Nem járok csukott szemmel Budapesten még akkor sem, ha már ötvenedikszer gyalogolok utcáin, mégis mindig találok valami újat, valami megnéznivalót. Ezúttal nem magamtól találtam meg az új helyeket, hanem egy könyv kapcsán (Tittel Kinga: Mesélő Budapest) döntöttem úgy, hogy elmegyek a Sziklakórház múzeumba. Picit aggódtam, hogy a 11 éves lányom hogy fogja "bírni", de reméltem, hogy maga a hely, meg főleg hogy labirintusszerű, ha csak kicsit is, de kíváncsivá teszi ha nem is lesz a kedvenc helye. Jól számítottam, Egyedül ő írt a vendégkönyvbe hármunk közül és utólag elárulta, hogy neki is voltak kétségei a múzeum érdekességét illetően, amit bele is írt a vendégkönyvbe, DE érdekes volt, tetszett! Bingo! Amúgy ajánlom mindnekinek, mint egy "kötelező" házifeladatot: Ha nem járt még ott, akkor tűzze napirendre a Sziklakórházat. Megéri. A felnőttnek azért, a gyermeknek meg másért. Csak idegenvezetéssel lehet végiglátogatni, ami körülbelül egy óra. Fotózni bent nem lehet, de annál többet lehet gondolkodni.

Egy másik alkotás, amire szintén a fent említett könyv hívta fel a figyelmemet, (egyébként ajánlom mindenkinek a könyvet, akit érdekelnek apró részletek Budapesttel kapcsolatosan) a Cipők a Dunaparton c. köztéri holokauszt emlékmű. Ide egy kis sétával könnyen el lehet jutni. A Lánchíd pesti hídfőjétől jobbra található, a Parlamenthez közel. Nagyon hatásos, nagyon sokat mondó alkotás. Szívszorító.

Még volt egy kulturális momentumunk a 3 nap alatt. Ez pedig a Mai Manó Galériában  Vivian Maier fotóiból rendezett kiállítás.
"John Maloof amatőr történész 2007-ben egy chicagói aukciósház árverésén bukkant rá egy jelöletlen, temérdek negatívot tartalmazó dobozra, s ezzel felfedezte Vivian Maiert, a huszadik század egyik kiváló ‘utcai fényképészét’. Személyes érdeklődése szorgos kutatómunkává alakult, s az évek során feltárta a több mint 2000 tekercs filmből, 3000 nyomatból, és több mint 100.000 negatívból álló hagyatékot, amelynek legnagyobb részét Maier valószínűleg soha nem mutatta meg senkinek." (http://maimano.hu/kiallitasok/titkos-szenvedely-vivian-maier-fotoi/)
Egy nagyon érdekes történet a Vivian Maieré, akit érdekel itt olvashat róla.
A Mai Manó ház, mint ház sem elvetendő, a Nagymező u. 20 sz. alatt. Bevallom hősiesen, hogy amikor először hallottam a Mai Manóról, akkor azt hittem, hogy egy mai manóról van szó, de legalábbis valami fantázianévre gondoltam. Aztán kiderült, hogy Mai Manó, azaz May Emánuel császári és királyi udvari fényképészmester volt, akinek a házában és műtermében most galéria és könyvesbolt található. A kapu mellett közvetlen pedig nagyon finom a forralt bor a Mai Manó Kávéházban.

Budapest nem a világ közepe, legalábbis nekem, de több, mint egy év telt el a mostani és az ez előtti látogatásom között és döbbenten vettem tudomásul, hogy nagyon hiányzott. Turistaként Budapest közelít a világ közepe felé. Gyönyörű város!

Adott egy panzió. Jó nevű, jól menő, sikeres. Ezt látják a vendégek, ezt tükrözi a vendégkönyv és a szállásportálokon a visszajelzések. Látszatra minden rendben van, de a mindennapok két "realitása" nagyon nyilvánvaló, ha közelebbről nézzük. 
A alkalmazottaké nagyon keserű. Modern rabszolgaságnak nevezem én, nem tudom, hogy ők minek nevezik? Azt hiszik az a normális, hogy 16 órás váltásban dolgozzanak minimálbérért. Gyakran előfordul, hogy három nap egymás után 16 órát dolgoznak és ráadásnak otthon várja őket 2-3 kisgyerek, gazdaság és sokszor egy beteg vagy idős családtag. Csinálják, mert nincs más választásuk. Iletve lenne, külföldi munka, de azt nem mindenki tudja bevállalni.
Ebben a panzióban a személyzet fele külföldre ment dolgozni. A munkaerőhiányt a főszezon kellős közepén napszámosokkal pótolják.
Aki maradt mosolyogni csak délelőtt tud. Motivációja nagyon alacsony, a szükség hajtja előre, minden energiáját arra összpontosítja, hogy harmadmagával annyi munkát vegézzen el becsülettel, ami 6-nak is bőséges volna. És a fizetés legtöbbször késik. 
A válallkozó (főnök) realitása kétségbeesett. Az ő oldalán minden rendben van, ő mindent megtesz az embereiért (saját bevallása szerint), de mit csináljon, ha nincs szakképzett munkaerő, nincs lojalitás, ellenben van belső konfliktus a váltások között és mindennek a tetejében, még lopnak is. Vajon miért?
A panzió pezseg. A 15 év viszi előre. Egész nyáron teltház van és az étteremben is egymásnak adják a kilincset a vendégek mégsincs pénz, nincs elégtétel, nincs sikerélmény, nincs csapatszellem. Nincs semmi, ha mindenkinek a véleményét összeveted. Pedig vendég van. Márpedig, ha van vendég, kellene legyen pénz is. De nincs. Hol van?

