelyeket több korszakbéli freskók díszitenek: a kora kereszténység, a képrombolás és a képrombolás utáni időszakokból. Ezek közül sok freskó ma is szépen látszik. 
Második nap reggel, a göremei szabadtéri múzeum első látogatói voltunk. Jó volt az időzítés, mert viszonylag kevesen voltak abban az órában. Mire mi végig látogattuk a tizenenegynéhány templomot, addigra rengeteg csoport érkezett, de hál'istennek nem volt időnk elfáradni az emberektől. Nyáron, 40 fokos hőségben lehet nem élveztem volna ennyire.
A templomokban nem szabad fényképezni, csak titokban és vaku nélkül. 

Göreme falu-város kevesebb, mint 3000 lakossal. Főutcája hangulatos, sok-sok szuvenír bolttal és egy nagy kínai vendéglővel. Mit csináljon az ember, ha a legtöbb turista Kínából jön? És lehet, nem szereti a török kaját, de valamit csak ennie kell? ...gondoltam. És még azt is, hogy talán Angliában, ahol valahogy nem lehet finom helyit enni, indokolt a különböző nemzetközi konyhák felsorakoztatása a helyiek és a turisták örömére, de Törökországban, ahol finom és változatos a helyi? Csak elmorfondíroztam a turizmus kapcsán.

Egy rövid göremei bámészkodás után önkéntes idegenvezetőnk, egy angol férfi, aki 13 éve Törökországban él, úgy gondolta, hogy megmutatja nekünk az Ihlara-völgyet, ami egy fantasztikus kanyonszerű völgy, melynek alján végigvezet egy turistaösvény, jobbára a patak mentén. Ez a kiruccanás nem sikerült olyan jól, szerintem, mert rohanás volt az egész. Délután 5-re vissza kellett érnünk Avanosba. Mivel eltévesztettünk egy letérőt, egy félkész úton 120-al repesztette a pasi, úgyhogy mire megérkeztünk, a sötétkék autó hófehér lett, én meg rettenetesen fáradt, mert végig vezettem az anyósülésen. Mindegy. A völgy valóban megér egy egésznapos túrát. Valahogy úgy, hogy egyik végétől a másikig gyalogolsz és közben a kanyon két oldalán a barlanglakásokat és templomokat végignézed. Összesen 14 km. A völgy 105 sziklába vájt templomából 16 látogatható, amelyek egy viszonylag rövid szakaszon az Ihlara felőli völgybejárathoz közel találhatók. A bizánci időkben a kappadókiai görögök építették ezt a lenyűgöző helyet, jó búvóhelynek bizonyult a történelem viharai során. Az utolsó görög lakosokat 1923-ban telepítették ki Ihlarából, amikor a török-görög lakosság csere történt a két ország között. Ha Ihlara felől lépcsőkön ereszkedsz le a völgybe, mint ahogy mi is tettük, 360 lépcsőfokot számolhatsz, ha van kedved számolni (valaki már megelőzött). Nagyon buja zöld volt a természet a völgy mélyén, élénk madárcsicsergéssel. Elképzeltem, hogy nyáron különösen üditő lehet a zöldellő fák árnyéka és a patak vize, amiben fürödni is lehet egy-egy helyen. Nekem végig az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehetett, amikor lakták ezt a völgyet és hogy hogyan jutottak fel a barlanglakásaikba az emberek a függőleges sziklafalon? 
Az első fotón Ihlara látképe, háttérben a gyönyörű hófödte csúcsok, majd néhán kép a völgyről és végül Ihlara üres, görög házainak romjai. 

Nagyon nagySajnos nem időztünk sokat a völgyben, csak lemásztunk, meg felmásztunk a lépcsőkön és egy kilométernyit ha sétáltunk a völgyben, na de a következő alkalommal bepótoljuk. Visszafele az út már simább volt. Megtaláltuk az aszfalt utat és így a 70 km-t még gyorsabban, 140-el, tettük meg. Lefáradtam. Hogy lehet úgy veztetni, hogy 5 másodpercenként nézed a telefonodopn a GPS-t, a következő 5 másodpercből 3-at a táj csodálatával töltöd, egy pillantást vetsz az útra, majd kezded előlről? És mondasz is egyfolytában. Lehet, hogy ez a pasi nőnek kellett volna szülessen? ;)
Avanosban vacsorára voltunk hivatalosak, amit megelőzött egy 300 éves kerámia műhely meglátogatása, egy borkostoló, ami alatt megtanultam, hogy a bornak úgy mondják, hogy șarap és koccintáskor meg, serefe. Nem fogom elfelejteni egyiket sem. A șarapot azért nem, mert gyermekkorom hallás utáni angol tudománya románnal vegyítve cseng a fülemben még most is (sáráp, münkő csoráp, dákő nuc plácsé, trádzsé ün káp), a serefe pedig azért, mert egy másik technikával sajátítottam el, sokat ismételtem az est alatt.
Egy dolgot nagyon sajnálok az aznapi vacsorával kapcsolatosan, hogy nem dokumentálódtam előre, hogy mi is volt az étterem, mielőtt étteremmé alakították volna? Az feltűnt, hogy nagy és régi és hogy valamikor más funkciót látott el, de hogy az egyik utolsó, épen és használatban maradt karavánszerájban vacsoráztunk, azt nem gondoltam volna. Ezért és azért sem, mert a tűsarkú cípőm már nagyon szorított, én fel nem álltam az asztal mellől, amíg takarodót nem fújtak. Kár. Nagyon nagy kár! A Saruhan karavánszeráj egyik termében voltunk, de a képeket az internetről kölcsönöztem.​

