Nagyon nagy városok nincsenek Finnországban. A főváros is valami 635 ezer lakossal számol. Turku még 200 ezer sincs. Tampere 230  ezer körül. Ez a három város a tigris hátsó lábnak lábfejénél találhatók és egy egyenlő oldalú háromszöget zárnak közre. 
Turkuba utaztunk vonattal. Olyannal, amilyent mi is szeretnénk, ha lenne ebben az országban. Nem tudtuk, hogy nagyon jókorra időzítettük az utazásunkat. Éppen javában állt a bál, a turkui középkori fesztivál és vásár. Egy egyre népszerűbb fesztivál, amit június végén szerveznek meg minden évben 1996 óta. Mázlink volt! Nagyon szuper volt! Kicsitől a nagyig, nagytól az idősig mindenki középkori ruhákban sétál le s fel, árulja a portékáját, zenél, komédiázik, süt-főz stb. Aki nincs beöltözve, az szerintem mind turista. 180 ezer látogatója is volt már a vásárnak. Magyarországi kézművesekkel is találkoztunk, akik azt mondták, hogy megéri ideutazni. Annyit árulnak egy hétvégén, mint otthon egy fél év alatt. Nagyon jó hangulat van. Nézzétek! 

A lányaim azt mondták, hogy soha életükben nem ettek olyan finom malacsültet, mint ott, én meg soha nem ettem olyan finom lazacot. Este még végig sétáltunk az Aura folyó partján. Látthattuk, hogy azok akik nem szeretik a középkort, a modern kor kínálatát élvezték a különböző lehorgonyzott hajó-klubbok, - bárok,- éttermek fedélzetén  jazz, rock, metál muzsikát hallgatva, sörözgetve, borozgatva. Nagyon szép fekvésű város, a folyó egyértelműen meghatározza a hangulatát. Mozgalmasabb volt, mint Helsinki, de lehet, hogy csak a fesztivál miatt. Lehetett kis motorcsónakokat bérelni a folyóparton levő bároktól és romantikázni a folyón egy üveg pezsgővel, pizzával. Elég sokan romantikáztak. Mi a kocsmából néztük lájv.
Másnap vizibuszra ültünk, amivel ki lehet menni a közeli szigetekre, melyek a Finnország dél-nyugati részén elterülő Archipelago Nemzeti Parkhoz tartoznak. A belvárosból indultunk, ahol a folyó még nem túl széles, de aztán egyre csak szélesedik, egyszer csak azt veszed észre, hogy kint vagy a tengeren és hatalmas hajók húznak el melleted.

Visszafele jövet kiszálltunk a tengerészeti és hadtörténeti múzeumnál és a turkui várnál (ami lehet, hogy régi, de zöld pléh teteje van :)), de aztán úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk őket, inkább elmegyünk egy tengerparti városkába, 14 kilométerre Turkutól, amiről az a hír járja, hogy nagyon szép. Így a délutánt Naantaliban töltöttük, Finnország egyik legöregebb városában. Brigittine szerzetesek (eddig sosem hallottam róluk) kolostora köré épült a város a XV. században, és a kötött zoknikról híres. :) Nem láttunk kötött zoknit árusító boltot egyet sem. 

Este, a vásár-bontás előtt visszaértünk a városba egy áfonyás palacsintára és a katedrálist megnézni. 
Reggel korán indultunk Tamperebe, ahol csak egy napot szándékoztunk tölteni. 
​
Ha bárkinek szándékában van Turkuba látogatni, június vége jó időzítés lehet. 

