Olvasom egy ismerősöm bejegyzését, hogy egy barátnője hazatelepedni készül és munkát keres. Nyelveket beszél, megbízható, kedves, kreatív és minden, amit egy normális munkaadó kívánna magának egy csapatba. Mégsem egyszerű a munkakeresés. Az a baj, hogy túl jó, túl tapasztalt, nem lehet kiszúrni a szemét 1500 lejes fizetéssel, nem lehet átverni, nem lehet kizsákmányolni. Mondom én, persze lehet, hogy közel sem járok az igazsághoz. Nem tudom.
A tavaly, abban a reményben, hogy rugalmas munkaidőbeosztással is lehet pályázatot írni, egy pályázatíró és tanácsadó céghez (jó nevű, jól menő) én is elküldtem az önéletrajzomat. A munkahelyi követelményeknek, úgy éreztem, hogy szinte teljes mértékben megfelelek. Magyarul, románul, angolul írok, beszélek, pályázatírásban és lebonyolításban több éves tapasztalatom van, csapatban jól tudok dolgozni, de egyéni munkabírásom sem megvetendő. Nyitott lettem volna sokféle változatra, ha egyáltalán szóbaálltak volna velem. Az automatikus email, hogy köszönik a jelentkezésemet és majd szólnak bejött a postaládámba és azóta is várom, hogy hívjanak, hogy bár nézzenek szembe velem és ott mondják meg, hogy túl öreg vagyok...
Nem hívtak, nem mondtak semmit. Utólag gondolkodtam, hogy tényleg lehet túl öreg vagyok. A kezdőcsomag, hogy laptop meg telefon meg egy fiatal dinamikus csapat tagja lenni számomra már nem olyan nagy cikk. Én csak dolgozni szerettem volna, tudásomat adni egy olyan cégnek, amely pont arra a tudásra keresett embert. Na mindegy. Tudomásul vettem. Ez volt az egyetlen próbálkozásom, három évvel az után, hogy eljöttem az előző munkahelyemről. Őszintén, nem az esett rosszul, hogy esetleg tényleg jóval meghaladtam a munkaadó elképzelését a leendő munkatárs életkorát illetően, hanem az, hogy válasz nélkül hagyott egy "profi" cég.
Egyre kevésbé értem, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok és egyre kevesebb reményem van, hogy számomra belátható időn belül, pozitív változást tapasztaljunk ebben az országban. Bárhol, bármiben. Ennyire sötétnek nem láttam az alagútat.

A Duna-delta szépségeiről, csodálatos madárvilágáról sokat hallottunk. Környékünkről sokan járnak is rendszeresen a deltába, főleg halászni. 
A nyár közepén keztünk el szállás után érdeklődni, interneten keresgélni és igaz ugyan, hogy rengeteg az ajánlat, mégis kevés volt olyan amely, ár-érték kategóríában megfelelt volna nekünk és 8 embernek biztosított volna szállást. Ami tetszett, már foglalt volt, ami meg foglalható volt, az nem kapott meg egyből. Aztán szinte-szinte lemondtunk az idéni deltás kirándulásról mondván, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, majd jövőben időben újra nekiindulunk. Végül a család akivel voltunk, jobban rá volt gyújtva a nyaralásra és megtalálták a a szállást Sulinán, ami igencsak kedvemre való volt, de nem volt olcsó. Egy valamikori török kereskedő család által lakott ház, amelyet egy projekt keretében felújítottak és kibővítettek. A berendezés is nagyon ízléses volt, én amikor megláttam extázisba estem a gyönyörűségtől. 

A házat rendező, a vendégeket fogadó helyi hölgyről, márcsak azért is, hogy megerősítse Sulina színes etnikumú voltát, kiderült, hogy apai részről magyar származású. Vezeték neve Torok, így mondta ő, vagyis Török és testvérei vannak Sepsiszentgyörgyön meg Tordán. Magyarul nem beszélt, de ez csak zárójel. 
A város kinézete amúgy nagyon lehangoló. A régi, egykor virágzó kikőtővárost sejtető épületek több mint fele romos, nem lakja senki és úgyanúgy a halfeldolgozó üzem, vagy a parton sorakozó raktárépületek is omladoznak. A város lakossága a Dunával párhúzamosan futó, számozott utcák tömbházaiban vagy kisebb magánházaiban él. Mi a III. utcában laktunk. :) Összesen hat párhúzamos utca van. Sötétben ilyenek.