Kappadókia valóban a világ egyik legkülönlegesebb tája. Azt mondják, hogy körülbelül 25 millió évvel ezelőtt keletkeztek azok a furcsa, holdbéli tájformák, amelyek ma a világörökség részét képezik. Ha valakinek ez nem lenne elég, akkor ehhez még hozzá lehet tenni a föld alatti városokat, ahol az első keresztények meghúzódtak és a sziklába vájt házakat és kora keresztény templomokat ezen a vidéken. 
Két és fél nap nagyon kevés volt minden likba belemászni, minden elhagyatott városrészt felkutatni, de arra elég volt, hogy a hely felkerüljön azok közé a helyek közé (saját listámon), amelyektől a szó szoros értelmében elállt a lélegzetem. 
Az út Bukaresttől Isztambulig egy óra, Isztambultól Nevşehirig még egy óra. A török légitársaság pedig ezen a rövid távon is, mindkét járaton, melegszendvicset szolgált fel és minden hangos bemondást így kezdett: Ladies and gentlemen and dear children! Nem tudom, hogy miért van így, de nekem nagyon tetszik. Nevşehir repülőtere kb. olyan és akkora, mint a vásárhelyi. Az ország közepén járunk. A táj az elején, Avanos városáig (17 km), úgy tűnt nem tartogat semmi rendkivülit, de aztán egy-egy kanyarban már sejteni lehetett, hogy nemsokára leesik az állam. 
A szállásunk egy cuccosnak ígérkező szállodában volt, szerencsére nem mi fizettük, de amiről kiderült, hogy mégsem olyan cuccos. A személyzet még csak a második csillagnál tartott a négyből, de azért igyekeztek. 
Sokat nem vesztegettük az időt, "kiszaladtunk" megnézni a Zelve szabadtéri múzeumnak nevezett helyet, majd a naplementét egy "naplemente pontból", majd vacsoráztunk Üçhisar szilkaerőd-városban.
Zelve szabadtéri múzeum 60 évvel ezelőtt élő falu volt, amelyet keresztények és muzulmánok egyaránt lakták. Ma egy három völgyből álló, ingyen látogatható múzeum, amelyben szabadon lehet barangolni, sziklát mászni, bámészkodni, ámuldozni, fényképezkedni. Sokkal nagyobb területen fekszik, mint a Göreme múzeum és csodaszép!

A valamivel kevesebb, mint egy óra alatt csak az egyik szegletét jártuk be ennek a csodának, de a látogatók folyamatosan jöttek, mindenki más célból. A sárgaruhás hölgy egy orosz lapnak pózolt, a pirosruhás egy helyinek, de voltak fehérruhás menyasszonyok is, akik mellett kendőbe burkolózott rokonok sürgölődtek. 
Zelvet elhagyva megkerestük a naplemente pontot. Útközben is készítettem néhány fotót az autóból, hogy ne feledjem a táj hangulatát és hogy ti is lássátok.

És megérkeztünk.
A szikla oldalába párnák, fotelek, matracok voltak elhelyezve és itt-ott egy-egy asztal. Gyorsan lehuppantunk, de még gyorsabban ott termett egy fiú és török çay-t kínált. Nem épp véletlenül voltak a matracok ott, ahol voltak. Egyfajta halmozzuk-az-élvezeteket pontban voltunk. És ha már leültünk legalább egy teát megittunk ketten. :) Ide is kijárnak fényképezkedni a népek és itt is nagyon színes és néhol ellentmondásos a kép. Mint például a VW Camper-es. A naplemente pedig szép. Itt is. 