A nyár közepén, pont amikor elhatároztam, hogy többet nem foglalkozom semmiféle turizmussal és valami más munkát keresek magamnak, felhívott telefonon egy panziótulajdonos, akit előtte futólag ismertem meg egy megbeszélésen, hogy van egy ajánlata, találkozzunk. Csak annyit tudtam róla, hogy melyik panzió az övé. Mondom magamban, érdekes, hogy pont  most hív, amikor bedobni készültem a törölközőt, veszíteni valóm viszont nincs, megbeszéltük a találkát. Az első impressziók vegyesek voltak. Nagyon hamar kiderült, hogy semmi sem működik úgy ahogy kellene, a tulaj maga túlhajszolt, több üzleti ügye van kibogozandó és neki igazából egy menedzserre volna szüksége, aki átveszi tőle a panzióveztetést. "De mindenestől". Ez lett volna az ajánlat, a levegőben pedig, lelki szemeim előtt már százasok is röpködtek, fantasztikus munkám elismeréseképpen. :) Nagyon hamar felébredtem a nincsenekvéletlenek és a milyenkurvaszerencsém álomvilágból, mert öt perc után kiderült, hogy valahogy úgy kellene megoldani ezt a legyélteamenedzserem dolgot, hogy az alkalmazottak ne tudják meg, hogy én miért vagyok ott!? Értitek, nem? Mondom, hogy ez így nem lesz jó, beszélgessünk másképp. Ha úgy gondolja, hogy az alkalmazottak megfutamodnak és másnap nem jönnek be dolgozni, ha én ott menedzserkedni kezdek, akkor kezdjük az együttműködést úgy. hogy szolgáltatóként készítek egy szervezeti diagnózist és egy akciótervet a változáshoz, hogy a panzió és az ott dolgozók, mind talpon maradjnak a főszezon után is. Ez a változat nekem sokkal jobban tetszett (mint a menedzsment), annál is inkább, mert úgy éreztem, hogy pont azt a munkát végezhetem, amire több mint 3 évet készültem, és végre kapok egy igazán problémás helyzetet és megmutathatom! Megmutatom a világnak és magamnak! Fel voltam dobódba, mi tagadás! Hazafele menet találkoztam két olyan ismerőssel, akiknek elújságoltam, hogy lehet, hogy lesz egy ilyen megbízásom és, itt már gyanút kellett volna fogjak, mindkettő azt mondta, hogy vigyázni kell azzal az emberrel, nem komoly, nem szavatartó. De bennem sokkal nagyobb volt akkor még a lendület, mintsem ezt észrevettem volna, Akkor még hittem...