Valamikor az év elején, háromfordulós demokratikus szavazással eldöntöttük, hogy az idei nyár nagy családi utazása a balti országokat célozza meg és ha lehet, Helsinkitől Vilniusig tömegközlekedéssel szeretnénk eljutni. Az izgalmas döntés után sokáig nem foglalkoztunk a tervezéssel és elég utolsó percre maradt az odaúton kivül minden. Szerencsére, hogy Budapestről Helsinkibe meg volt a repülőjegy , így "muszáj" volt elutazni. :)
​Készülni azért készültem, olvasgatni kezdtem különböző útleírásokat, blogokat. Le is törtem nyomban, mert Finnországról elég sokan azt írták, hogy egy-két nap után unalmas, főleg Helsinki, ahonnan jobb, ha az ember gyorsan áthajózik Tallinba, ami viszont egy gyöngyszem, vagyis kihagyhatatlan...
Szerintem Finnország egyáltalán nem unalmas, még akkor sem, ha nincsenek hegyei és középkori városai. Finnországban van valami varázslatos nyugalom, egy finom tisztelet ember és természet iránt, amit ha nyitott szemmel és lélekkel jársz, lépten-nyomon érzékelsz. Sok apró részlet van, amiből tanulni lehet, ihletődni. Tavaly, egy finnországi projekttalálkozó után valaki megkérdezte tőlem, hogy mi más, miért működnek jobban a dolgok ott (turizmusról volt szó), mint nálunk és akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy nem érzékelhető az emberek között semmiféle alárendeltségi viszony. Az ember emberrel kapcsolódik, működik együtt, dolgozik és nem férfi nővel, főnök beosztottal, fontos ember kevésbé fontossal, tulajdonos a takarító személyzettel, miniszter a vállalkozóval. Lehet, hogy már írtam egy előző bejegyzésben, hogy a nap végén a finnek anyaszült meztelenül szaunáznak: miniszter a vállalkozóval, főnök az alkalmazottal.... na jó, azért férfiak és nők külön. Szerintem itt van a kutya elásva. :) A szaunában. 
Térjünk vissza Helsinkire. Szellős, csendes, laza és nagyon drága főváros. Három éjszakát töltöttünk az önkiszolgáló Omena Hotel egyik láncszemében, ahol a fürdőszoba nagyobb volt, mint a szoba, de négyünknek 100 euróért nem is vártunk mást. Minden négyzetcentiméter számít. ​​
Igazából mindenhová gyalogosan is el lehet jutni, de mivel nagyon jó a tömegközlekedés és olcsó is, érdemes villamosra ülni és körbeutazni a fővárost. Hop on - hop off villamosozás. A 24, 48 vagy 72 órás jegy a 15 pecenként közlekedő hajóra is érvényes, amivel Suomenlinna szigetét is meg lehet látogatni. Az pedig egy turista célpont, a svédek által épített tengeri erődítményével.
​Elmondom, hogy mi nincs Helsinkiben. Nincsenek barokk épületek, gótikus templomok, paloták, várkastélyok, giccs, flancolás.
Mi van: kicsi múzeumok, képzőművészeti galériák, csendes utcák, art-nouveau épületek, jégtörők, jó piac, finom lazac, fincsi pékség, tenger, szauna, élet. Történelem is van, csak nem olyan, mint a miénk, de nem kevésbé izgalmas, ha arra gondolunk, hogy Finnország 1917-ben kiáltotta ki függetlenségét. 

Suomenlinna Helsinkihez tartozik. Az UNESCO világörökség része a katonai erődítmény, melyet a svédek építettek az 1700-as évek közepén. Népszerű kirándulóhely úgy a turisták, mint a helyiek számára. Nyolc kis szigeten terül el, jól el lehet időzni bámészkodással, lazítással. Az idő a nap végére egész jó lett. :)

A folyatásban Turkuba és Tamperebe megyünk rövid egy-két napos kiruccanásra.

Egy opcionális hajókirándulásra is befizettünk, mely Hydra, Poros és Aegina szigeteket érintette, és egy svédasztalos ebéd is volt benne. Nem tudom, hogy miért voltam olyan naív, hogy azt hittem, valamiféle kis hajóval fogunk utazni és az ebéd egy kockásabroszos tavernában lesz... Teljes mértékben az én hibám, hogy ezt nem érdeklődtem meg, úgyhogy amikor reggel megérkeztünk a kikötőbe és megláttam a nagy behemót hajót, amire épp egy kínai csapat tagjai egyenként vagy párosával ugráltak fel, hogy a fedélzeten görög népviseletbe öltözött fiúval és lánnyal fényképezkedjenek, egy kicsit csalódott voltam. Világos volt, hogy legalább 500-an leszünk a hajón és ez nem valami exkluzív kirándulás. Na mindegy. A napfelkelte szép volt. 