Záróakkordként sikerült egy olyan étteremben vacsorázni, ahol szinte nem is vetted észre, hogy étteremben vagy. Uchisar városában ebben, a kivülről igazán semmitmondó utcában és étteremben ettünk ötcsillagosat. Csak nyugodtan, csak természetesen, csak szívből, de hozzáértéssel egy családi vállalkozás vendégei voltunk.

Törökországban az az izgalmas, hogy a jellegtelen bejárat nagyon sokszor kincset rejteget, a vendégszeretet pedig őszinte, főleg "vidéken". 

Szeretem Angliát. Szeretem a kiszámíthatóságát. Azt, hogy karácsony szombatján pont úgy működik minden, mint bármelyik másik nap. Hogy pontosan jön a busz, a vonat. Nem kell fölöslegesen stresszelni. Hogy ünnep van ugyan és dolgozik, akinek dolgoznia kell, de ettől még nem goromba, nem duzzog, A buszsofőr mikulásos, karácsonyi pullóvert vett fel az egyenruhájára, a legikisasszony pedig rénszarvas szarvacskákat biggyesztett a fejérére, úgy mosolygott az utasokra.

A fenti sorokat két hete írtam, amikor megérkeztünk a lutoni reptérre.....Persze ezek csak apróságok, itt is mindenkinek meg van a maga búja-baja. A Brexit, a közegészségügy krízishelyzete, munkaerőproblémák, az Eleanor tájfún és az általa okozott károk.

Ma hallgattam Moise Guran România în direct adását, amelyben a betelefonálók azt kellett elmondják, hogy az újévi terveiket Romániában képzelik el vagy külföldön, illetve az ehhez kapcsolódó indoklásaikat próbálták magyarázni. Én is elgondolkodtam. Soha nem fontolgattuk komolyan, hogy Angliába költöznénk ugyan, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszottam el a gondoltattal, hogy milyen lenne, ha ott (is) élnénk? Lenne-e számomra ott valami, ami jobb lenne és persze, ami fontos is? Most, 49 évesen. És azt hiszem valamiféle választ találtam a kérdésemre. És ez a válasz: a kiszámíthatóság. A rend. Valószínű, hogy csak ezért az ember nem emigrál, de nekem azt hiszem ezt jelenti Anglia.

Visszatérve az apróságokra, amelyeket szeretek. Szeretnem, hogy szakadó eső után, ha kimegy az ember a falu határába, akkor találkozik legalább egy tucat emberrel, aki a csomagtartóból épp a gumicsizmáját veszi elő, hogy sétáljon egyet. Mi is megkerültük valakinek a földjét, sőt, nem szép, de néhol letapostuk az öt cetis valamit, ami szépen zöldellt, hogy utána becuppogjunk nagy sárosan a legközelebbi pubba.

Azt is szeretem, hogy a pubba hölgyek is járnak és nem feltétlenül fiatalok és nem feltétlenül férfiak társaságában. Nagyon jó hangulatúak ezek az angol kocsmák. Nem szól a rádióból a zene, hanem finom emberi zsongás tölti meg a teret. és az is nagyon természetes, hogy lábon állva fogyasztják el az italjaikat, ha sokan vannak. Szeretem a pub lunch-okat is, vagyis azokat a családi ebédeket, amelyeket a szomszédos falvak pubjaiban költünk el. És azt hiszem már írtam, hogy a jó kocsmákba hétköznap is ajánlatos lefoglalni az asztalt, még akkor is, ha valamilyen isten háta mögötti helyen van. 
Anglia legrégebbi fogadójába is bekukkintottunk. Sziklába van építve, a nottinghami vár alatt.​

Jó hely ez az Anglia, de így a jó. Innen. :)

Van egy dolog viszont, amit muszáj leírnom. Ez az egyetlen, amit ki nem állhatok Angliában és ez a mosogatás. Utálom, pedig szeretek mosogatni. Tálban mosogatnak. Ezzel még nincs baj, mert én is mosogattam tálban, de úgy, hogy elmostam és leöblítettem. De ők nem öblítik le, hanem kiveszik habosan a vízből és eltörölgetik! Pfúj. :))) És nagyon nyomi!!! De csak nekem. Biztos így vigyáznak a vízfogyasztásra. Akkor most báj-báj. 