Másfél hónapra kötöttünk szerződést. Elkezdtem a munkát. A panzió alkalmazottainak továbbra sem mutattak be, úgyhogy elég érdekesen kezdődött a dolog. Bemutatkoztam mindkét váltásnak és egyéni majd csoportos beszélgetéseket folytattam két héten keresztül, amelyek a szervezeti diagnózis egyik alapját képezték. Mivel hétvégeken is dolgoztak megpróbáltam több munkakörben is hasznossá tenni magam, egyrészt, hogy megtapasztaljam a hely dinamikáját, hangulatát, valamint a feladatok leosztását. Így a mosogatástól, a hagyma- és krumplihámozáson keresztül a felszolgálásig mindenbe belekóstoltam. A 16 órás munkanapokból 3-4 órákat én is a csapat tagja voltam. Az elején nagyon furcsán néztek, nem igazán értették, hogy mit akarok, de a józan eszük végül azt diktálta, hogy befogadjanak, mert a segítség mindenkor jól jött. 
Sajnos a tuljadonos sosem ért rá úgy beszélgetni velem, hogy figyeljen is rám. Mindig rohant, telefonált, sosem jegyzetelt, emailt sosem olvas, még az sms-eket sem ér rá megnézni. Nem is nagyon hívott vissza, ha látta, hogy kerestem. 
Hetente elutazott üzleti ügyben, helyettese a panzióban ilyenkor nem volt. Munkám során azt tapasztaltam, hogy a dolgok megszokásból történtek úgy ahogy történtek, nem létezik egy rendszer, egy szabályzat, nincs felelősség. Mindenki végzi a dolgát, a régiek úgy ahogy már 10 éve, az újak úgy, ahogy gondolják, hogy kell. Senki nem meri a másiknak megmondani, ha valami nem jó, ha valamit másképp kellene csinálni, mert nem akarnak "parancsolgatni", mert ők nem "főnökök", mert szomdszédok, komák, unokatestvérek vagy hasonló. Persze mindkét váltásban vannak ügyes, talpraesett személyek, akik akarva-akaratlanul a stabilitást jelentik ebben a panzióban, de félnek bármilyen változástól, bármilyen újdonságtól. mert az ő értelmezésük szerint ez csakis több munkát jelenthet. Ezek a "csapatvezetők" a főnök által is méltányolva vannak, differenciált bérezésben részesülnek (ne gondoljatok csillagászati összegekre). Ebben a panzióban soha senkit nem dícsértek meg, soha nem kérték ki senki véleményét, nem hallgatta meg őket senki. A 100-200 lejes havi bónuszokat azért kapták, hogy nehogy elmenjenek szezon közepén... 
A kommunikáció az egyes váltásokon belül a "megszokott" módon történik, de a két váltás között már nem nagyon, ezen kivül pedig a személyes konfliktusok érezhetően befolyásolják az együttműködést legyen szó beszerzésről, menü egyeztetésről, programokról, stb. 
Augusztusban fesztiválra készültek. Szükség volt még munkaerőre. Toboroztam munkaerőt is, de lassan rá kellett jönnöm, hogy ebben a káoszban én nem tudok labdába rúgni. Elhatároztam, hogy ha már megváltani nem tudom a világot, legalább összerakok egy tisztességes fejlesztési tervet, ami megvalósítható és valós tapasztalataimra támaszkodik majd leülök szépen a főnökkel és megbeszéljük, hogy mit és mikor lehet megvalósítani belőle. Pézügyi tervet is készítettem volna, ha kaptam volna segítséget, adatokat, de nem kaptam SEMMIT. A weboldalukon feltüntetett árak alapján készítettem egy számítást, de a mai napig senki sem volt kíváncsi sem a tervre, sem a munkaköri leírásokra, sem a számítasaimra. A munkámat nem fizették ki, egyszer sem találkoztam személyesen a főnökkel, a telfonhívásaimra nem válaszol, smst nem olvas, emailt még annyira sem... A közöttünk zajló kommunikációra a következő mondatból áradó "egyetértés" jellemző:  "Sok levest el kell adjak, hogy ki tudjalak fizetni..... de nem látok semmi eredményt". Októberben jelentkezett és azt mondta, hogy a következő héten fizet. Jeleztem neki, hogy küldtem egy hivatalos fizetési felszólítást és azt is mondtam, hogy ügyvédi lesz a következő. Mire ő: "azzal nem fogunk megoldani semmit..." ???
Sztorizni még lehetne, de kár az energiáért. És habár azt mondtam, hogy veszíteni valóm nincs, mégiscsak úgy érzem, hogy valamit elvesztettem. Ha nem mást, a lelkesedésem. DE, abszolút tapasztalatot szereztem és betekintést nyertem egy másik világba, amit eddig csak kirakatból ismertem. 

Több mint egy órája ezzel a román szóval harangoznak a fejemben: "fraieră", ami annyit tesz ki, mint om prost. Röviden. Balfék, átverhető, naiv, jóhiszemű, szóval minden ami kell, ahhoz hogy...  Harangoznak a fejemben fraierăăă, fraierăăă, fraierăăă. Nem tudom hányadikat üti, de kegyetlen. És most már fáj. De mégis miért vagyok az? Engem arra tanítottak, hogy legyek becsületes, hogy ne ítélkezzek mások fölött látatlanban, hogy ha valamit megígérek, akkor az csináljam is meg, Csupa emberséges dologra. A francba! Mit érek vele? És a gyerekeim? Vajon nekik ez mire lesz jó? .
Teljesen kiakadtam. Elestem. Nem először, de most nagyon megütöttem magam. Persze, mindig felállok, mindig tovább megyek, de kevesebb lendülettel, kevesebb hittel, kevesebb meggyőződéssel. 
Dühös vagyok, elkeseredett. Fáj ez a világ!