Valószínűleg, hogy többeket taszít, mint vonz egy ilyen hely látványa, de engem személyszerint lenyűgözött a történelmi háttér és a település nyugodt, jó hangulata. Kéregetők nincsnek, kóbor kutyák vannak. 
Ami a Duna-deltát illeti. Szinte el is feledkeztem róla... Személyenkénti 40-75 lejbe kerül egy kirándulás a deltába az időtartam és a tevékenységek függvényében. Mi egy rövidebbre fizettünk be, ami általában 2,5-3 óra és a környékbeli csatornákat, valamint a  Musura-öblöt foglalja magába. Bevallom őszintén, hogy csalódott voltam a kirándulás után. Természetesen nem a delta szépségeiben csalódtam, hanem abban, hogy ezeket a kirándulásokat nem teljesen korrekt módon reklámozzák. A gyanútlan turista örül, hogy 40 lejért mennyi mindent lát majd (olvasva a reklámcédulát) és eszébe sem jut megkérdezni, hogy a madarakat közelről fogja-e látni, valamelyik kanyarban kiszállhat-e a partra stb. Miután sebesen végig motorcsónakáztunk a Cardon csatornán és elértük a Cardon nevű halászfalut, mondom a csónakmesternek, hogy én kiszállnék, megnézném ezt a 14 lakosú falut, mire ő, ok, de ha nem kérdezem, nem áll meg. Szóval ezeket a dolgokat most már tudjuk, hogy előre le kell beszélni részletesen. Mert a pelikánokat is inkább megzavartuk, mint megfigyelhettük. A távcsövet tiszta potyára vittük magunkkal, mert a Musura-öbölben, akkorák voltak a hullámok, hogy a távcső csak amúgy ugrált a szemem és az orrom között. Na, de ettől függetlenül, megbeszéltük a csapattal utólag, hogy ízelítőnek jó volt ez így. Most már okosabbak lettünk és tudjuk mit akarunk, ha legközelebb arra járunk. Izglamas volt, szép volt.

Egyik ok, amiért Sulinát választottuk uticélul az volt, hogy legyen tengerpart is. A gyerekekre fogtuk, hogy miattuk, de igazából mi is ilyenre vágytunk. A szállásról kisbusszal lehetett kimenni a tengerpartra. Mi kb. 3-4 km-re voltunk a parttól. A busz nyáron 7 percenként és pontosan járt, szeptember 1-től 15 percenként, szintén pontosan. A jegy 2 lej. Taxi is létezik, az is 10 lejért a homokon állt meg. Amúgy a busz is. Chiar pe nisip. Két beach bar / vendéglő és egy picike sörös/üditős hely van a parton. Nincsenek üzletek, hangos zene. bóvlit árusító bódék. A víz tiszta volt (állítólag szennyezett, mert ugye ott ömlik s Duna a tengerbe, miért is ne lenne szennyezett) és meleg. A szennyezettség nem látszott, a hullámok pont fix jók voltak és a hamsii is finom volt.

Mi főztünk magunknak, de egy este elmentünk egy bizonyos Florihoz, aki az udvarán berendezte a 3 nagy asztalból álló éttermét és főz rendületlenül. Fiatal, alig ha van 30 éves és rendkivül kedves és ügyes. Azt főzi rendszerint, amit aznap a férje fog. Mi harcsát és pontyot ettünk, de olyat, hogy a gyermekek is megnyalták mind a 10 ujjukat. Halleves volt (harcsából) és ponty în saramură puliszkával. Nyam-nyam. Volt desszert, bor, țuica és víz, és felnőtteknek 50 lej volt a menü. A gyerekeknek, négyüknek fizettünk egy menü árát. Minden baniját megérte. Ilyen finom hallevest életemben nem ettem! Mivel ez volt az első hallevesem. :) De komolyan, picit aggódtam, hogy mi lesz, ha nagyon hal ízű lesz....?
Még sokat lehetne mesélni. A temetőről, ahova tengerészek, tábornokok, hercegnők vannak eltemetve és ahol a sírkőfeliratok 21 nyelven beszélnek. A kis múzeumról, amit ajánlok mindenkinek, aki Sulinán jár és ami az Európai Duna Bizottság kilátótornyának épületében van berendezve. Az is érdekes volt számomra, hogy hivatalos adatok szerint 61 görös nemzetiségű személy él Sulinán, a görög közösségnek mégis 86 fiatalból álló tánccsoportja van, akik egyik este a közösségi ház előtt táncoltak és énekeltek. Apróságok?