Nem járok csukott szemmel Budapesten még akkor sem, ha már ötvenedikszer gyalogolok utcáin, mégis mindig találok valami újat, valami megnéznivalót. Ezúttal nem magamtól találtam meg az új helyeket, hanem egy könyv kapcsán (Tittel Kinga: Mesélő Budapest) döntöttem úgy, hogy elmegyek a Sziklakórház múzeumba. Picit aggódtam, hogy a 11 éves lányom hogy fogja "bírni", de reméltem, hogy maga a hely, meg főleg hogy labirintusszerű, ha csak kicsit is, de kíváncsivá teszi ha nem is lesz a kedvenc helye. Jól számítottam, Egyedül ő írt a vendégkönyvbe hármunk közül és utólag elárulta, hogy neki is voltak kétségei a múzeum érdekességét illetően, amit bele is írt a vendégkönyvbe, DE érdekes volt, tetszett! Bingo! Amúgy ajánlom mindnekinek, mint egy "kötelező" házifeladatot: Ha nem járt még ott, akkor tűzze napirendre a Sziklakórházat. Megéri. A felnőttnek azért, a gyermeknek meg másért. Csak idegenvezetéssel lehet végiglátogatni, ami körülbelül egy óra. Fotózni bent nem lehet, de annál többet lehet gondolkodni.

Egy másik alkotás, amire szintén a fent említett könyv hívta fel a figyelmemet, (egyébként ajánlom mindenkinek a könyvet, akit érdekelnek apró részletek Budapesttel kapcsolatosan) a Cipők a Dunaparton c. köztéri holokauszt emlékmű. Ide egy kis sétával könnyen el lehet jutni. A Lánchíd pesti hídfőjétől jobbra található, a Parlamenthez közel. Nagyon hatásos, nagyon sokat mondó alkotás. Szívszorító.

Még volt egy kulturális momentumunk a 3 nap alatt. Ez pedig a Mai Manó Galériában  Vivian Maier fotóiból rendezett kiállítás.
"John Maloof amatőr történész 2007-ben egy chicagói aukciósház árverésén bukkant rá egy jelöletlen, temérdek negatívot tartalmazó dobozra, s ezzel felfedezte Vivian Maiert, a huszadik század egyik kiváló ‘utcai fényképészét’. Személyes érdeklődése szorgos kutatómunkává alakult, s az évek során feltárta a több mint 2000 tekercs filmből, 3000 nyomatból, és több mint 100.000 negatívból álló hagyatékot, amelynek legnagyobb részét Maier valószínűleg soha nem mutatta meg senkinek." (http://maimano.hu/kiallitasok/titkos-szenvedely-vivian-maier-fotoi/)
Egy nagyon érdekes történet a Vivian Maieré, akit érdekel itt olvashat róla.
A Mai Manó ház, mint ház sem elvetendő, a Nagymező u. 20 sz. alatt. Bevallom hősiesen, hogy amikor először hallottam a Mai Manóról, akkor azt hittem, hogy egy mai manóról van szó, de legalábbis valami fantázianévre gondoltam. Aztán kiderült, hogy Mai Manó, azaz May Emánuel császári és királyi udvari fényképészmester volt, akinek a házában és műtermében most galéria és könyvesbolt található. A kapu mellett közvetlen pedig nagyon finom a forralt bor a Mai Manó Kávéházban.

Budapest nem a világ közepe, legalábbis nekem, de több, mint egy év telt el a mostani és az ez előtti látogatásom között és döbbenten vettem tudomásul, hogy nagyon hiányzott. Turistaként Budapest közelít a világ közepe felé. Gyönyörű város!

Adott egy panzió. Jó nevű, jól menő, sikeres. Ezt látják a vendégek, ezt tükrözi a vendégkönyv és a szállásportálokon a visszajelzések. Látszatra minden rendben van, de a mindennapok két "realitása" nagyon nyilvánvaló, ha közelebbről nézzük. 
A alkalmazottaké nagyon keserű. Modern rabszolgaságnak nevezem én, nem tudom, hogy ők minek nevezik? Azt hiszik az a normális, hogy 16 órás váltásban dolgozzanak minimálbérért. Gyakran előfordul, hogy három nap egymás után 16 órát dolgoznak és ráadásnak otthon várja őket 2-3 kisgyerek, gazdaság és sokszor egy beteg vagy idős családtag. Csinálják, mert nincs más választásuk. Iletve lenne, külföldi munka, de azt nem mindenki tudja bevállalni.
Ebben a panzióban a személyzet fele külföldre ment dolgozni. A munkaerőhiányt a főszezon kellős közepén napszámosokkal pótolják.
Aki maradt mosolyogni csak délelőtt tud. Motivációja nagyon alacsony, a szükség hajtja előre, minden energiáját arra összpontosítja, hogy harmadmagával annyi munkát vegézzen el becsülettel, ami 6-nak is bőséges volna. És a fizetés legtöbbször késik. 
A válallkozó (főnök) realitása kétségbeesett. Az ő oldalán minden rendben van, ő mindent megtesz az embereiért (saját bevallása szerint), de mit csináljon, ha nincs szakképzett munkaerő, nincs lojalitás, ellenben van belső konfliktus a váltások között és mindennek a tetejében, még lopnak is. Vajon miért?
A panzió pezseg. A 15 év viszi előre. Egész nyáron teltház van és az étteremben is egymásnak adják a kilincset a vendégek mégsincs pénz, nincs elégtétel, nincs sikerélmény, nincs csapatszellem. Nincs semmi, ha mindenkinek a véleményét összeveted. Pedig vendég van. Márpedig, ha van vendég, kellene legyen pénz is. De nincs. Hol van?