Aztán, amikor mind az 500-an a fedélzeten voltunk, elindultunk és én gyorsan meg kellett igyak egy Metaxát. Hátat fordítottam a tömegnek és ellazultam. 
Vagy 3 órát hajókáztunk Hydráig. 2 óra szabadidőnk volt a sziget zegzugos utcáin rohangálni. Az ebéd, ekkorra már kiderült, a hajón volt a következő sziget felé. 

Hydra arról híres, hogy nincsenek motorizált járművek a szigeten. A közlekedés kizárólag szamár-, öszvérháton vagy gyalog történik. A cipekedés is. És még arról híres, hogy itt volt Leonard Cohennek háza. 
Az ebéd, nem a jázminbokor tövében volt és lehetett volna görögösebb az én ízlésemnek, de jól lehetett lakni és választék is volt. Víz, kávé viszont nem tartozott a menübe. 
Viszonylag rövid idő alatt értünk Porosba, ahol fél órát időztünk, szóval semmit. Egy narancslényi időt. 

Ez a sziget nyugodtan kimaradhatott volna a kirándulásból. Utolsó állomásként Aegina szigetén kötöttünk ki, ahol valamivel kevesebb mint 2 óránk volt. Volt aki belemártózott a tengerbe, volt aki buszos sziget-túrára ment, mi csak bambultunk a parton, majd bevásároltunk pisztáciából. Ha ti tudnátok, hogy milyen finom a pisztáciavaj! És a pisztáciás baklava és a pisztáciás csoki és a piszáciás ropogós izé és a pisztácia maga!  Azt mondták, hogy Aegina a mandula és pisztácia ültetvényeiről híres. Úgy tűnt, hogy igaz lehet, mert egy egész utcányi pisztáciaárús kínálta portékáját.
Estére értünk vissza a szállodába, mindeki vörösre sülve, mint a rák. 
Utolsó napunk a Szunion fokhoz vezetett, majd onnan a reptérre. Annak ellenére, hogy az idő nagy részét egy buszon töltöttük, tetszett, hogy nem haszontalanul lődörögtünk a szálloda környékén Athénban, inkább a türkizkék tengerben gyönyörködtünk és Poszeidon templomában, igaz, hogy csak távolról, mert húsvét vasárnap lévén zárva volt a romkert. 

Athénból busszal mentünk a Korinthoszi-csatornán át Nafplioba. Az ezen a napon látottak, hallottak mind újdonság volt számomra. Nem tudtam például, hogy a Korinthoszi-csatornát két magyar mérnök (Türr István és Gerster Béla) tervei alapján építették meg. Amíg nem volt, a mostani 6343 méter hosszú hajóút helyett, 360 km-t kellett hajózni, hogy az Égei-tenger vizeiről a Jón-tenger hullámain ringatózzon a hajó. Persze, nem ringatózni mentek az 1800-as évek előtt a hajósok. 

A Peloponnészoszi-félszigetre átjutva néztük meg Napflio városát, mely az a görög szabadságharc után, 1821-1834 között fővárosa volt az első görög köztársaságnak. Szép kicsi város. Ortodox nagypéntek volt, ünnepi hangulat. Egyből nyári, görögös kedvünk lett.

A következő csoda, a több mint 4000 éves, ezután következett. Mükéné. Aki szereti az ókori történelmet, az ember alkotta csodákat, azokat a civilizációkat, melyek még ma is tartogatnak meglepetéseket a tudósok és az egyszerű emberek számára is, és amelyek ma is hatalmas erővel hatnak ránk, aki szereti a mitológiát, az egyszer látogasson el Mükénébe! Uff, beszéltem! Nekem nem volt elég az erre szánt idő. Majd az unokáimat, ha addig nem dől össze a világ elviszem, erre a helyre és nyitástól zárásig bogarászni fogok a környéken, amíg ők unatkoznak. :)

Agemenmon sírjától nem messze tárták fel Mükéné városát, a küklopikus (hatalmas kövek) fallal körülvett komplex lakóterületet, egy letűnt civilizáció gazdag örökségét. 