Arról nem szóltam, hogy az autóinkat Tulcean hagytuk (6 lej/nap a parkolásdíj) és odafele a leglassúbb hajóval mentünk Sulinára, a személyhajóval. Olyan mint a személyvonat. Lassú. 4 órát mentünk 70 km-t. Ezzel a hajóval költöznek, vásárolni mennek, és turistákat szállítanak. A jegy ára, gyereknek, felnőttnek egyaránt, 46 lej. Nyaralásunk végén rapiddal (másfél óra) érkeztünk Tulceara. Ennek az ára 60 lej/fő.
​
Ha nem tudtátok eldönteni, hogy menjetek vagy ne menjetek a deltába, akkor mondom nektek: menjetek! 

Ez az út más volt. Most nem valami olcsó, régi bérház szobáját foglaltuk le, ahol a zuhanysarok a recsegő ágy tőszomszédságában volt, hanem egy jóbarát vendégszeretetét élveztük kissé távolabb a nyüzsgő központtól. Láttam egy picit abból a Bécsből, amiből eddig nem sokat. És tetszett.
Három teljes napunk volt és mindenki tudta, hogy mit szeretne csinálni. Persze ez így nem igaz. ÉN tudtam mit szeretnék, a többieknek pedig megmondtam, hogy ők is szeressék csak ugyanazt. Hundertwasser, Klimt, a Prater és egy séta az óvárosban egy pedig a Dunaparton valahol. Önző voltam, igen, igen, de mit csináljak, ha szeretem, amit szeretek? 
Első nap megnéztük a barátnőm munkahelyét, egy nemzetközi iskolát, ahol 3 éves kortól érettségiig mindenféle színű és nemzetiségű gyerek és fiatal tanul. Romántól azerbajdzsániig, indiaitól franciáig és vissza.
Aztán mivel viszonylag közel voltunk a Hundertwasser házhoz, elmentünk, hogy mi is nézzük meg kivülről azt a lakóházat, amelyben 52 lakrész található és 250 fa és bokor otthona is egyben és engem elvarázsol valahányszor látom.  Teljesen elvarázsol. 

Hundertwassert vagy nagyon lehet szeretni vagy nem. Én az előbbiek táborához tartozom és nagyon inspirálnak a munkái és ahogy a "filozófiája".
A ház lakói, gondolhatjátok, nem túl bolgogak, hogy ott ólálkodnak a turisták naphosszat és kattogtatják a fényképezőgépeiket, de tény, hogy Bécs egyik leglátogatottabb házában laknak és hát együtt kell élniük ezzel. Szegények! ... :) A házzal szemben van egy Hundertwasser Villagenek nevezett bazárszerű, szintén Hundertwasser által tervezett, épület (üzletek. galériák), ami korábban egy gumiabroncs gyár volt, most pedig az "éhes" turistáknak szolgál látványul, kompenzálva azt a hiányérzetet, amit a lakóház csak kivülről való megtekintése hagy az emberben. 
A Hundertwasser ízlelőbimbóim csak éppen nyiladoztak, úgyhogy innen a múzeumba mentünk, ahol az első két emeleten Hundertwasser képei vannak kiállítva, az utolsó emleten pedig vándorkiállítások kapnak otthont egy bizonyos időre. Ezúttal Edward Burtynsky kanadai fotós Víz című kiállítása volt látható, ami igencsak lenyűgőző volt. A fenti linken megnézhetitek a galériát.
És vissza Hundertwasserhez. :) Az egyenetlen padló, a lépcsőház, a korlát, a képek, az itt-ott élő fák és csejék és nem utolsó sorban a gondolkodás, ami mögötte van! Aki a természetet szereti és védi, az rossz ember nem lehet. Jól mondom?

Feltöltődtem. Széppel, színnel, élettel. Megéheztünk. Jöhetett egy kis Duna parti séta, ami a Duna-szigetet (Donau Insel) érintette és nagyon szabados, nemzetközi fílinget árasztott és nem volt tele turistával, de tele volt napfürdőzőkkel és kerékpárosokkal a háttérben pedig modern irodaházakkal. ​Itt ebédeltünk egy későit és nem osztrákot majd úgy érezvén, hogy kerekre sikeredett a nap, hazamentünk.

A második nap a császári-birodalmi Bécsről szólt. Múzeumokban nem voltunk. Csak sétáltunk, ettünk, fagyiztunk, este pedig vídámparkoztunk és bécsiszeleteztünk. Ez más volt. Ez impozáns volt, uralkodói, történelmi. Egyedi hangulatú. 