Olvasom egy ismerősöm bejegyzését, hogy egy barátnője hazatelepedni készül és munkát keres. Nyelveket beszél, megbízható, kedves, kreatív és minden, amit egy normális munkaadó kívánna magának egy csapatba. Mégsem egyszerű a munkakeresés. Az a baj, hogy túl jó, túl tapasztalt, nem lehet kiszúrni a szemét 1500 lejes fizetéssel, nem lehet átverni, nem lehet kizsákmányolni. Mondom én, persze lehet, hogy közel sem járok az igazsághoz. Nem tudom.
A tavaly, abban a reményben, hogy rugalmas munkaidőbeosztással is lehet pályázatot írni, egy pályázatíró és tanácsadó céghez (jó nevű, jól menő) én is elküldtem az önéletrajzomat. A munkahelyi követelményeknek, úgy éreztem, hogy szinte teljes mértékben megfelelek. Magyarul, románul, angolul írok, beszélek, pályázatírásban és lebonyolításban több éves tapasztalatom van, csapatban jól tudok dolgozni, de egyéni munkabírásom sem megvetendő. Nyitott lettem volna sokféle változatra, ha egyáltalán szóbaálltak volna velem. Az automatikus email, hogy köszönik a jelentkezésemet és majd szólnak bejött a postaládámba és azóta is várom, hogy hívjanak, hogy bár nézzenek szembe velem és ott mondják meg, hogy túl öreg vagyok...
Nem hívtak, nem mondtak semmit. Utólag gondolkodtam, hogy tényleg lehet túl öreg vagyok. A kezdőcsomag, hogy laptop meg telefon meg egy fiatal dinamikus csapat tagja lenni számomra már nem olyan nagy cikk. Én csak dolgozni szerettem volna, tudásomat adni egy olyan cégnek, amely pont arra a tudásra keresett embert. Na mindegy. Tudomásul vettem. Ez volt az egyetlen próbálkozásom, három évvel az után, hogy eljöttem az előző munkahelyemről. Őszintén, nem az esett rosszul, hogy esetleg tényleg jóval meghaladtam a munkaadó elképzelését a leendő munkatárs életkorát illetően, hanem az, hogy válasz nélkül hagyott egy "profi" cég.
Egyre kevésbé értem, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok és egyre kevesebb reményem van, hogy számomra belátható időn belül, pozitív változást tapasztaljunk ebben az országban. Bárhol, bármiben. Ennyire sötétnek nem láttam az alagútat.

A Duna-delta szépségeiről, csodálatos madárvilágáról sokat hallottunk. Környékünkről sokan járnak is rendszeresen a deltába, főleg halászni. 
A nyár közepén keztünk el szállás után érdeklődni, interneten keresgélni és igaz ugyan, hogy rengeteg az ajánlat, mégis kevés volt olyan amely, ár-érték kategóríában megfelelt volna nekünk és 8 embernek biztosított volna szállást. Ami tetszett, már foglalt volt, ami meg foglalható volt, az nem kapott meg egyből. Aztán szinte-szinte lemondtunk az idéni deltás kirándulásról mondván, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, majd jövőben időben újra nekiindulunk. Végül a család akivel voltunk, jobban rá volt gyújtva a nyaralásra és megtalálták a a szállást Sulinán, ami igencsak kedvemre való volt, de nem volt olcsó. Egy valamikori török kereskedő család által lakott ház, amelyet egy projekt keretében felújítottak és kibővítettek. A berendezés is nagyon ízléses volt, én amikor megláttam extázisba estem a gyönyörűségtől. 

A házat rendező, a vendégeket fogadó helyi hölgyről, márcsak azért is, hogy megerősítse Sulina színes etnikumú voltát, kiderült, hogy apai részről magyar származású. Vezeték neve Torok, így mondta ő, vagyis Török és testvérei vannak Sepsiszentgyörgyön meg Tordán. Magyarul nem beszélt, de ez csak zárójel. 
A város kinézete amúgy nagyon lehangoló. A régi, egykor virágzó kikőtővárost sejtető épületek több mint fele romos, nem lakja senki és úgyanúgy a halfeldolgozó üzem, vagy a parton sorakozó raktárépületek is omladoznak. A város lakossága a Dunával párhúzamosan futó, számozott utcák tömbházaiban vagy kisebb magánházaiban él. Mi a III. utcában laktunk. :) Összesen hat párhúzamos utca van. Sötétben ilyenek.

Valószínűleg, hogy többeket taszít, mint vonz egy ilyen hely látványa, de engem személyszerint lenyűgözött a történelmi háttér és a település nyugodt, jó hangulata. Kéregetők nincsnek, kóbor kutyák vannak. 
Ami a Duna-deltát illeti. Szinte el is feledkeztem róla... Személyenkénti 40-75 lejbe kerül egy kirándulás a deltába az időtartam és a tevékenységek függvényében. Mi egy rövidebbre fizettünk be, ami általában 2,5-3 óra és a környékbeli csatornákat, valamint a  Musura-öblöt foglalja magába. Bevallom őszintén, hogy csalódott voltam a kirándulás után. Természetesen nem a delta szépségeiben csalódtam, hanem abban, hogy ezeket a kirándulásokat nem teljesen korrekt módon reklámozzák. A gyanútlan turista örül, hogy 40 lejért mennyi mindent lát majd (olvasva a reklámcédulát) és eszébe sem jut megkérdezni, hogy a madarakat közelről fogja-e látni, valamelyik kanyarban kiszállhat-e a partra stb. Miután sebesen végig motorcsónakáztunk a Cardon csatornán és elértük a Cardon nevű halászfalut, mondom a csónakmesternek, hogy én kiszállnék, megnézném ezt a 14 lakosú falut, mire ő, ok, de ha nem kérdezem, nem áll meg. Szóval ezeket a dolgokat most már tudjuk, hogy előre le kell beszélni részletesen. Mert a pelikánokat is inkább megzavartuk, mint megfigyelhettük. A távcsövet tiszta potyára vittük magunkkal, mert a Musura-öbölben, akkorák voltak a hullámok, hogy a távcső csak amúgy ugrált a szemem és az orrom között. Na, de ettől függetlenül, megbeszéltük a csapattal utólag, hogy ízelítőnek jó volt ez így. Most már okosabbak lettünk és tudjuk mit akarunk, ha legközelebb arra járunk. Izglamas volt, szép volt.