És a nap végén Epidauroszba és Aszklépiosz gyógyító szentélyébe látogattunk. A színházat ma is használják, a szomszédos romkertben pedig az ókor leghíresebb gyógyító központja volt valamikor. Ebben a szentélyben teljeskörű gyógyítás folyt, test, lélek, szellem egyaránt putyukálva volt. Szállás, sportpálya, templom, fürdők, gyógyforrások, a színház... szóval, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. :)​

A kirándulás reggel 8-tól este 7-ig tartott. Még egy-két óra jól fogott volna, de nem panaszkodunk. Szuper volt!

A Plaka-negyedben Mythos sört inni, langyos tavaszi napsütésben, fel-felnézni az Akropoliszra és ismételten elcsodálkozni, hogy hogy volt lehetséges mindezt így felépíteni, hogy hogyhogy még mindig állnak, hogy változott-e valamit a világ... Engem teljesen lenyűgöznek ezek a dolgok. Miközben minden korintoszi oszlopfőt meg akarok örökíteni, minden szűk utcába be akarok lesni, lázasan betűzöm a matematikából és fizikából ismert görög betűket a különböző táblákon és sikerélményként élem meg, ha egy-egy szót ki tudok olvasni. És persze mindig elhatározom, hogy megtanulok görögül, spanyolul, norvégül, törökül...

Athén nem biztos, hogy fog tetszeni az először odalátogatónak, de kétségkívűl az Akropolisz és a lábánál elterülő Plaka negyed vagy a Monastiraki térbe torkolló szűk utcácskák egyedi hangulatot kölcsönöznek a város eme részének. Színes, nyüzsgő, bazáros és sajátságosan athéni. És nagyon, de nagyon finomakat lehet enni. A tavernák még mindig zömében családi válallkozások, sok helyen látni, hogy az idős apa ül a taverna ajtajában, komboloit morzsol, a fia, az unokája, a menye pedig felszolgál, sürög-forog. ​
Az alábbi képek a Monastiraki tér környékén készültek.

Szállodánk annak ellenére, hogy 20 percre volt gyalog a Monastiraki tértől és 3 percre az Omonia tértől, nagyon külvárosias és az otthonról ritkán kimozduló turista, főleg hölgyek számára nem túl bizalomgerjesztő utcában volt. Ez is Athén, mint ahogy az is, hogy a turistáktól hemzsegő helyeken, pont úgy, ahogy Firenzében is, vagy Lisszabonban, fiatal fekete bevándorlók karkötőket próbálnak percek alatt felvarázsolni az ember lánya csuklójára, "love and peace" köszönéssel, hogy majd a második karkötőt 2 euróért kínálják, miután az elsőt ajándékba adták! :) 
Idegenvezetőnk azt mondta, hogy annak ellenére, hogy kemény megszorítások voltak és vannak Görögországban és a tanárok fizetését például egyharmadával csökkentették, a görögök tudnak élni és örülni az életnek. Hál'Istennek! Mi is úgy láttuk!

Hú de rég írtam...
Norwich méltatlanul mellőzve van a turisztikai kínálatokban, mondják az angolok, pedig Norfolk megye, melynek legnagyobb városa, természeti szépségekkel megáldott, kedvelt turistacélpont. A középkorból fennmaradt, Anglia legnagyobb és a "legtudorkoribb" városa, az ipari forradalomig az Egyesült Királyság második legnagyobb és legfontosabb városa volt London után. 
Ami egyből feltűnt, hogy rengeteg temploma van. Utánanéztem és valóban nemcsak káprázott a szemem, hanem Norwich fénykorában 30 plébániatemplommal rendelkezett. Nem számoltam meg hányat láttunk, de több, mint 10-et, az biztos és csak a történelmi város központjában forgolódtunk rövid kirándulásunk alatt. 