Ó, és aztán este minden bátorságomat összeszedtem, hogy a hullámvasútra, és még ennél is rémisztőbb vasútra felüljek. A fekvős vasút, azt hittem, hogy ilyen repülős szenzációt ad, de amikor fejjel lefele és a saját tengelyem körül is forogtam 120-al, akkor megfájdult a fejem. Szerencsére, hogy a vacsora ez után következett, mert különben úgy jártam volna, mint Mr. Bean a repülőn. A Pratert egyébként ajánlom mindenkinek, akinek a gyereke vagy maga is szereti a hasonló élményeket. A Schweizerhaus sörkert pedig méltó befejezése volt a napnak. 

Utolsó napunk ismét a szépművészeről szólt. Ezúttal másik kedvencem, Klimt került műsorra és az ő képeivel együtt kiállított impresszionista és egyéb festőművészek munkái a Belvedere palotában. Esett az eső így ráérősen néztük végig a kiállításokat, hogy majd visszatérjünk a Városháza előtti térre, ahol a nemzetközi konyha remekeiből lehetett választani a Filmfesztiválra felállított sátraknál. Nyam-nyam. 

Még annyit Bécsről, hogy szuperjó a tömegközlekedés. Mindenhova el lehet jutni villamossal, metróval, vonattal vagy busszal. A 72 órás (3 napos) jegy 16 euró és mindenre érvényes. Szerintem nagyon megéri, így több idő marad bámészkodni itt-ott a lábaid pedig estére még mindig a tieid.

Szeretem a Voltajt. Zeneszámainak szövegéből csak annyit tudok, amennyit a '89 előtti román énekesek számaiból tudtam: egy fél sort vagy még annyit sem. "Eu, tu și o umbrelă, eu, tu ne plimbăm", vagy az "un actor grăbit..." és tovább már csak a dallama cseng a fülemben. Szóval a Voltaj számait reggelente, iskolába menet a rádióból ismerem és még én is meglepődtem a városnapi koncerten, hogy szinte mindegyikből tudok énekelni egy fél sort. :) A közönség viszont szinte elejétől végig fújta az összes számot! Azok a székelyek, fiatalok, akik nem tudnak vagy nem mernek románul megszólalni egy mindennapi helyzetben. Egy emberként énekelték "îmi cere inima s-o mai spun o dată, asta e țara mea, jur că-i minunată. Cei care simt la fel, să-nceapă nebunia, din toată inima pentru România". Nem kell kommentálni. Nagyon jó hangulat volt.
Többek között arra gondoltam, hogy mennyivel szívesebben, könnyebben, hatákonyabban lehetne megtanítani a román nyelvet, ha a fiatalok számára érdekes témákkal közelítenének a nyelvhez, mint például a zene. A Voltaj, miért ne? Nem újdonság az egyéb idegenynyelvek oktatásában a fenti ötlet, nem kellene feltalálni a spanyol viaszt, csak hát.... Mindenesetre nem fogom elfelejteni egyhamar azt az élményt! :) 
A koncert pedig szuper volt! 
u.i. Nagy Feró ... szegény...kápálózott, mindhiába.

Már nem vagyok (olyan) fiatal, vagyis nem most szálltam le a falvédőről, mégis időbe telt amíg megszoktam sok mindent, ami az angolok életformájához, házi szokásaikhoz tartozik, és nemcsak, hogy megszoktam, hanem megpróbáltam megszeretni őket, de lagalábbis nem ítélkezni felettük.

A fiatal családok nem sokban különböznek az itthoniaktól. Talán kevesebbet puszilgatják gyerekeiket...és télen, a mi standardjaink szerint, alulöltöztetik babakocsis gyerekeiket. Persze az anyuka köldöke is kikandikál néha a kigombolt kabát allatti blúzika alól, vagy harisnya nélkül húzza fel a csizmáját akár nulla fokos hidegben is. A családi együttlétek hétvégén látványosak, amikor mindeki valahova kiruccan, függetlenül az időjárástól. Az autó csomgatartójában ott van a gumicsizma, az esőkabát és a kutya. Na meg a gyerekek a hátsó ülésen.