A nyár közepén, pont amikor elhatároztam, hogy többet nem foglalkozom semmiféle turizmussal és valami más munkát keresek magamnak, felhívott telefonon egy panziótulajdonos, akit előtte futólag ismertem meg egy megbeszélésen, hogy van egy ajánlata, találkozzunk. Csak annyit tudtam róla, hogy melyik panzió az övé. Mondom magamban, érdekes, hogy pont  most hív, amikor bedobni készültem a törölközőt, veszíteni valóm viszont nincs, megbeszéltük a találkát. Az első impressziók vegyesek voltak. Nagyon hamar kiderült, hogy semmi sem működik úgy ahogy kellene, a tulaj maga túlhajszolt, több üzleti ügye van kibogozandó és neki igazából egy menedzserre volna szüksége, aki átveszi tőle a panzióveztetést. "De mindenestől". Ez lett volna az ajánlat, a levegőben pedig, lelki szemeim előtt már százasok is röpködtek, fantasztikus munkám elismeréseképpen. :) Nagyon hamar felébredtem a nincsenekvéletlenek és a milyenkurvaszerencsém álomvilágból, mert öt perc után kiderült, hogy valahogy úgy kellene megoldani ezt a legyélteamenedzserem dolgot, hogy az alkalmazottak ne tudják meg, hogy én miért vagyok ott!? Értitek, nem? Mondom, hogy ez így nem lesz jó, beszélgessünk másképp. Ha úgy gondolja, hogy az alkalmazottak megfutamodnak és másnap nem jönnek be dolgozni, ha én ott menedzserkedni kezdek, akkor kezdjük az együttműködést úgy. hogy szolgáltatóként készítek egy szervezeti diagnózist és egy akciótervet a változáshoz, hogy a panzió és az ott dolgozók, mind talpon maradjnak a főszezon után is. Ez a változat nekem sokkal jobban tetszett (mint a menedzsment), annál is inkább, mert úgy éreztem, hogy pont azt a munkát végezhetem, amire több mint 3 évet készültem, és végre kapok egy igazán problémás helyzetet és megmutathatom! Megmutatom a világnak és magamnak! Fel voltam dobódba, mi tagadás! Hazafele menet találkoztam két olyan ismerőssel, akiknek elújságoltam, hogy lehet, hogy lesz egy ilyen megbízásom és, itt már gyanút kellett volna fogjak, mindkettő azt mondta, hogy vigyázni kell azzal az emberrel, nem komoly, nem szavatartó. De bennem sokkal nagyobb volt akkor még a lendület, mintsem ezt észrevettem volna, Akkor még hittem...