Sajnos múzeumokban nem jártunk, így nem tudok beszámolni sem a kastély múzeumának tárlatairól, sem a Strangers' Hall kiállításairól, de egy szép nyári nap még visszatérünk és megnézzük őket. Néhány fotóval meg tudom mutatni a város hangulatát és a gyönyörű normann katedrálist, amit 1096-ban kezdtek építeni és 1145-ben fejeztek be. Mostani formája 1480 óta szinte változatlan, igencsak ámulatbaejtő. A kerengője a második legnagyobb Angliában, a Salisbury katedrálisé után.

A XII. században holland, flamand és vallon takácsok érkeztek a városba, akik hazájukból vallási üldözés elől menekültek, itt letelepedtek és hamarosan virágzó textilgyártó és kereskedővárossá "varázsolták" Norwichot. A Madder kelmefesték is Norwichból származik, melynek fő összetevője az emberi vizelet. Képzelem az angolok, hogy meglepődtek, amikor az idegen mesterek (strangers) a kocsmák előtt elhelyezett hatalmas hordókba gyűjtötték a vizeletet, sőt megkérték szépen a szomszédokat is, hogy segítsenek a gyűjtésben...  Egy szó, mint száz: Nowich híres lett a gyapjú és selyemgyártásáról. 

A város különböző pontjai történelmi eseményekről híresek. A Tudor-korszakból ilyen a Mousehold Heath, ahol 16000 katonát mészároltak le a Robert Kett által vezetett felkelésben. A város legmagasabb pontja ma kedvelt zöld foltja a városnak. Sajnos borús idő volt, így nem túl a jó a két mellékelt fotó.

Mária királynő idején, a protestánsokat üldözték. A Lollards Pit Pub helyén egy mészgödörben 50 embert égettek elevenen el vallási meggyőződésük miatt. A kocsma cégére elég morbid, égő embereket ábrázol...

Átellenben a kocsmával, van a Fye híd, Norwich egyik legrégebbi hídja, a Wensum folyón át. A 15. században ez volt a város vizikapuja. Ezen a helyen mutatták be és rendszeresen használták a "merülő szék" (ducking stool) kínzóeszközt, mely a boszorkányok próbatételét tette izgalmassá a középkori szájtátók számára. A boszorkányt rákötötték a székre és lenyomták a víz alá. Ha nem halt meg, akkor biztos, hogy boszorkány volt és addig nyomták a víz alá, amíg meghalt, ha meghalt egyből, hát így járt szegény...

Tényleg nagyon kellemes és nyugis kis város Norwich. Ha valaki arra jár, megéri a fáradtságot elvonatozni akár csak egy napra is. 

A tengeren voltunk. A bolgár tengerpart Sveti Vlas nevű üdülővároskájában, ahol teljesen találomra foglaltam szállást az interneten, úgy keresgélve, hogy csendes tengerpart Bugáriában. Erről a csendes helyről majd írok, de most inkább arról a 4 órás kirándulásról szeretnék beszámolni, amit a Tripadvisor úgy javasolt, mint egyike azon 2-3 tevékenységnek, amit érdemes kipróbálni Sveti Vlasban. Az értékelések is nagyon jók voltak a kirándulásról, így mi is elmentünk a találkahelyre, a posta elé, péntek reggel 9-re. Elsők között értünk oda, aztán fél tíz után, mire elindultunk 53-an voltunk! Svájc, Németország, Franciaország, Ukrajna, Írország, Oroszország, Románia, Csehország, Hollandia képviseltette magát a nagyobbacsak csoportban.
Az idegenvezető egy fitt, huszonéves lány, aki főállásban jógatanár, nyaranként pedig heti kétszeri alkalommal ezt a túrát vezeti a környékbeli hegyekbe, melynek legmagasabb csúcsa a Sveti Iliya csúcs a maga 385 méterével és gyönyörű kilátásával. Bemutatkozás után elmesélte, hogy a passzióból csinálja már jó pár éve, nagy természetbarát és környezetvédő. Azt is mondta, hogy a túra ingyenes, de természetesen megköszöni az adományokat a végén, mindenkire rábízva, hogy annyit adjon, amennyit meg ér neki a kirándulás. Szóval, ez egy magánszemély, aki jól csinálja azt, amit csinál. Hát nem? Ezt a szórólapot adta a kezünkbe, majd nekivágtunk. 