Egyik ok, amiért Sulinát választottuk uticélul az volt, hogy legyen tengerpart is. A gyerekekre fogtuk, hogy miattuk, de igazából mi is ilyenre vágytunk. A szállásról kisbusszal lehetett kimenni a tengerpartra. Mi kb. 3-4 km-re voltunk a parttól. A busz nyáron 7 percenként és pontosan járt, szeptember 1-től 15 percenként, szintén pontosan. A jegy 2 lej. Taxi is létezik, az is 10 lejért a homokon állt meg. Amúgy a busz is. Chiar pe nisip. Két beach bar / vendéglő és egy picike sörös/üditős hely van a parton. Nincsenek üzletek, hangos zene. bóvlit árusító bódék. A víz tiszta volt (állítólag szennyezett, mert ugye ott ömlik s Duna a tengerbe, miért is ne lenne szennyezett) és meleg. A szennyezettség nem látszott, a hullámok pont fix jók voltak és a hamsii is finom volt.

Mi főztünk magunknak, de egy este elmentünk egy bizonyos Florihoz, aki az udvarán berendezte a 3 nagy asztalból álló éttermét és főz rendületlenül. Fiatal, alig ha van 30 éves és rendkivül kedves és ügyes. Azt főzi rendszerint, amit aznap a férje fog. Mi harcsát és pontyot ettünk, de olyat, hogy a gyermekek is megnyalták mind a 10 ujjukat. Halleves volt (harcsából) és ponty în saramură puliszkával. Nyam-nyam. Volt desszert, bor, țuica és víz, és felnőtteknek 50 lej volt a menü. A gyerekeknek, négyüknek fizettünk egy menü árát. Minden baniját megérte. Ilyen finom hallevest életemben nem ettem! Mivel ez volt az első hallevesem. :) De komolyan, picit aggódtam, hogy mi lesz, ha nagyon hal ízű lesz....?
Még sokat lehetne mesélni. A temetőről, ahova tengerészek, tábornokok, hercegnők vannak eltemetve és ahol a sírkőfeliratok 21 nyelven beszélnek. A kis múzeumról, amit ajánlok mindenkinek, aki Sulinán jár és ami az Európai Duna Bizottság kilátótornyának épületében van berendezve. Az is érdekes volt számomra, hogy hivatalos adatok szerint 61 görös nemzetiségű személy él Sulinán, a görög közösségnek mégis 86 fiatalból álló tánccsoportja van, akik egyik este a közösségi ház előtt táncoltak és énekeltek. Apróságok?

Arról nem szóltam, hogy az autóinkat Tulcean hagytuk (6 lej/nap a parkolásdíj) és odafele a leglassúbb hajóval mentünk Sulinára, a személyhajóval. Olyan mint a személyvonat. Lassú. 4 órát mentünk 70 km-t. Ezzel a hajóval költöznek, vásárolni mennek, és turistákat szállítanak. A jegy ára, gyereknek, felnőttnek egyaránt, 46 lej. Nyaralásunk végén rapiddal (másfél óra) érkeztünk Tulceara. Ennek az ára 60 lej/fő.
​
Ha nem tudtátok eldönteni, hogy menjetek vagy ne menjetek a deltába, akkor mondom nektek: menjetek! 

Ez az út más volt. Most nem valami olcsó, régi bérház szobáját foglaltuk le, ahol a zuhanysarok a recsegő ágy tőszomszédságában volt, hanem egy jóbarát vendégszeretetét élveztük kissé távolabb a nyüzsgő központtól. Láttam egy picit abból a Bécsből, amiből eddig nem sokat. És tetszett.
Három teljes napunk volt és mindenki tudta, hogy mit szeretne csinálni. Persze ez így nem igaz. ÉN tudtam mit szeretnék, a többieknek pedig megmondtam, hogy ők is szeressék csak ugyanazt. Hundertwasser, Klimt, a Prater és egy séta az óvárosban egy pedig a Dunaparton valahol. Önző voltam, igen, igen, de mit csináljak, ha szeretem, amit szeretek? 
Első nap megnéztük a barátnőm munkahelyét, egy nemzetközi iskolát, ahol 3 éves kortól érettségiig mindenféle színű és nemzetiségű gyerek és fiatal tanul. Romántól azerbajdzsániig, indiaitól franciáig és vissza.
Aztán mivel viszonylag közel voltunk a Hundertwasser házhoz, elmentünk, hogy mi is nézzük meg kivülről azt a lakóházat, amelyben 52 lakrész található és 250 fa és bokor otthona is egyben és engem elvarázsol valahányszor látom.  Teljesen elvarázsol. 