Másfél hónapra kötöttünk szerződést. Elkezdtem a munkát. A panzió alkalmazottainak továbbra sem mutattak be, úgyhogy elég érdekesen kezdődött a dolog. Bemutatkoztam mindkét váltásnak és egyéni majd csoportos beszélgetéseket folytattam két héten keresztül, amelyek a szervezeti diagnózis egyik alapját képezték. Mivel hétvégeken is dolgoztak megpróbáltam több munkakörben is hasznossá tenni magam, egyrészt, hogy megtapasztaljam a hely dinamikáját, hangulatát, valamint a feladatok leosztását. Így a mosogatástól, a hagyma- és krumplihámozáson keresztül a felszolgálásig mindenbe belekóstoltam. A 16 órás munkanapokból 3-4 órákat én is a csapat tagja voltam. Az elején nagyon furcsán néztek, nem igazán értették, hogy mit akarok, de a józan eszük végül azt diktálta, hogy befogadjanak, mert a segítség mindenkor jól jött. 
Sajnos a tuljadonos sosem ért rá úgy beszélgetni velem, hogy figyeljen is rám. Mindig rohant, telefonált, sosem jegyzetelt, emailt sosem olvas, még az sms-eket sem ér rá megnézni. Nem is nagyon hívott vissza, ha látta, hogy kerestem. 
Hetente elutazott üzleti ügyben, helyettese a panzióban ilyenkor nem volt. Munkám során azt tapasztaltam, hogy a dolgok megszokásból történtek úgy ahogy történtek, nem létezik egy rendszer, egy szabályzat, nincs felelősség. Mindenki végzi a dolgát, a régiek úgy ahogy már 10 éve, az újak úgy, ahogy gondolják, hogy kell. Senki nem meri a másiknak megmondani, ha valami nem jó, ha valamit másképp kellene csinálni, mert nem akarnak "parancsolgatni", mert ők nem "főnökök", mert szomdszédok, komák, unokatestvérek vagy hasonló. Persze mindkét váltásban vannak ügyes, talpraesett személyek, akik akarva-akaratlanul a stabilitást jelentik ebben a panzióban, de félnek bármilyen változástól, bármilyen újdonságtól. mert az ő értelmezésük szerint ez csakis több munkát jelenthet. Ezek a "csapatvezetők" a főnök által is méltányolva vannak, differenciált bérezésben részesülnek (ne gondoljatok csillagászati összegekre). Ebben a panzióban soha senkit nem dícsértek meg, soha nem kérték ki senki véleményét, nem hallgatta meg őket senki. A 100-200 lejes havi bónuszokat azért kapták, hogy nehogy elmenjenek szezon közepén... 
A kommunikáció az egyes váltásokon belül a "megszokott" módon történik, de a két váltás között már nem nagyon, ezen kivül pedig a személyes konfliktusok érezhetően befolyásolják az együttműködést legyen szó beszerzésről, menü egyeztetésről, programokról, stb. 
Augusztusban fesztiválra készültek. Szükség volt még munkaerőre. Toboroztam munkaerőt is, de lassan rá kellett jönnöm, hogy ebben a káoszban én nem tudok labdába rúgni. Elhatároztam, hogy ha már megváltani nem tudom a világot, legalább összerakok egy tisztességes fejlesztési tervet, ami megvalósítható és valós tapasztalataimra támaszkodik majd leülök szépen a főnökkel és megbeszéljük, hogy mit és mikor lehet megvalósítani belőle. Pézügyi tervet is készítettem volna, ha kaptam volna segítséget, adatokat, de nem kaptam SEMMIT. A weboldalukon feltüntetett árak alapján készítettem egy számítást, de a mai napig senki sem volt kíváncsi sem a tervre, sem a munkaköri leírásokra, sem a számítasaimra. A munkámat nem fizették ki, egyszer sem találkoztam személyesen a főnökkel, a telfonhívásaimra nem válaszol, smst nem olvas, emailt még annyira sem... A közöttünk zajló kommunikációra a következő mondatból áradó "egyetértés" jellemző:  "Sok levest el kell adjak, hogy ki tudjalak fizetni..... de nem látok semmi eredményt". Októberben jelentkezett és azt mondta, hogy a következő héten fizet. Jeleztem neki, hogy küldtem egy hivatalos fizetési felszólítást és azt is mondtam, hogy ügyvédi lesz a következő. Mire ő: "azzal nem fogunk megoldani semmit..." ???
Sztorizni még lehetne, de kár az energiáért. És habár azt mondtam, hogy veszíteni valóm nincs, mégiscsak úgy érzem, hogy valamit elvesztettem. Ha nem mást, a lelkesedésem. DE, abszolút tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem egy másik világba, amit eddig csak kirakatból ismertem. 

Több mint egy órája ezzel a román szóval harangoznak a fejemben: "fraieră", ami annyit tesz ki, mint om prost. Röviden. Balfék, átverhető, naiv, jóhiszemű, szóval minden ami kell, ahhoz hogy...  Harangoznak a fejemben fraierăăă, fraierăăă, fraierăăă. Nem tudom hányadikat üti, de kegyetlen. És most már fáj. De mégis miért vagyok az? Engem arra tanítottak, hogy legyek becsületes, hogy ne ítélkezzek mások fölött látatlanban, hogy ha valamit megígérek, akkor az csináljam is meg, Csupa emberséges dologra. A francba! Mit érek vele? És a gyerekeim? Vajon nekik ez mire lesz jó? .
Teljesen kiakadtam. Elestem. Nem először, de most nagyon megütöttem magam. Persze, mindig felállok, mindig tovább megyek, de kevesebb lendülettel, kevesebb hittel, kevesebb meggyőződéssel. 
Dühös vagyok, elkeseredett. Fáj ez a világ!