A túra, innen a Hargita-hegység lábától, semmiség volt, de az idegenvezető lelkesedése, ahogy a gyógynövényekről, az állatokról és általában a helyről beszélt feldobta a hangulatot, 50 embert összefogott és mi is úgy néztük és kóstoltuk a szedret, meg a zsályát, mintha sosem láttunk, ettünk volna. 
Életemben előszőr láttam viszont lódarázs fészket, kettőt is, és valóban gyönyörű volt a panoráma a hegytetőről.
Meglepett, hogy nem láttam szemetet az erdőben, de kiderült a végére, hogy az idegenvezető minden alkalommal összeszedi a műanyag palackokat és leviszi a kukába. Ezúttal vagy 3-at szedett össze. 

A túra végén, mindenki elégedett volt. De tényleg. Úgyhogy adomány is volt bőven, úgy láttam, hogy 5-10 eurókat adtak az emberek fejenként. Szorozzátok be 50-el.
Itthon picit utánanéztem  ennek az ingyenes városnéző / séta mozgalomnak és Torinótól, Rio de Janeroig mindenfelé létezik. Gondolom ott megy nagyon jól, ahol sok a turista, elsősorban városnéző túrák vannak, de mint kiderült vannak rendhagyóbbak is.
A kulcsszó: free walking tours. Megéri!

Az interneten a kappadókiai látnivalókat böngészve rábukkantam erre a falura, pontosabban egy képre, ami lenyűgözött. Lementem a recepcióra és reménykedve intéztem az kérdést a conciergehez (aki a lábam elé kellett volna vesse magát örömében, hogy segíthet), hogy hogyan juthatnék el Cavusinba? Mire ő visszakérdezett, hogy minek akarok én oda menni, ott nincs semmi? Kezdtem neki magyarázni, hogy van ott régi sziklába vájt görög falu, meg az első keresztény templom Kappadókiában, mire ő egészen hülyének nézett, de azért elárulta, hogy taxival, 15 líráért el lehet oda menni, ha már ragaszkodom a semmihez.
Mivel Avanostól csak néhány kilométer távolságra van ez a falu, vasárnap délelőtt taxival elvitettük magunkat Cavusinba. Fél 10-kor már ott voltunk, így volt két és fél óránk felfedezni ezt a szédületes helyet. Az ember azt gondolná, hogy annyi romos barlanglakás, templom meg tündérkémény után már kezd unalmassá válni a dolog, de nem. Higgyétek el, hogy minden helyenek valahogy más a varázsa, másképp áll a "kalap" a sziklákon, teljesen más a hangulat, Ez a hely nem más, mint egy nyugis, élő falu, 500 lakossal, ahol most ébredezik a turizmus és kezd megpendülni az élet, ahol a földeken még ugyanúgy dolgoznak a falubeliek, mint nálunk, sőt ha lehet még rudimentárisabb eszközökkel, érezni, hogy nem könnyű az élet, de azt is, hogy igyekeznek és hogy jól csinálják, amit csinálnak. És amit végig éreztem bárhol is voltunk, az a könnyed, szívből jövő vendéglátás és kedvesség, amivel feléd fordulnak. És úgy tudják a pénztárcádból kicsalni a lírát, hogy még te köszönöd meg a végén, hogy náluk vásárolhattál. :)

A fenti utcakép fogadott. Ez majdnem a központ. A második képen baloldalt látható egy Blue and White Cafe, amelyiknek az ajtajára ki van írva, hogy: free information. Ez a magán iniciatívából született turista információs központ, egyébként több helyen láttam kiírva. És mi bementünk. És ott ült egy dizájner kávézó fiatal, jóképű tulajdonosa, aki régiségkereskedő, de mivel a kávézó jobb üzletnek bizonyult, így dekorációnak haszál néhány XVI. századi szőnyeget és egyéb tárgyakat és kiváló angol tudásssal útbaigazítást ad és finom kávét meg teát főz, de azt már nem ingyen. :) Okos nem?

Megtudtuk a hátsó utat a templomfelé, ami sokkal szebb, mint a "rendes". 