Hundertwassert vagy nagyon lehet szeretni vagy nem. Én az előbbiek táborához tartozom és nagyon inspirálnak a munkái és ahogy a "filozófiája".
A ház lakói, gondolhatjátok, nem túl bolgogak, hogy ott ólálkodnak a turisták naphosszat és kattogtatják a fényképezőgépeiket, de tény, hogy Bécs egyik leglátogatottabb házában laknak és hát együtt kell élniük ezzel. Szegények! ... :) A házzal szemben van egy Hundertwasser Villagenek nevezett bazárszerű, szintén Hundertwasser által tervezett, épület (üzletek. galériák), ami korábban egy gumiabroncs gyár volt, most pedig az "éhes" turistáknak szolgál látványul, kompenzálva azt a hiányérzetet, amit a lakóház csak kivülről való megtekintése hagy az emberben. 
A Hundertwasser ízlelőbimbóim csak éppen nyiladoztak, úgyhogy innen a múzeumba mentünk, ahol az első két emeleten Hundertwasser képei vannak kiállítva, az utolsó emleten pedig vándorkiállítások kapnak otthont egy bizonyos időre. Ezúttal Edward Burtynsky kanadai fotós Víz című kiállítása volt látható, ami igencsak lenyűgőző volt. A fenti linken megnézhetitek a galériát.
És vissza Hundertwasserhez. :) Az egyenetlen padló, a lépcsőház, a korlát, a képek, az itt-ott élő fák és csejék és nem utolsó sorban a gondolkodás, ami mögötte van! Aki a természetet szereti és védi, az rossz ember nem lehet. Jól mondom?

Feltöltődtem. Széppel, színnel, élettel. Megéheztünk. Jöhetett egy kis Duna parti séta, ami a Duna-szigetet (Donau Insel) érintette és nagyon szabados, nemzetközi fílinget árasztott és nem volt tele turistával, de tele volt napfürdőzőkkel és kerékpárosokkal a háttérben pedig modern irodaházakkal. ​Itt ebédeltünk egy későit és nem osztrákot majd úgy érezvén, hogy kerekre sikeredett a nap, hazamentünk.

A második nap a császári-birodalmi Bécsről szólt. Múzeumokban nem voltunk. Csak sétáltunk, ettünk, fagyiztunk, este pedig vídámparkoztunk és bécsiszeleteztünk. Ez más volt. Ez impozáns volt, uralkodói, történelmi. Egyedi hangulatú. 

Ó, és aztán este minden bátorságomat összeszedtem, hogy a hullámvasútra, és még ennél is rémisztőbb vasútra felüljek. A fekvős vasút, azt hittem, hogy ilyen repülős szenzációt ad, de amikor fejjel lefele és a saját tengelyem körül is forogtam 120-al, akkor megfájdult a fejem. Szerencsére, hogy a vacsora ez után következett, mert különben úgy jártam volna, mint Mr. Bean a repülőn. A Pratert egyébként ajánlom mindenkinek, akinek a gyereke vagy maga is szereti a hasonló élményeket. A Schweizerhaus sörkert pedig méltó befejezése volt a napnak. 

Utolsó napunk ismét a szépművészeről szólt. Ezúttal másik kedvencem, Klimt került műsorra és az ő képeivel együtt kiállított impresszionista és egyéb festőművészek munkái a Belvedere palotában. Esett az eső így ráérősen néztük végig a kiállításokat, hogy majd visszatérjünk a Városháza előtti térre, ahol a nemzetközi konyha remekeiből lehetett választani a Filmfesztiválra felállított sátraknál. Nyam-nyam. 

Még annyit Bécsről, hogy szuperjó a tömegközlekedés. Mindenhova el lehet jutni villamossal, metróval, vonattal vagy busszal. A 72 órás (3 napos) jegy 16 euró és mindenre érvényes. Szerintem nagyon megéri, így több idő marad bámészkodni itt-ott a lábaid pedig estére még mindig a tieid.

Szeretem a Voltajt. Zeneszámainak szövegéből csak annyit tudok, amennyit a '89 előtti román énekesek számaiból tudtam: egy fél sort vagy még annyit sem. "Eu, tu și o umbrelă, eu, tu ne plimbăm", vagy az "un actor grăbit..." és tovább már csak a dallama cseng a fülemben. Szóval a Voltaj számait reggelente, iskolába menet a rádióból ismerem és még én is meglepődtem a városnapi koncerten, hogy szinte mindegyikből tudok énekelni egy fél sort. :) A közönség viszont szinte elejétől végig fújta az összes számot! Azok a székelyek, fiatalok, akik nem tudnak vagy nem mernek románul megszólalni egy mindennapi helyzetben. Egy emberként énekelték "îmi cere inima s-o mai spun o dată, asta e țara mea, jur că-i minunată. Cei care simt la fel, să-nceapă nebunia, din toată inima pentru România". Nem kell kommentálni. Nagyon jó hangulat volt.
Többek között arra gondoltam, hogy mennyivel szívesebben, könnyebben, hatákonyabban lehetne megtanítani a román nyelvet, ha a fiatalok számára érdekes témákkal közelítenének a nyelvhez, mint például a zene. A Voltaj, miért ne? Nem újdonság az egyéb idegenynyelvek oktatásában a fenti ötlet, nem kellene feltalálni a spanyol viaszt, csak hát.... Mindenesetre nem fogom elfelejteni egyhamar azt az élményt! :) 
A koncert pedig szuper volt! 
u.i. Nagy Feró ... szegény...kápálózott, mindhiába.