Olvasom egy ismerősöm bejegyzését, hogy egy barátnője hazatelepedni készül és munkát keres. Nyelveket beszél, megbízható, kedves, kreatív és minden, amit egy normális munkaadó kívánna magának egy csapatba. Mégsem egyszerű a munkakeresés. Az a baj, hogy túl jó, túl tapasztalt, nem lehet kiszúrni a szemét 1500 lejes fizetéssel, nem lehet átverni, nem lehet kizsákmányolni. Mondom én, persze lehet, hogy közel sem járok az igazsághoz. Nem tudom.
A tavaly, abban a reményben, hogy rugalmas munkaidőbeosztással is lehet pályázatot írni, egy pályázatíró és tanácsadó céghez (jó nevű, jól menő) én is elküldtem az önéletrajzomat. A munkahelyi követelményeknek, úgy éreztem, hogy szinte teljes mértékben megfelelek. Magyarul, románul, angolul írok, beszélek, pályázatírásban és lebonyolításban több éves tapasztalatom van, csapatban jól tudok dolgozni, de egyéni munkabírásom sem megvetendő. Nyitott lettem volna sokféle változatra, ha egyáltalán szóbaálltak volna velem. Az automatikus email, hogy köszönik a jelentkezésemet és majd szólnak bejött a postaládámba és azóta is várom, hogy hívjanak, hogy bár nézzenek szembe velem és ott mondják meg, hogy túl öreg vagyok...
Nem hívtak, nem mondtak semmit. Utólag gondolkodtam, hogy tényleg lehet túl öreg vagyok. A kezdőcsomag, hogy laptop meg telefon meg egy fiatal dinamikus csapat tagja lenni számomra már nem olyan nagy cikk. Én csak dolgozni szerettem volna, tudásomat adni egy olyan cégnek, amely pont arra a tudásra keresett embert. Na mindegy. Tudomásul vettem. Ez volt az egyetlen próbálkozásom, három évvel az után, hogy eljöttem az előző munkahelyemről. Őszintén, nem az esett rosszul, hogy esetleg tényleg jóval meghaladtam a munkaadó elképzelését a leendő munkatárs életkorát illetően, hanem az, hogy válasz nélkül hagyott egy "profi" cég.
Egyre kevésbé értem, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok és egyre kevesebb reményem van, hogy számomra belátható időn belül, pozitív változást tapasztaljunk ebben az országban. Bárhol, bármiben. Ennyire sötétnek nem láttam az alagútat.

A Duna-delta szépségeiről, csodálatos madárvilágáról sokat hallottunk. Környékünkről sokan járnak is rendszeresen a deltába, főleg halászni. 
A nyár közepén keztünk el szállás után érdeklődni, interneten keresgélni és igaz ugyan, hogy rengeteg az ajánlat, mégis kevés volt olyan amely, ár-érték kategóríában megfelelt volna nekünk és 8 embernek biztosított volna szállást. Ami tetszett, már foglalt volt, ami meg foglalható volt, az nem kapott meg egyből. Aztán szinte-szinte lemondtunk az idéni deltás kirándulásról mondván, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, majd jövőben időben újra nekiindulunk. Végül a család akivel voltunk, jobban rá volt gyújtva a nyaralásra és megtalálták a a szállást Sulinán, ami igencsak kedvemre való volt, de nem volt olcsó. Egy valamikori török kereskedő család által lakott ház, amelyet egy projekt keretében felújítottak és kibővítettek. A berendezés is nagyon ízléses volt, én amikor megláttam extázisba estem a gyönyörűségtől. 

A házat rendező, a vendégeket fogadó helyi hölgyről, márcsak azért is, hogy megerősítse Sulina színes etnikumú voltát, kiderült, hogy apai részről magyar származású. Vezeték neve Torok, így mondta ő, vagyis Török és testvérei vannak Sepsiszentgyörgyön meg Tordán. Magyarul nem beszélt, de ez csak zárójel. 
A város kinézete amúgy nagyon lehangoló. A régi, egykor virágzó kikőtővárost sejtető épületek több mint fele romos, nem lakja senki és úgyanúgy a halfeldolgozó üzem, vagy a parton sorakozó raktárépületek is omladoznak. A város lakossága a Dunával párhúzamosan futó, számozott utcák tömbházaiban vagy kisebb magánházaiban él. Mi a III. utcában laktunk. :) Összesen hat párhúzamos utca van. Sötétben ilyenek.