Az idősebb generáció azért más. Én csak a családomról tudok nyilatkozni, de úgy gondolom, hogy azok a vonások, amelyeket az évek során megtapasztaltam anyósomék otthonában, kisebb nagyobb eltéréssel megtalálhatók az ő generációjuk otthonaiban. 70-80 éves korosztály.
Ez a generáció mihamarabbi önállóságra nevelte gyerekeit, talán ezzel is magyarázható, hogy nem ölelkeznek, nem puszilóznak és unokáikkal is más a kapcsolatuk, mint például az itthoni nagymamáknak, nagytatáknak. Az érzelmi szálak nem láthatóak, de léteznek! Nagyon is!

Az ötórai tea, nem öt órakor van, de szerves része a mindennapoknak és, mint nálunk a pálinka, ami mindenre orvosság, náluk a "lovely cup of tea" a gyógyír. És nem az Earl Grey, ahogy az angol nyelvkönyvek diktálják, hanem a fekete tea tejjel. Az elején elég nehezen tudtam  gyerekeimnek megmagyarázni, hogy a müzlit miért csak reggel lehet enni, és az ebéd miért csak szendvics, de alkalmazkodni tudunk is és illik is, ha más házában vagyunk, így mára már mindenki jól begyakorolta, hogy ne éhezzen meg egy szelet szilvaízes kenyérre délután 4-kor, mert 7-kor vacsora. Na, ezért nem ilyen durva a helyzet! :) A vacsorát mindig lehet tudni, hogy hányra készül el, és mindeki egyszerre ül asztalhoz. Ez a fő családi étkezés, amikor főtt étel van, több fogásos és ha fel szeretnél állni az asztaltól evés után, engedélyt kérsz...ez természetes.
Vacsora után jön egy kis borozgatás, majd a mosogatás után a családi társasjáték. Ez az egyik kedvenc családi szokásom, amit itthon is örömmel űzünk.
Ez a generáció nincs az interneten, a társasági életüket telefonon szervezik meg és intenzíven ápolják baráti kapcsolataikat, amelyek visszanyúlnak a középiskoláig akár. Szülinapi és karácsonyi üdvözlőlapokat küldenek egymásnak postán, így, amikor szétnéznek a nappaliban hetekig látják, hogy milyen sokan gondolnak rájuk, szeretik őket. Mennyivel személyesebb azért egy kézzel írt üdvözlőlap!

Amit még nagyon szeretek a vidéki Angliában, hogy behálózza, a kizárólag gyalogos ösvényrendszer (Public Footpath), aminek története visszanyúlik azokra az időkre, amikor az emberek gyalogszerrel mentek a földekre dolgozni, a szomszéd faluba, a templomba, iskolába stb. Ezeken az ösvényeken szinte gyalogosan be lehet járni Angliát, és el tudok képzelni egy egyhetes fogadótól-fogadóig gyalogtúrát mondjuk a Cotswolds környéken...
Itt abbahagyom az angol falusi élet dícséretét.

Tudjuk vagy tapasztalatból, vagy hallottuk másoktól, hogy Anglia drága ország és a talpalattnyi föld, ha van, aranyat ér. Ez valóban így van. A faluban egy 3 hálószobás újabb építésű ház ('70-es évek) ára 500 ezer font körúl van, a pici ablakú, nádfedeleseké 800 ezertől a csillagos ég. 
Ha tartozik is nagyobb kert a házhoz, nem jellemző a veteményes, inkább a gyep és virágoskert, ha meg nincs kert, de van kedv a kertészkedéshez, lehet bérelni egy-két ágyásnyi föld darabkát (allotment) a célnak megfelelően, Ez az elkerített terület rendszerint a falu határában van és szemmel láthatóan gondoskodás és szeretet jeleit mutatja. nem kereskedelmi célból, saját fogyasztásra lehet termeszteni bennük bármit. 
A faluban lehet venni házitojást, különböző zöldségeket, sőt kacsatojást is, csak kell tudni, hogy ki foglalkozik ilyesmivel. Nem ritka az sem, hogy a kapu elé ki van téve a termés, a kerítésre felragasztott papírlapra ki van írva az ára, amit a vásárló egy odakészítétett doboza "befizet", vagy bedobja a postaládába. Ganyét is lehet kapni, zsákokba "csomagolva".
Foxtonban nincs ugyan termelők piaca (Farmers' Market), de a szomszédos falvakban van, hetente vagy kéthetente. Hasonló a mi helyi termékek vásárunkhoz. Rendszerint 9 és 14 óra között zajlik egy-egy ilyen vásár, de mivel bevándorló családok is árulnak, így nemcsak black puddingot (vérest) lehet kapni, hanem olíva olajat, indiai fűszereket stb., de kovács is volt az utóbbin, gyönyörű kovácsoltvas darabokkal. És kézzel írják a nyugtát, nem kötelező a kasszagép. :)