Már nem vagyok (olyan) fiatal, vagyis nem most szálltam le a falvédőről, mégis időbe telt amíg megszoktam sok mindent, ami az angolok életformájához, házi szokásaikhoz tartozik, és nemcsak, hogy megszoktam, hanem megpróbáltam megszeretni őket, de lagalábbis nem ítélkezni felettük.

A fiatal családok nem sokban különböznek az itthoniaktól. Talán kevesebbet puszilgatják gyerekeiket...és télen, a mi standardjaink szerint, alulöltöztetik babakocsis gyerekeiket. Persze az anyuka köldöke is kikandikál néha a kigombolt kabát allatti blúzika alól, vagy harisnya nélkül húzza fel a csizmáját akár nulla fokos hidegben is. A családi együttlétek hétvégén látványosak, amikor mindeki valahova kiruccan, függetlenül az időjárástól. Az autó csomgatartójában ott van a gumicsizma, az esőkabát és a kutya. Na meg a gyerekek a hátsó ülésen.

Az idősebb generáció azért más. Én csak a családomról tudok nyilatkozni, de úgy gondolom, hogy azok a vonások, amelyeket az évek során megtapasztaltam anyósomék otthonában, kisebb nagyobb eltéréssel megtalálhatók az ő generációjuk otthonaiban. 70-80 éves korosztály.
Ez a generáció mihamarabbi önállóságra nevelte gyerekeit, talán ezzel is magyarázható, hogy nem ölelkeznek, nem puszilóznak és unokáikkal is más a kapcsolatuk, mint például az itthoni nagymamáknak, nagytatáknak. Az érzelmi szálak nem láthatóak, de léteznek! Nagyon is!

Az ötórai tea, nem öt órakor van, de szerves része a mindennapoknak és, mint nálunk a pálinka, ami mindenre orvosság, náluk a "lovely cup of tea" a gyógyír. És nem az Earl Grey, ahogy az angol nyelvkönyvek diktálják, hanem a fekete tea tejjel. Az elején elég nehezen tudtam  gyerekeimnek megmagyarázni, hogy a müzlit miért csak reggel lehet enni, és az ebéd miért csak szendvics, de alkalmazkodni tudunk is és illik is, ha más házában vagyunk, így mára már mindenki jól begyakorolta, hogy ne éhezzen meg egy szelet szilvaízes kenyérre délután 4-kor, mert 7-kor vacsora. Na, ezért nem ilyen durva a helyzet! :) A vacsorát mindig lehet tudni, hogy hányra készül el, és mindeki egyszerre ül asztalhoz. Ez a fő családi étkezés, amikor főtt étel van, több fogásos és ha fel szeretnél állni az asztaltól evés után, engedélyt kérsz...ez természetes.
Vacsora után jön egy kis borozgatás, majd a mosogatás után a családi társasjáték. Ez az egyik kedvenc családi szokásom, amit itthon is örömmel űzünk.
Ez a generáció nincs az interneten, a társasági életüket telefonon szervezik meg és intenzíven ápolják baráti kapcsolataikat, amelyek visszanyúlnak a középiskoláig akár. Szülinapi és karácsonyi üdvözlőlapokat küldenek egymásnak postán, így, amikor szétnéznek a nappaliban hetekig látják, hogy milyen sokan gondolnak rájuk, szeretik őket. Mennyivel személyesebb azért egy kézzel írt üdvözlőlap!

Amit még nagyon szeretek a vidéki Angliában, hogy behálózza, a kizárólag gyalogos ösvényrendszer (Public Footpath), aminek története visszanyúlik azokra az időkre, amikor az emberek gyalogszerrel mentek a földekre dolgozni, a szomszéd faluba, a templomba, iskolába stb. Ezeken az ösvényeken szinte gyalogosan be lehet járni Angliát, és el tudok képzelni egy egyhetes fogadótól-fogadóig gyalogtúrát mondjuk a Cotswolds környéken...
Itt abbahagyom az angol falusi élet dícséretét.