Valószínűleg, hogy többeket taszít, mint vonz egy ilyen hely látványa, de engem személyszerint lenyűgözött a történelmi háttér és a település nyugodt, jó hangulata. Kéregetők nincsnek, kóbor kutyák vannak. 
Ami a Duna-deltát illeti. Szinte el is feledkeztem róla... Személyenkénti 40-75 lejbe kerül egy kirándulás a deltába az időtartam és a tevékenységek függvényében. Mi egy rövidebbre fizettünk be, ami általában 2,5-3 óra és a környékbeli csatornákat, valamint a  Musura-öblöt foglalja magába. Bevallom őszintén, hogy csalódott voltam a kirándulás után. Természetesen nem a delta szépségeiben csalódtam, hanem abban, hogy ezeket a kirándulásokat nem teljesen korrekt módon reklámozzák. A gyanútlan turista örül, hogy 40 lejért mennyi mindent lát majd (olvasva a reklámcédulát) és eszébe sem jut megkérdezni, hogy a madarakat közelről fogja-e látni, valamelyik kanyarban kiszállhat-e a partra stb. Miután sebesen végig motorcsónakáztunk a Cardon csatornán és elértük a Cardon nevű halászfalut, mondom a csónakmesternek, hogy én kiszállnék, megnézném ezt a 14 lakosú falut, mire ő, ok, de ha nem kérdezem, nem áll meg. Szóval ezeket a dolgokat most már tudjuk, hogy előre le kell beszélni részletesen. Mert a pelikánokat is inkább megzavartuk, mint megfigyelhettük. A távcsövet tiszta potyára vittük magunkkal, mert a Musura-öbölben, akkorák voltak a hullámok, hogy a távcső csak amúgy ugrált a szemem és az orrom között. Na, de ettől függetlenül, megbeszéltük a csapattal utólag, hogy ízelítőnek jó volt ez így. Most már okosabbak lettünk és tudjuk mit akarunk, ha legközelebb arra járunk. Izglamas volt, szép volt.

Egyik ok, amiért Sulinát választottuk uticélul az volt, hogy legyen tengerpart is. A gyerekekre fogtuk, hogy miattuk, de igazából mi is ilyenre vágytunk. A szállásról kisbusszal lehetett kimenni a tengerpartra. Mi kb. 3-4 km-re voltunk a parttól. A busz nyáron 7 percenként és pontosan járt, szeptember 1-től 15 percenként, szintén pontosan. A jegy 2 lej. Taxi is létezik, az is 10 lejért a homokon állt meg. Amúgy a busz is. Chiar pe nisip. Két beach bar / vendéglő és egy picike sörös/üditős hely van a parton. Nincsenek üzletek, hangos zene. bóvlit árusító bódék. A víz tiszta volt (állítólag szennyezett, mert ugye ott ömlik s Duna a tengerbe, miért is ne lenne szennyezett) és meleg. A szennyezettség nem látszott, a hullámok pont fix jók voltak és a hamsii is finom volt.

Mi főztünk magunknak, de egy este elmentünk egy bizonyos Florihoz, aki az udvarán berendezte a 3 nagy asztalból álló éttermét és főz rendületlenül. Fiatal, alig ha van 30 éves és rendkivül kedves és ügyes. Azt főzi rendszerint, amit aznap a férje fog. Mi harcsát és pontyot ettünk, de olyat, hogy a gyermekek is megnyalták mind a 10 ujjukat. Halleves volt (harcsából) és ponty în saramură puliszkával. Nyam-nyam. Volt desszert, bor, țuica és víz, és felnőtteknek 50 lej volt a menü. A gyerekeknek, négyüknek fizettünk egy menü árát. Minden baniját megérte. Ilyen finom hallevest életemben nem ettem! Mivel ez volt az első hallevesem. :) De komolyan, picit aggódtam, hogy mi lesz, ha nagyon hal ízű lesz....?
Még sokat lehetne mesélni. A temetőről, ahova tengerészek, tábornokok, hercegnők vannak eltemetve és ahol a sírkőfeliratok 21 nyelven beszélnek. A kis múzeumról, amit ajánlok mindenkinek, aki Sulinán jár és ami az Európai Duna Bizottság kilátótornyának épületében van berendezve. Az is érdekes volt számomra, hogy hivatalos adatok szerint 61 görös nemzetiségű személy él Sulinán, a görög közösségnek mégis 86 fiatalból álló tánccsoportja van, akik egyik este a közösségi ház előtt táncoltak és énekeltek. Apróságok?

Arról nem szóltam, hogy az autóinkat Tulcean hagytuk (6 lej/nap a parkolásdíj) és odafele a leglassúbb hajóval mentünk Sulinára, a személyhajóval. Olyan mint a személyvonat. Lassú. 4 órát mentünk 70 km-t. Ezzel a hajóval költöznek, vásárolni mennek, és turistákat szállítanak. A jegy ára, gyereknek, felnőttnek egyaránt, 46 lej. Nyaralásunk végén rapiddal (másfél óra) érkeztünk Tulceara. Ennek az ára 60 lej/fő.
​
Ha nem tudtátok eldönteni, hogy menjetek vagy ne menjetek a deltába, akkor mondom nektek: menjetek!