A mézeskalács házikó története :)

A mi családunkban nem hagyomány a mézeskalács sütés és így a díszítés sem. Néhányszor ellátogattunk kézművesfoglalkozásokra a lányaimmal és otthon is kétszer, talán háromszor nekigyűrkőztünk, de azért valahogy ez nincs benne a "kötelező" karácsonyi készülődésben. Az elsőre próbálkozásra határozottan emlékszem, mivel annyira nem sikerült magát az alapot összegyúrnom, hogy mérgemben kidobtam az egészet. Most biztos valaki jó hülyének gondol, de ez van, ilyen volt az első. Aztán a második és a harmadik, az már sokkal sikeresebb volt. Nem elégedtünk meg azzal, hogy szivecske és csillagformájú kekszeket sikerült gyártani, hanem a kekszek látványán felbuzdulva a mézeskalácsházikó "építésnek" is nekifogtunk. Sikerélményünk is volt, lányaim lelkesen kisajátították saját kreációjukat "Ez az enyém! Ez meg az enyém!" felkiálltásokkal.
Persze távolról sem volt meghatározó az élmény, merthogy eltelt egy pár év, anélkül, hogy ismét eszünkbe jutott volna sütni, de főleg diszíteni. A tavaly vettem csodálatosakat, de nem voltak finomak. :(
Na, de most jön a lényeg. Az idén, egész pontosan múlt szombaton egy nagyon jó hangulatú, spontán mézeskalács sütő-és-díszítő akcióban volt részünk barátainknál. A sütéssel nem volt baj. Finom lett, puha lett és a formázásból mindenki kivette a részét. Elkészült a cukormáz is a díszítéshez. 
A gyerekek nekiálltak az egyedi díszítésnek. 
Ja, elfelejettem mondani, hogy a házhoz nagyon büszkén, okosan, szabadkézzel, semmi méricskélés nélkül kivágtam az oldalakat, a háztetőt, ahhoz, hogy kiderüljön, hogy ebből esetleg egy csámpás pajta készíthető, de igazi, boszorkányos házikó nem. :) Újratervezés. Egy gyorstalpaló internetes mézeskalácssütő oldalról lekoppintottuk a sablont. Ezúttal vonalzót, papírt, ollót is használtam, sőt, a sablonra ráírtam, hogy 2x vagy 1x, mint a szabásmintáknál ez szokás. Megvolt a tudományos része a folyamatnak. Kivágtuk, megsütöttük, sőt elkezdődőtt a kerttervezés is. Hány fenyőfa lesz az udvaron, milyen lesz a kerítés stb.? A fenyőfák jól sikerültek az egyik mammutfenyő lett, a másik közönséges erdei vörösfenyő. A költségvetésből, de főleg a tudományból már nem futotta egy jó pofás kerítésre, hanem csak egy ilyen legelőket elválasztó, vagy alpesi házakat körülvevő egyszerű valamire, aminek tökéletlenségét a hó, vagyis a cukormáz hivatott eltakarni. 
Szóval meglettek a ház "alkatrészei", amit eklektikus stílusban csapatmunkával kidíszítettünk. Következett az "összeszerelés". Miután a pajta oldalai hosszas, türelemmel fogott és illesztett, percek után sem kötött meg, valószínű, hogy a cukormáz, picit hígabb volt, így úgy döntöttünk, hogy a házhoz férfi szakértelmet igényelünk. Ekkor derült ki, hogy a hának nincs alapja, azaz alja. Már semmi értelme nem volt utánanézni, hogy egyáltalán kellett volna-e vagy sem, mert úgysem lett volna miből megsütni. Szerencsére amikor a csűrikét renováltuk, megtanultam, hogy mi az ácskapocs, úgyhogy megvolt a megoldás. Ácskapcsokkal (gombostűkkel) illesztettük egymáshoz a házikó oldalait meg a tetőt, úgy, hogy nem is látszik. Majd az illesztéseknél bevakoltuk. :) Ilyen lett. 

Csak imitt-amott fúj be a szél, hála a mérnöki pontosságnak. Területrendezés még nincs, de már van tető a fejünk felett. Most látom, hogy még nincs bevakolva. :)
Gyönyörű, hát nem? :))

---

Aztán elültettük a fenyőfákat, a kerítést nekidöltüttük a ház oldalának, mert nem állt meg a saját lábán, és otthagytuk barátainknál, hogy kössön meg. Állítólag, már a kötőanyag tartja össze, keményen áll az idők végezetéig, ha meg nem eszik.
Mert ez finom is!

Tudjátok miért írtam le mindezt? Mert ez volt az igazi! A játék, a nevetés, az együttlét fantasztikus érzése. A könnyünk is kicsordult a nevetéstől, minden cukros volt, mindent szabad volt. Csodálatos módon senki nem únta meg, hanem élvezettel, gyúrta, vágta, maszatolta, díszítette, azt, amit a szíve diktált. 
Akkor mi is a fontos számunkra?

u.i. "Építész kollégáimtól" kértem egy pár fényképet, melyeket a későbbiekben betűzök.

Úgy nézem nem egyenletesen hullott a hó... :)

---