Tudjuk vagy tapasztalatból, vagy hallottuk másoktól, hogy Anglia drága ország és a talpalattnyi föld, ha van, aranyat ér. Ez valóban így van. A faluban egy 3 hálószobás újabb építésű ház ('70-es évek) ára 500 ezer font körúl van, a pici ablakú, nádfedeleseké 800 ezertől a csillagos ég. 
Ha tartozik is nagyobb kert a házhoz, nem jellemző a veteményes, inkább a gyep és virágoskert, ha meg nincs kert, de van kedv a kertészkedéshez, lehet bérelni egy-két ágyásnyi föld darabkát (allotment) a célnak megfelelően, Ez az elkerített terület rendszerint a falu határában van és szemmel láthatóan gondoskodás és szeretet jeleit mutatja. nem kereskedelmi célból, saját fogyasztásra lehet termeszteni bennük bármit. 
A faluban lehet venni házitojást, különböző zöldségeket, sőt kacsatojást is, csak kell tudni, hogy ki foglalkozik ilyesmivel. Nem ritka az sem, hogy a kapu elé ki van téve a termés, a kerítésre felragasztott papírlapra ki van írva az ára, amit a vásárló egy odakészítétett doboza "befizet", vagy bedobja a postaládába. Ganyét is lehet kapni, zsákokba "csomagolva".
Foxtonban nincs ugyan termelők piaca (Farmers' Market), de a szomszédos falvakban van, hetente vagy kéthetente. Hasonló a mi helyi termékek vásárunkhoz. Rendszerint 9 és 14 óra között zajlik egy-egy ilyen vásár, de mivel bevándorló családok is árulnak, így nemcsak black puddingot (vérest) lehet kapni, hanem olíva olajat, indiai fűszereket stb., de kovács is volt az utóbbin, gyönyörű kovácsoltvas darabokkal. És kézzel írják a nyugtát, nem kötelező a kasszagép. :)

Ha nincs is vásár Foxtonban, van Nyílt Kertek Napja (Open Gardens), amikor is gazdasszonyok megnyitják az érdeklődők előtt gondosan ápolt kertjeiket, büszkén mutogatják falustársaiknak vagy idegen faluból jött látogatóknak. A belépő egy napra 5 font, az összegyűlt pénzt pedig valami jótékonysági célra költik. Az idén több, mint 100 látogató volt kíváncsi a kertekre, a pénzt pedig az óvoda összetőrt játékainak pótlására fordították. Szép nem?

z a falu, amelynek van elemi iskolája, szerencsés, Mondom én. A szülők és gyerekek mindenképpen, habár zsenge kortól még mindig sokan küldik bentalkásos iskolába a gyerekeiket. 5-9 éves kortól akár. 
Foxtonban 11 éves korig lehet iskolába járni, utána vagy iskolabusszal a legközelebbi középiskoláig, vagy bentlakásos iskolába (boarding school). Bonyolultabbnak tűnik első látásra az ő rendszerük, de nem az. Inkább az iskolaválasztás lehet kicsit nehezebb, ha jó iskolába szeretnéd iratni a gyerekedet, de csak lyukas penny árválkodik a zsebedben.
Minden iskolának egyenruhája van. Reggelente látni a buszt, amikor felveszi a szoknyás lányokat és a zakós, nyakkendős fiúkat, majd délután, leteszi őket.
Iskolán kivül a gyerekek ugyanazt csinálják, mint nálunk: lógnak számítógépjeiken, telefonjaikon, ücsörögnek a parkokban a padokon és serdülnek, mindenki a maga módján. Hogy ha ezen kivül mást is szeretnének csinálni, akkor lehet sportolni (foci, tenisz, tollasslabda, kirkett, ping-pong), vagy más területeken felejszteni önmagukat.. vakációkaban gyakori, hogy munkát vállalnak a 16 évet betöltött fiatalok. 
Aztán felnőnek és otthagyják a falut.... ott is. 

​Foxton gazdálkodó falu volt 100 évvel ezelőtt. Ma 3-4 kisebb farm van csupán a faluban. Az aktív lakosság a falu határain kivül keresi meg a kenyerét. Ingáznak Cambridge, London, Ryston. Stevenage városokba... Ha az autók számának növekedése jólétre utal, akkor a foxtoniak jól élnek, Egy-egy ház előtt minimum kettő, de több esetben három autó parkol. 

Amit viszont én nagyon szeretek, az az, hogy az idősek nem öregek! A középosztálybeli nyugdíjasok aktívan részt vesznek a közösségi életben. Kiveszik részüket a szervezési munkából (események kapcsán), mindenki támogat egy-két jótékonysági szervezetet, ápolják kapcsolataikat és ha egészségük engedi utazgatnak, kirándulnak, kertészkednek, sportolnak.
Anyósom például hetente egyszer vagy kétszer teniszezik és egyszer valamilyen csoportos fitnessórára jár. 77 éves. Csodálom. Évekkel ezelőtt néha rosszul esett, ha ottjárttunkkor nem ért rá velünk lenni, mert dolga volt. Vagy "Nyílt kertek" napokat szervezett, vagy jótékonységi gyalogláson vett részt, vagy Cambridgebe ment az középiskolai barátnőjével találkozni. Szeretnék ilyan szerencsés lenni és hasonló módon élvezni majd napjaimat...

​Az angolok nem olvadnak el a kedvességtől, nem puszilóznak, főleg a idősebb generáció, de bíznak egymásban és összefognak szükség esetén. A szomszédra bízzák lakásukat, ha egy-két hétig távol vannak otthonuktól, pénzt gyűjtenek különböző célokra, hatékony szervezők és nem komplikálják agyon a dolgokat. Szeretem.
És azt is szeretem, ahogy a rendszer felkarolja, támogatja őket, hogy mindezt megtehessék. Az egészségeseket és a betegeket egyaránt. ​