Ha nincs is vásár Foxtonban, van Nyílt Kertek Napja (Open Gardens), amikor is gazdasszonyok megnyitják az érdeklődők előtt gondosan ápolt kertjeiket, büszkén mutogatják falustársaiknak vagy idegen faluból jött látogatóknak. A belépő egy napra 5 font, az összegyűlt pénzt pedig valami jótékonysági célra költik. Az idén több, mint 100 látogató volt kíváncsi a kertekre, a pénzt pedig az óvoda összetőrt játékainak pótlására fordították. Szép nem?

z a falu, amelynek van elemi iskolája, szerencsés, Mondom én. A szülők és gyerekek mindenképpen, habár zsenge kortól még mindig sokan küldik bentalkásos iskolába a gyerekeiket. 5-9 éves kortól akár. 
Foxtonban 11 éves korig lehet iskolába járni, utána vagy iskolabusszal a legközelebbi középiskoláig, vagy bentlakásos iskolába (boarding school). Bonyolultabbnak tűnik első látásra az ő rendszerük, de nem az. Inkább az iskolaválasztás lehet kicsit nehezebb, ha jó iskolába szeretnéd iratni a gyerekedet, de csak lyukas penny árválkodik a zsebedben.
Minden iskolának egyenruhája van. Reggelente látni a buszt, amikor felveszi a szoknyás lányokat és a zakós, nyakkendős fiúkat, majd délután, leteszi őket.
Iskolán kivül a gyerekek ugyanazt csinálják, mint nálunk: lógnak számítógépjeiken, telefonjaikon, ücsörögnek a parkokban a padokon és serdülnek, mindenki a maga módján. Hogy ha ezen kivül mást is szeretnének csinálni, akkor lehet sportolni (foci, tenisz, tollasslabda, kirkett, ping-pong), vagy más területeken felejszteni önmagukat.. vakációkaban gyakori, hogy munkát vállalnak a 16 évet betöltött fiatalok. 
Aztán felnőnek és otthagyják a falut.... ott is. 

​Foxton gazdálkodó falu volt 100 évvel ezelőtt. Ma 3-4 kisebb farm van csupán a faluban. Az aktív lakosság a falu határain kivül keresi meg a kenyerét. Ingáznak Cambridge, London, Ryston. Stevenage városokba... Ha az autók számának növekedése jólétre utal, akkor a foxtoniak jól élnek, Egy-egy ház előtt minimum kettő, de több esetben három autó parkol. 

Amit viszont én nagyon szeretek, az az, hogy az idősek nem öregek! A középosztálybeli nyugdíjasok aktívan részt vesznek a közösségi életben. Kiveszik részüket a szervezési munkából (események kapcsán), mindenki támogat egy-két jótékonysági szervezetet, ápolják kapcsolataikat és ha egészségük engedi utazgatnak, kirándulnak, kertészkednek, sportolnak.
Anyósom például hetente egyszer vagy kétszer teniszezik és egyszer valamilyen csoportos fitnessórára jár. 77 éves. Csodálom. Évekkel ezelőtt néha rosszul esett, ha ottjárttunkkor nem ért rá velünk lenni, mert dolga volt. Vagy "Nyílt kertek" napokat szervezett, vagy jótékonységi gyalogláson vett részt, vagy Cambridgebe ment az középiskolai barátnőjével találkozni. Szeretnék ilyan szerencsés lenni és hasonló módon élvezni majd napjaimat...

​Az angolok nem olvadnak el a kedvességtől, nem puszilóznak, főleg a idősebb generáció, de bíznak egymásban és összefognak szükség esetén. A szomszédra bízzák lakásukat, ha egy-két hétig távol vannak otthonuktól, pénzt gyűjtenek különböző célokra, hatékony szervezők és nem komplikálják agyon a dolgokat. Szeretem.
És azt is szeretem, ahogy a rendszer felkarolja, támogatja őket, hogy mindezt megtehessék. Az egészségeseket és a betegeket egyaránt. ​