Felértünk a tetőre, ahonnan páratlan kilátás nyílt Uchisar felé, illetve a Rose Valley irányába. Innen ereszkedtünk be az V. századi Keresztelő Szent János templomba, ami valamikor egy helyiségből állt, ma három részre tagolódik, mert az omlásveszély miatt az oszlopok közötti részeket befalazták. Egyébként a szikla oldalába épített lakásokat itt is 1923-ig lakták, görögök és törökök. Még most is laknak néhány ilyen házban, az elhagyott, de használhatókat pedig megpróbálják eladni. 
A templom igazán fennséges. Hihetelen! Akármilyen puha legyen is vulkanikus kőzet, mekkor munka van benne! 

A templomból kijövet egy teljesen lehetetlen helyen frissen facsart narancslevet árult valaki, motobicilkije ott parkolt a hegyen. Egy másik lehetetlen helyen egy kávézó volt, de lehet, hogy végleg használaton kívül, majd ahogy lennebb ereszkedtünk megjelentek az első barlanghotelek is, valamint a bazársor. 

Még volt egy annyi időnk, hogy kisétálva a faluból elérjük a Rose Valley bejáratát és a természet alkotásaiban gyönyörködjünk egy kicsit. Itt láttuk azt az idősebb házaspárt, akik a kicsi földjüket művelték, a turista úton pedig hol lovasok, hol quadosok poroztak le és fel. Nem tudtam betelni a tájjal.

Avanos egy kicsi városka, körülbelül 12-13 ezer lakossal. Nagyon sok látnivaló nincs benne, de híres kerámiakészítő város, rengeteg látványműhellyel és barlangüzlettel. Törökország leghosszabb folyója, a Kızılırmak (Vörös-folyó) folyik keresztül rajta. ​
A turizmusnak köszönhetően ma már az itt készített kerámia és készítése is bekapcsolódott a turisztikai programokba, megélhetést biztosítva sok család számára​Az utcán lépten-nyomon fazekasok hívogatnak, hogy nézzél be hozzájuk. 

Avanos az ország közepén van. Kis, vidéki város, de a hagyományok itt is szemlátomást teret veszítenek a modern, nyugatabbi világból jövő áramlatokkal szemben. A kora délutáni imára hívó müezzin szavára csak az öregek mozdultek meg a padokról és mentek be a mecsetbe. A fiatalok inkább sefieztek a függőhídon ...

A VII. században az első arab invázió idején a keresztény lakosság Kayseriből a Göreme-völgybe költözött. Itt a jól megmunkálható tufakőzetbe alakították ki templomaikat, lakó-barlangjaikat. Göreme környékén több, mint 400 templom található a kora kereszténység idejéből, amelyeket több korszakbéli freskók díszitenek: a kora kereszténység, a képrombolás és a képrombolás utáni időszakokból. Ezek közül sok freskó ma is szépen látszik. 
Második nap reggel, a göremei szabadtéri múzeum első látogatói voltunk. Jó volt az időzítés, mert viszonylag kevesen voltak abban az órában. Mire mi végig látogattuk a tizenenegynéhány templomot, addigra rengeteg csoport érkezett, de hál'istennek nem volt időnk elfáradni az emberektől. Nyáron, 40 fokos hőségben lehet nem élveztem volna ennyire.
A templomokban nem szabad fényképezni, csak titokban és vaku nélkül. 

Göreme falu-város kevesebb, mint 3000 lakossal. Főutcája hangulatos, sok-sok szuvenír bolttal és egy nagy kínai vendéglővel. Mit csináljon az ember, ha a legtöbb turista Kínából jön? És lehet, nem szereti a török kaját, de valamit csak ennie kell? ...gondoltam. És még azt is, hogy talán Angliában, ahol valahogy nem lehet finom helyit enni, indokolt a különböző nemzetközi konyhák felsorakoztatása a helyiek és a turisták örömére, de Törökországban, ahol finom és változatos a helyi? Csak elmorfondíroztam a turizmus kapcsán.