Angliában minden településnek van egy civil szerveződésű, de választott (4 évre), helyi önkormányzata, amit Parish Councilnak neveznek. Teljesen önkéntes alapon működik (nincs fizetett alklmazott egy sem) és alárendeltje a regionális, Foxton esetében, a dél-cambridgei tanácsnak. 
Angliában 9000 ilyen helyi tanács van, melyek körülbelül a lakosság 25%-át szolgálják. 
Három fő feladata van egy ilyen tanácsnak: 1. a helyi közösség képviselete, 2. olyan szolgáltatások biztosítása, amelyek a helyi szükségletekre válaszolnak, 3. a helyi közösség életminőségének folyamatos javítása.
A tanács finanszírozása a lakók által befizetett adóból történik. Ebből valósítják meg a különböző programokat és projektekteket is. 
A foxtoni tanácsnak naprakész weboldala van, naprakész információval. Érdemes megnézni, még akkor is, ha nem érti az ember a tartalmát. :) Nem dob ki mindegyre error 404-es üzenetet.
Az infrastruktúra, a szabadidőpark, a különböző klubok, a játszótér, a sportpályák, a különböző események, a tisztaság, új lakások építésének terve, a vasútállomás karbantartása stb. mind-mind a Parish Council hatáskörébe tartoznak. Mondanom sem kell, hogy nem papíroznak és gatyáznak sokat. Komolyan és hatékonyan vesznek mindent. Nem a politikum dönti el, hogy ki mennyit, mikor és hol... Mindenki magáénak érzi a falut és tesz is érte. 
Persze, lehet, hogy nem sötétrózsaszín minden. De állítom, hogy halványrózsaszín. Itt is vannak kevésbé aktív fiatalok, akiket noszogatni kell, hogy vegyen már egy seprűt a kezébe, vagy süssön már egy tepsi tésztát a Férfiak reggelije c. programra, de valahogy a nevelés és az ember fejelágyának beérése meghozza az eredményt és van utánpótlás.
Egy aktuális példát hozok az összefogásra, a közösségi tervre. Az előző bejegyzésben írtam, hogy Foxtonnak van egy görkorcsolya-, gördeszkaparkja. Néhány éve készült el és nagy népszerűségnek örvend. Olyannyira, hogy a közeli városkából (Roystonból) is idejárnak a fiatalok. Nos ezek a fiatalok nem esnek messze a fiatalok fájától. Az utóbbi időben több panasz is érkezett a tanácshoz, hogy isznak, szemetelnek, egyszóval vagánykodnak. Ez még nem volt olyan súlyos, de nemrég történt, hogy a szomszédos óvodának az udvarára bemásztak és összetörték az összes műanyag traktort, biciklit és játékot, amit csak az udvaron találtak (gondolom, csak viccből) és ezeket behajigálták a kertekbe. Mivel nincs térfigyelő kamera és ilyen vandalizmusra még nem volt példa, a történteket már csak konstatálni tudták.
A helyzet orvoslására nem kell éveket várni. A tanács és a közösség kezdeményezésére a roystoni Tesco bevásárlóközponttal közösen adománygyűjtó akciót szerveznek (még folyamatban van), hogy minden mihamarabb rendbe jöjjön. Gondolom kamera is lesz, új traktorkák is és a fiatalok is magukba szállnak egy kicsit. 

Egy angol faluról fogok írni, ahol a férjem felnőtt és ahol szülei ma is élnek. Foxton a neve és a XII. századig nyúlik vissza a település története. 
A falu lakossága 1200 fő körüli, 480 házzal, amiből évente körülbelül 20 cserél gazdát. Fekvése szerencsés: 7-8 mérföldre (11-12 km) van Cambridge várostól és mivel vasútállomása is van, gyorsvonattal egy óra a londoni Kings Cross állomás. Ez csak a két nagyváros, ahova ingázni lehet a megélhetésért. Ezeken kívül van még néhány kisebb város a közelben...
Amikor először jártam Foxtonban, 13 évvel ezelőtt, akkor csak a szemmel azonnal látható dolgokat jegyeztem meg. Hogy milyen zöld a fű januárban, hogy itt nincsenek igazából kerítések, vagy ha vannak, akkor alacsonyak vagy gondosan nyírt sövények. Hogy a ház előtti kert, front garden, mindenkinél más és ritkán elhanyagolt és van a back garden, ami idegen szem elől többnyire diszkréten megbújik a ház mögött. És ami számomra igencsak ámulatbaejtő volt, az a sok műemlék ház, amelynek többségéről lehet tudni, hogy kik voltak az első tulajdonosai, hogy kik voltak, mik voltak ezek az emberek, hogy milyen változásokon ment keresztül a ház, mi történt a benne lakókkal stb. Azt hallottam, lehet, hogy nem igaz, de attól még elájultam tőle, hogy Foxtonban több 400 évesnél öregebb ház van, mint Amerikában összesen. :) 