Egy rövid göremei bámészkodás után önkéntes idegenvezetőnk, egy angol férfi, aki 13 éve Törökországban él, úgy gondolta, hogy megmutatja nekünk az Ihlara-völgyet, ami egy fantasztikus kanyonszerű völgy, melynek alján végigvezet egy turistaösvény, jobbára a patak mentén. Ez a kiruccanás nem sikerült olyan jól, szerintem, mert rohanás volt az egész. Délután 5-re vissza kellett érnünk Avanosba. Mivel eltévesztettünk egy letérőt, egy félkész úton 120-al repesztette a pasi, úgyhogy mire megérkeztünk, a sötétkék autó hófehér lett, én meg rettenetesen fáradt, mert végig vezettem az anyósülésen. Mindegy. A völgy valóban megér egy egésznapos túrát. Valahogy úgy, hogy egyik végétől a másikig gyalogolsz és közben a kanyon két oldalán a barlanglakásokat és templomokat végignézed. Összesen 14 km. A völgy 105 sziklába vájt templomából 16 látogatható, amelyek egy viszonylag rövid szakaszon az Ihlara felőli völgybejárathoz közel találhatók. A bizánci időkben a kappadókiai görögök építették ezt a lenyűgöző helyet, jó búvóhelynek bizonyult a történelem viharai során. Az utolsó görög lakosokat 1923-ban telepítették ki Ihlarából, amikor a török-görög lakosság csere történt a két ország között. Ha Ihlara felől lépcsőkön ereszkedsz le a völgybe, mint ahogy mi is tettük, 360 lépcsőfokot számolhatsz, ha van kedved számolni (valaki már megelőzött). Nagyon buja zöld volt a természet a völgy mélyén, élénk madárcsicsergéssel. Elképzeltem, hogy nyáron különösen üditő lehet a zöldellő fák árnyéka és a patak vize, amiben fürödni is lehet egy-egy helyen. Nekem végig az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehetett, amikor lakták ezt a völgyet és hogy hogyan jutottak fel a barlanglakásaikba az emberek a függőleges sziklafalon? 
Az első fotón Ihlara látképe, háttérben a gyönyörű hófödte csúcsok, majd néhán kép a völgyről és végül Ihlara üres, görög házainak romjai. 

Nagyon nagySajnos nem időztünk sokat a völgyben, csak lemásztunk, meg felmásztunk a lépcsőkön és egy kilométernyit ha sétáltunk a völgyben, na de a következő alkalommal bepótoljuk. Visszafele az út már simább volt. Megtaláltuk az aszfalt utat és így a 70 km-t még gyorsabban, 140-el, tettük meg. Lefáradtam. Hogy lehet úgy veztetni, hogy 5 másodpercenként nézed a telefonodopn a GPS-t, a következő 5 másodpercből 3-at a táj csodálatával töltöd, egy pillantást vetsz az útra, majd kezded előlről? És mondasz is egyfolytában. Lehet, hogy ez a pasi nőnek kellett volna szülessen? ;)
Avanosban vacsorára voltunk hivatalosak, amit megelőzött egy 300 éves kerámia műhely meglátogatása, egy borkostoló, ami alatt megtanultam, hogy a bornak úgy mondják, hogy șarap és koccintáskor meg, serefe. Nem fogom elfelejteni egyiket sem. A șarapot azért nem, mert gyermekkorom hallás utáni angol tudománya románnal vegyítve cseng a fülemben még most is (sáráp, münkő csoráp, dákő nuc plácsé, trádzsé ün káp), a serefe pedig azért, mert egy másik technikával sajátítottam el, sokat ismételtem az est alatt.
Egy dolgot nagyon sajnálok az aznapi vacsorával kapcsolatosan, hogy nem dokumentálódtam előre, hogy mi is volt az étterem, mielőtt étteremmé alakították volna? Az feltűnt, hogy nagy és régi és hogy valamikor más funkciót látott el, de hogy az egyik utolsó, épen és használatban maradt karavánszerájban vacsoráztunk, azt nem gondoltam volna. Ezért és azért sem, mert a tűsarkú cípőm már nagyon szorított, én fel nem álltam az asztal mellől, amíg takarodót nem fújtak. Kár. Nagyon nagy kár! A Saruhan karavánszeráj egyik termében voltunk, de a képeket az internetről kölcsönöztem.​