A falu történetét Rowland Parker (1912-1989), a közösség kulcsfigurája írja meg a The Common Stream c. könyvében, aminek köszönhetően Foxton kiemelkedik a környékbeli angol falvak sokaságából és szélesebb körben ismertebbé válik. Hogy róla könyvet írtak annak köszönhető, hogy rengeteg írott dokumentum maradt a faluról és ez az ember fáradtságot nem ismerve felkutatta azokat és könyvbe fűzte, tiszta passzióból.
Kőhajításnyira persze ugyanolyan szép falvak vannak a környéken. Szebbnél szebbek.
A faluközösségnek van egy óvodája, egy elemi iskolája, egy boltja, egy pubja, egy nyomdája, több focicsapata (elég jók), egy krikettcsapata (nagyon jó), több sport klubja (tenisz, tollaslabda, bowls), egy szabadidőparkja játszótérrel és héhány éve egy skate-parkot is felavattak.

A templomot elfelejtettem. Templomba nem járnak ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nincs erős közösségi élet. Figyelnek egymásra, segítenek egymáson. Mindenki több klubnak a tagja, legalább egy jótékonysági szervezetet támogat, önkénteskedik különböző események megszervezésében.
Önkéntes munka a The Laurentian havonta megjelenő kis, füzetnyi újság is, ami mindenről beszámol: eseményekről, szolgáltatásokról, új lakókról, elhalálozásokról....
​
A falu él és fejlődik. Minden négyzetcentiméter aranyat ér! Annak, akinek van. Vagy négyzetcentimétere vagy aranya.

Szembesültem ismét egy olyan helyzettel, amellyel ugyan korábban is találkoztam, de nem érintett ennyire személyesen.
Egy hétig turistáskodtunk férjem angliai családjával, akik meglátogattak minket a pünkösd előtti héten. Mivel apósom idős és egészségi állapota miatt mobilitása igen-igen korlátozott, kölcsönöztem egy kerekesszéket, hogy egyrészt tehermentesítsük anyósomat, másrészt apósom is velünk együtt élvezze a szabadságot...
Még áldott szerencse, hogy nem teljesen mozgásképtelen! És az is szerencse, hogy nem fűztem nagy reményeket az akadálymentes turizmushoz Romániában, így inkább konstatáltam az áldatlan helyzetet, mintsem tehetetlenül dühöngtem. 
Azt semmiképpen sem vártam el, hogy a barcarozsnyói várban, a sziklás úton szökellve toljuk majd a széket, de egy kicsit meglepődtem, hogy bár a vár bejáratáig sem tudjuk feltolni. Azaz feltoltuk, de erőlködésem (mert én akartam tolni) felért egy jó egyórás fitness edzéssel. Persze van egy 2015-ben felavatott panorámás lift is, de az épp nem működött. Minek is működne egy szép nyár eleji hétvégén, amikor tömegesen érkeznek a turisták a várba? 

Brassó belvárosában a helyzet egy kissé jobb volt, de nem sokkal. Szállásunkat az internetről halásztam le, az elsődleges szempont pedig az volt, hogy minél központibb és földszintes legyen. ​Na, ide ne menjetek! Ez az az eset, amikor a fényképek sem tükrözik a valóságot, a szállásadó sem túl megbízható (telefonon egyet ígért, érkezéskor mást kaptunk), és azon kívül, hogy olcsó volt és tényleg a Tanács-téren van, semmi pozitívumot nem tudunk mondani. A városban pedig nem a járdákkal volt a baj, hanem az EMBEREKKEL. 

A helyzet Csíkszeredában sem sokkal rózsásabb. Egy hét kerekesszékes kísérői szerep után, a férjemmel megállapítottuk, hogy az emberek csak szemmagasságban látnak. Annál alacsonyabbra, ha néznek is, de nem látnak. Egy hét alatt, egyetlen egy brassói kivétellel, senki nem ajánlotta fel segítségét, nem volt előzékeny vagy empatikus. Döbbenet.
​Remélem, hogy a helyzet nem ennyire rossz, csak mivel nekem ez volt az első ilyen tapasztalatom, az érzékszerveim fokozott üzemmódban voltak egy hétig és felnagyítva láttam mindent.
Mindenesetre, embertársaim, kiknek nem adatott meg a teljes mozgásszabadság és azok is akik nap mint nap segítőként álltok egy-egy ilyen személy mögött, minden tiszteletem és együttérzésem a tietek!